Gergely Tamás: A tűzrakó meséje

Áll a költő Balogh Ágnes Emese borítóján és olvas. A stégen, amelyik a Balatonhoz vezet. De lehetne akár a Duna is. Vers meg a Duna – óhatatlanul József Attila verse jut eszünkbe, az, amelyikben „zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” A borító fotóján nem látszik, hogy zavaros-e a víz, de mert többek közt fiatalos lendületet és humort ígér beköszöntőjében a szerkesztő (Kaiser László), kíváncsian várjuk a könyv kézbevételekor, hogy mennyire „zavaros” az (a társadalom, az átélt időszak) Véghelyi Balázs válogatott és új verseiben.
Nem kell sokáig lapoznunk, Radnóti Miklós Nem tudhatom… című költeményére utalva írja keserűen: „s térképnek se láthatjuk ezt a tájat, / könnyünk és mosolyunk arcunkra szárad”, s lennebb még kétségbe ejtőbben vesztett a remény: „ha elvész már lassan minden kötelék, / lábunk alól talaj, belőlünk az ég…” Kilátástalanság dolgában talán még szomorúbb a Bartók Béla emlékére írt Profán kantáta című poémája, melyben kisemmizve konstatálja a szarvassá változott fiú: „puszta földön állok immár, / testvéreimet megölték, / az erdőt is kiirtották”, és kéri apját, fogadja vissza, ellenkezőleg tehát, mint a Bartók Béla által felhasznált balladában.
Már a tavaly megjelent Zene nélkül című monográfiájában feltűnt, és korábban megjelent tanulmányaiból is tudjuk, hogy Véghelyinek a kisujjában a magyar irodalom. Magyar költők, a magyar versek – megnevezve vagy csak áthallásokban – egész tára jelen van, még úgy is, hogy verssorokból kollázst épít: Áprily Lajos, Utassy József, Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Petőfi Sándor, Arany János, Berzsenyi Dániel és József Attila alkotásaiból (Kollázs, évszakokra). József Attilától a Tél című verset idézi fel („Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek.”). Saját megfogalmazásában ez így hangzik: „Téli éjszakán / valami nagy-nagy tüzet / másnak is remélj.”
A vers különben éltető erő a költő mindennapjaiban és alkotásaiban, a „vers”, a „könyv”, „költemény”, „rím” gyakran előforduló elem a szövegekben, nem véletlenül és teljesen tudatosan – ezt írja az előszóban: „Amióta az eszemet tudom, versek és könyvek között élek.” Ugyanilyen alapszava a „mese”. Nemcsak a kötet végére helyezett, tehát súlypontos Mese a világlátott vízilóról okán, és több, gyerekeknek és gyerek-lelküket nem feledő felnőtteknek írt versek kötetbe emelése miatt. A mese, mesés fordulat visszavágyódás a gyerekkor biztonságosként megélt világába. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy Véghelyi gyakran lép fel gyerekközönség előtt, hogy énekel nekik – Útravaló énekek (dalok versekre, gyerekhangra), címmel lemeze jelent meg 2010-ben, a Hungarovox Kiadónál. Sőt, mesét is írtak róla (Balogh Ágnes Emese: Balázsmesék).
Az Üzenet érkezett legszebb, legsikerültebbb, legőszintébb és legmeghittebb darabjai a szerelmes versek (Mint a kóbor kutya; Változás; Amikor; Hóvirág-mezőben). A legoldottabb hangra lejtenek, gyakran olyanok, mintha József Attila Weöres Sándorral keresztezte volna a témát. A szerelem örök – üzenet érkezett, egy még mindig fiatal költő a feladó.

(Százhalombattai Hírtükör, 2018. szeptember 27.)

Tóth Sándor: Új hang, tiszta írás

Az életkor normális törvénye azt mondja, hogy a fiatalság az értékmérő, ha átlépjük azt a küszöböt, amely már a távoli gondolat új hazája, inkább visszafelé fordítja a tekintetünket, hogy felmérjük a megtett utat. Ebben a számvetésben jelen kell lennie a hagyatkozásnak: kire mi várjon, ha átveszi a staféták váltóbotját, és cseppet sem kicsinyeskedik-féltékenykedik, hanem bízik a váltásban. Persze vannak, akik mohón kapkodnak, s vélik: a bölcsességük akkor igazolódik, ha mindenképpen azt akarják, hogy évek átélése nélkül a hiányt valamiféle kényszer-pótlékkal töltsék ki. Hogy mire mennek ezzel? Nevetségessé válnak…
Örültem tehát, amikor egy fiatal íróval, költővel találkoztam az elmúlt hetek egyikén, akit – írásai után – valóban bölcsnek találtam nem a „nyüzsgése”, hanem szorgalmas elmélyülése miatt. Hat könyvet tett eddig az asztalra, s mindössze 32 éves. Költő, esszéista, akinek szíve közepén a hazai értékvilág, a kereszténység gondolatisága érhető tetten, a tiszta, szép szó, s az aggodalom, ha fertőző jelenségeket tapasztal. Elmerül a múlt irodalmában, hogy a jelennek tükröt tartson, kérdéseket tesz fel, melyeket eddig nem tettek fel. És mert tanár is, eljut a pedagógia mai állapotáig, s kijelenti: száraz magyarázatok helyett a lelket kell megszólítani, mozgásba hozni a gondolkodást. Goethe szavait ajánlja a pedagógusoknak: „A legtöbb, amit a gyermeknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”
Mit kezdjen tehát egy igényesebb szülő azzal a tanárnővel, aki butaságát, képzetlenségét úgy fitogtatja, hogy „ráncba szedi” a tehetséges gyerekeket, dresszúrát alkalmazva nem veszi észre, hogy ezzel letöri a bontakozó kisdiákok szárnyait.
Hasonlóan emel szót politikai esetek láttán is a szerző, és hangsúlyozza: „Legfontosabb a belső tartás”, mert „az első lépés a világ megismeréséhez: önmagunk megismerése.” Huszonhárom lépés című könyve a józanul látó alkotó kis kincsesháza. Amikor megjelent, még csak 27 éves volt. De verseit sem lehet elhanyagolni. Például Nap és kereszt című költeménye a keresztény magyar szimbolika nemes versrajza. A bibliai Asszonyt így mutatja be: „Boldogasszony ég-palástját / nap-ruhára fölcserélte, / s napban őrzi ezt a népet, / fején csillagkoronával.”
Dallamot kívánó sorok, új népének-strófa.
A költő neve: Véghelyi Balázs. Érdemes figyelni rá.

(Tóth Sándor: Őszi számadás, Szent István Társulat, Bp., 2017.)

Baranyi Ferenc: Ouverture

(Előszó Véghelyi Balázs Zene nélkül című könyvéhez)

Nem tagadom: legifjabb pályatársaim közül Véghelyi Balázs áll hozzám a legközelebb. Barátom és szövetségesem ő, hiszen verseivel hatékony is akar lenni, nem csupán hatásos. Akárcsak jómagam. Az is rokonít bennünket, hogy mindketten „két úr szolgái” vagyunk: az irodalomé és a zenéé. Ezek nem csupán testvérmúzsák, hanem ikermúzsák. Méghozzá egypetéjű ikrek.
Balázs Zene nélkül című könyve tudományos igénnyel íródott, ugyanakkor „eteti magát”, akárcsak egy izgalmas regény. Ha elkezdte az ember, nehéz abbahagyni, másnapra tenni el a folytatást. Véghelyi Balázs nem csupán kiváló költő és figyelemre méltó muzsikus, hanem tudós elme is. És „el tudja adni” a tudományát. Ritka adottság. Még azok közül is keveseknek a sajátja, akik egyetemi katedráról palléroznak emberfőket naponta.
A könyv alcíme: Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből. Ezzel mindjárt az elején világossá teszi a szerző, hogy nem részletes áttekintését nyújtja a magyar daltípusoknak az ősi pentaton népdaloktól a rock-musicalek songjaiig, hanem egy-egy érdekesebb korszakra fókuszál, amelyeknek a daltermése bizonyos tekintetben a kor lenyomata is. Goethe mondta: „Ha az emberekről akarsz megtudni valamit – könyvtárnyi tudományos szakmunka áttanulmányozása helyett –, néha messzebbre jutsz, ha figyelsz, milyen dalokkal szórakoznak.”
Nos, a magyar dalok sok mindent elárulnak a magyar emberekről. De vajon mit is értünk magyar dalon? A francia „chanson”, a német „Lied”, az olasz „canzone”, az angol „song” egyaránt dalt jelent. Mégis más-más „lelkületet” villant fel mindegyik. A magyar dal nem azonos egyikkel sem. Csakis önmagával. Legyen bár népballada, magyar nóta, kávéházi kuplé, divatos sláger, operett-betét, operaária vagy rock-ritmusú énekbeszéd az a dal.
Balázs kimutatja, hogy még a leghígabb táncdalszövegek „sfumato”-hátterében is feldereng olykor a kor, amelyben megszülettek. Hát még a célzott üzenetnek szánt szerzemények textusaiban!
A dalszövegírók műhelyébe is betessékel – legalábbis egy kurta vizitre – ez a könyv, ahol szakmai ismeretekre is szert tehetünk némiképp. Beavattatunk a műhelytitkokba is.
Az utolsó fejezet címe: 13 pont – kezdő dalszövegíróknak. A 10. „parancsolat” így szól: „Foglalkozz társadalmi kérdésekkel, de ne pártoskodj. Többet veszítesz, mint amennyit nyerhetsz ezáltal.”
Nos, ezt nemcsak a dalszövegíróknak szánta Balázs, hanem azoknak a költőtársainak is, akiknek „emberhez méltó gondja van”.
Mert akad még harmóniát szorgalmazó dalnok ebben a disszonáns korban is, amelyben élünk.
Véghelyi Balázs mindenesetre ilyen. S talán öreg barátja, költőtársa:

BARANYI FERENC
is.

(Stádium, 2017/2.)

DÉR KATALIN: Bábel tornya újra épül

Isten az emberiséget egységes, egynyelvű és -kultúrájú közösségnek tervezte. Ám miután a bűn elárasztotta a földet, a vízözönt követően úgy döntött, megszünteti ezt az egységet, és a Noé családjából újjáteremtendő embereket népekre tagolja. Célja az volt, hogy megakadályozza az istentelen erők centralizációját egyetlen hatalmi központban, és ne tűrje, hogy a jó és a gonosz erői közötti küzdelem, amely ezután a világtörténelem lényege lesz, globális léptékűvé fajuljon. Erre csak az utolsó időben kerülhet sor, Armageddonnál.
Bábel, a város és torony építését a Teremtés-könyv 11. fejezete forradalomként, az új isteni terv elleni lázadásként, globális nagyhatalom létrehozására irányuló kísérletként mutatja be. Azóta a Bábel-eszme, a bábeli modell a mintája minden erőszakos nagyhatalmi egységtörekvésnek a Római Birodalomtól a Szovjetunión, a hitleri Németországon keresztül korunk új Bábeléig, a gazdasági, pénzügyi és egyre inkább politikai globalizációs kísérletekig. Nem véletlen, hogy az irodalom különösen az utóbbi évtizedekben tér vissza gyakran a Bábel-elbeszéléshez. Fiatal költőnk, Véghelyi Balázs Bábel tornya újra épül című verse egyszerű szavakkal foglalja össze az új, mai Bábel jellemzőit és várható hatásait.
A hajdani város és torony építői még tudták, mit akarnak, mit építenek, és miért. Korunk Bábelének munkálói közül sokan már nem tudják, mit cselekszenek, mert gondosan elrejtették előlük, mi valójában az a nagy egész, aminek ők csupán eszközei, többnyire akaratlanul. A költő így ír róluk: „És jönnek majd az új építők, veszélyesebbek a régieknél, mert már nem tudják, hogy mit építenek, csak a fizetségért dolgoznak.” Az új építők nem tudják, mit építenek, tehát nem lelkesedésből, meggyőződésből dolgoznak, hanem kényszerből, a megélhetésért, érdekből, fizetségért. A hajdani Bábel monumentális torzó maradt, a mai ellenben „lerombolhatatlan lesz, mert nem kőből, de ködből épül”, sátáni eszmék ködéből. Az ősi bábeli torony befejezését Isten meggátolta, összezavarva az építők nyelvét, lehetetlenné téve közöttük a kommunikációt. Ám azt már nem tudta, és azóta sem tudja megakadályozni, hogy Bábel eszméje minden korban újra és újra megfoganjon. Szemben az ős-Bábellel, e mostani sátáni eszmék ködéből épülő Bábel immár nemcsak eltakarja, hanem egészen „elnyeli az eget is fölöttünk”. Így tudják a végidő-próféciák is, amikor olyan korról jövendölnek, amelyben az istenismeret az észszerű, józan, egészséges gondolkodással együtt elenyészni látszik, kivész az emberiségből. Mi pedig „ott állunk majd az új torony árnyékában, újra megértjük egymást” – legalábbis így hisszük, hiszen soha nem volt olyan sűrű szövésű a kommunikáció hálója, mint ma, az internet, az okostelefon és a többi csudadolog korában –, „de magunkat már nem fogjuk megérteni”, mert az eget elnyelő ködben, az istenismeret kihalásával elvész az önismeret lehetősége.

(Képmás, 2016/7.)

BOZÓK FERENC: A Makrokozmosztól a Mikrokozmoszig

Véghelyi Balázs új kötete, a Terepasztal, az 1983-ban született szerző mindezideig megjelent hat kötetéből a harmadik, amely tisztán verskötet.
A szerző még nincs harmincesztendős, ám mintha már kezdené érezni a közelgő „krisztusi kor” emberhez szabott keresztjeit, hiszen erősödik lírájában a nosztalgiázó hang. Még című versében a Szeptember végénnel folytat párbeszédet: „Tél dere még nem üté meg, dús a hajam, sima bőröm, / még a kamasz lányok szép szeme rám mosolyog. (…) Jaj, de az élet véges fogság, míg a kaszás les, / s írhatnék még sok bölcset, közhelyeket. / Jaj, túléltem Rimbaudt-t és túlélve Petőfi, / és fejemet egy hölgy lassan már beköté.” (A biografikus pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a 29 éves Véghelyi Balázs még nem élte túl Rimbaud-t, mert Rimbaud 37 évet élt, bár az is igaz, hogy költőként már 19 évesen „meghalt” a kölyök Shakespeare. Kívánjuk azonban, hogy a Terepasztal ifjú költője számos évtizeddel élje túl Rimbaud-t és a továbbiakban is örvendeztesse verskötetekkel a nyájas olvasókat.)
A nosztalgikus, múltidéző hang ellenére a kötet összhatása még mindig igen fiatalos, egyfajta valóságra rácsodálkozó kamaszos ámulat hatja át. Tematikájában és erkölcsi mondanivalójában olyan tiszta, mint egy hegyi forrás. Reméljük, a későbbi esztendőkben sem öregszik túl sokat ez a friss hang. Tisztaságát kiemeli őszintesége, szerelmeivel, csalódásaival, vagy a bűntudattal való kendőzetlen szembenézése.
Nagy erény, hogy tisztán és erőlködés nélkül bánik az időmérték adta lehetőségekkel. Az a gyanúm, hogy kortárs lírikusaink közül sokan azért fanyalognak az időmértéktől, mert lusták vagy nem elég tehetségesek ahhoz, hogy otthon érezzék magukat benne. Metrumai nem kattognak, hanem úgy áradnak, mint a már említett hegyi forrás. A disztichon, a haiku és a magyaros dalformák lehetnek a jövőben is az igazi kifejezési eszközök számára. A formában akkor érzi igazán jól magát, amikor a humor és az enyhe irónia lehetőségeivel él.
Egyik korábbi kötetének Kötelék volt a címe. A Terepasztal című verskötetben is, kimondatlanul, de ott pulzál az egyetemes és magyar kulturális értékekhez és személyekhez kötődés, kötelék igénye és fontossága. Elődökkel és kortárs költőkkel folytat párbeszédet, gyakoriak a jelölt és jelöletlen idézetek, olykor konkrét szerzőknek címkézi verseit. Véghelyi, korábbi köteteihez hasonlóan, az új kötetben is az emberi lét makrokozmoszától közelít a mikrokozmosz felé. Az emberiséget, illetve a magyarságot érintő gondokat, hagyományokat és kulturális értékeket veszi számba, majd személyes érzésein és élményein keresztül, saját pórusain szűri át a valóságot. Teljesség-élményünket növeli, hogy szintén korábbi köteteihez hasonlóan, a kötet végén külön ciklusban idézi fel a gyermekkor világát. Ezeket a verseket tekinthetjük gyermekverseknek, vagy az alkotói szubjektum gyermekkorát felidéző reflexióknak. Helyezkedjünk a Terepasztal köré úgy, hogy a gyermek is odaférjen, de a gyermek válla fölött legyen ott a felnőtt is, aki olykor részt vesz a játékban, olykor a terepasztal és a játszó gyermek fölött eltűnődik.

(Ezredvég, 2012/6.)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Közösségépítő zene

Útravaló énekek a címe annak a barátságos külsejű és tartalmú CD-nek, amely Véghelyi Balázs versmegzenésítéseit tartalmazza. A mindössze kilenc műsorszámból álló lemezen a versek mellett megszólal egy népdal és egy gitárszóló is. Elsőre nagyon heterogénnek tűnik az anyag. Előadói stílusok és műfajok keverednek benne. A dalokat kórus énekli, helyenként szólistákkal kiegészülve. A kíséretben van elektromos és akusztikus zongora, elektromos gitár, furulya, hegedű, citera, klarinét. Nehéz elképzelni ezzel a felállással egységes hangvételt, de az előadóknak ez mégis sikerül. Hogyan is?
Mindenekelőtt a kórus az, ami összetartja az egészet, hiszen az énekhangnak és a kórusnak mindenhez lehet és van köze. Alapból egy komolyzenei stílusréteget biztosít, ami átfedéseket tesz lehetővé a népzene és a könnyűzene (és rockzene) irányába. A kórus nagyrészt egy szólamban énekel, csak egy-egy kis időre kettőződnek meg a szólamok. A dallamok egyszerűsége és tisztasága a népdalokéval rokon. Bizonyára nem véletlenül énekelték el a Fölszállott a páva feldolgozását is, ami szépen belesimul a versmegzenésítések közé, illetve ezek a versmegzenésítések is illeszkednek a népdalok hangvételéhez.
Az elektromos gitár és zongora már önmagukban az igényes könnyűzene irányába tágítják a stílust, és fiatalos hangulati réteggel fodrozzák az énekhangok tisztaságát. A megfelelő helyeken bekapcsolódik a többi, főleg népi hangszer. Kinek a zenéje tehát ez a műsor?
A válasz első megközelítésre egyszerű, hiszen a verseket Véghelyi Balázs zenésített meg, és előadóként is közreműködött. Mégis, a spektrum egyik végén ott a népdalfeldolgozás, a másikon Bárkányi Benjámin elektromosgitár-szólója. A kórust a zeneszerző édesanyja, Véghelyi Zuszsanna vezényli, amelynek tagjai a százhalombattai Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanulói.
A szerzők, előadók tehát egy együttesnél, baráti és családi körnél nagyobb közösség tagjai, de nem is teljesen függetlenek ezektől. Egy lokális közösség részesei, amelyik olyan nagyon fontos a személyes identitás, illetve a nemzeti identitás között. Ez a társaság így, ebben a formában korábban nem létezett. A zene hozta össze őket. Mondhatom: ez a műsor közösséget teremtett, ami óriási dolog a mi individualista, atomizálódó és széttartó világunkban.
A megzenésített versek tematikailag is ezt az összetartozás-érzést idézik meg, még a játékosabbak is, Például a Rögmászó hangya (Csoóri Sándor verse). A népdal megénekli a szabadságvágyat (Fölszállott a páva), de az egész műsor érzékelteti, mihez képest értendő a szabadság: a biztonsághoz képest. Az ember elröpülhet, ahogyan a Felhőkergetőben (Véghelyi Balázs verse), de haza is hozza az egész világot, és megosztja az övéivel.
Nem véletlen tehát, hogy a CD címe Útravaló énekek – Kányádi Sándor Útravaló ének című verse után –, hiszen nem mindegy, hogy aki világgá megy, az milyen céllal és lelkülettel távozik, illetve tér vissza. Mi adhat tartalmat ebben a vonatkozásban az utazásnak? Ehhez a lemezen is hallható Kányádi-versből idézem a refrént: A legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni. Aki egy olyan közösséghez tartozik, mint ennek a lemeznek az előadói, és bátran hozzáteszem: hallgatói, annak van érzelmi alapja félelem nélkül, vagyis örömben élni.

(Agria, 2012. tavasz.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Huszonhárom lépés

Véghelyi Balázs prózája: a munka szépségének felmutatása. Szorgalmasan kutat, jegyzetel, szelektál, ötvöz és modern korunkhoz illően modernül gondolkodik. Elemi létszükséglete a mindennapi olvasás. Megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak a költőknek és íróknak, akikben felismeri az eruptív tehetséget, akikről József Attila nyomán úgy vélekedik, hogy nélkülük meggörbülne a világ gyémánttengelye. A még mindig fiatalnak mondható szerző már indulásakor nagy fába vágta a fejszéjét: a közízlés vaspántos kapuját szeretné egyre tágabbra nyitni. Vajon sikerül-e neki? Ezt a vállalkozását kísérhetjük figyelemmel ismét, új izgalmaktól felfrissülve, a nemrég megjelent Huszonhárom lépés című könyvében is, amely legújabb esszéiből, tűnődéseiből, kritikáiból és recenzióiból ad érdekes válogatást az olvasóknak. Mondhatjuk így: a könyv igazi élménybeszámoló. Illyés Gyula a következőket írja Babitsról: Eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több; aki folytat s folytatható. A figyelmesen és gondosan összegező, a tanárosan magyarázó Véghelyi mindig meghökkent bennünket valami új összefüggéssel, amiről kiderül, hogy mi is láttuk már ugyan, de mégsem vettük észre. Az irodalom dzsungelébe csábít bennünket, s a veszélyes kalandhoz iránytűt ad a kezünkbe. Huszonhárom lépés – huszonhárom érdekfeszítő eszmefuttatás. Illemtudó és férfiasan szerény írások Janus Pannoniusról, Csoóri Sándorról, Jókai Annáról, felzaklató felismerések Fazekas Lúdas Matyijáról, Zelk Zoltán és Baranyi Ferenc költészetéről, Karinthy Ferenc Epepe című regényéről, a nyelvújításról és az irodalom tanításáról, tárgyilagos tudósítások Kemény Katalin és Kaiser László verseiről. A nagy mesterek hű tanítványa ontja itt vallomásait, aki néhány lépésnyire van már attól, hogy maga is mester legyen. Talán a huszonnegyedik lépés után ez is igaz lehet, mert formálódik abban a nagy tanító, aki így vall az életről: „Számomra még ma is az a természetes, kerek és egész világ, ahol az emberek énekelnek, táncolnak, verset írnak, verset mondanak, rajzolnak, festenek, gyöngyöt fűznek, fát faragnak – és nem csak pénzt olvasnak.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2012. január)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Az irodalomról menet közben

Ezt a könyvet olvasni olyan érzés, mintha sétálnánk az irodalomban, a kultúrában, a történelemben a szerző beszélgetőtársaként. Ezért találó metafora a „lépés” a kötet címében. Véghelyi Balázs kedvesen, közvetlenül mesél, és nem csak az alkalmi beszédeinek lejegyzett változatában, hanem kritikáiban is. Egyedi hangja, személyes stílusa jól kiegészíti a tárgyilagos, példákkal és elemzésekkel felépített érvelését.
E huszonhárom írás egyenként átlagosan négy és fél oldalt foglal el az A5-ös méretű kis könyvben, és egyik sem hosszabb hét oldalnál. Mégis ezek a rövid eszmefuttatások pontosan bejárják azt a gondolati ívet, amelyet az adott témák felvállalhatnak. Van közöttük ars poetikus jegyzet, napló, pedagógiai, kultúrtörténeti és irodalomtörténeti esszé, bemutató beszéd, vázlatos szerzői pályakép, műfordítás és annak műhelymunka-beszámolója, illetve könyvkritika.
Mi köti össze ezeket a szövegeket tartalmilag és stilárisan? A szerző személyes, de nem a tényektől független művészi-költői hitvallása, amelyet előző műveiben is megfogalmazott. Véghelyi Balázsnak korábban már két verseskötete és két esszékötete is megjelent, és ezeknek a tartalmát egyetlen nagyobb könyvben is összeboronálhatná, annyira egységesek. Valamennyi a magyar nyelv, kultúra, történelem, mitológia és irodalom szeretetéről szól. A személyes élmények is megfürödnek a közösségi emlékezet tapasztalatainak fényében.
Véghelyi Balázs előveszi az irodalomtörténeti jelentőségükhöz mérten több figyelmet érdemlő szerzők egy-egy írását vagy életművét, és új szempontokat figyel meg, értelmez az adott kontextusban. Tényeknek néz utána, tévhiteket oszlat el, művek új értelmezését vagy épp fordítását villantja fel.
Nyilván, némely írások csupán ismeretterjesztő jellegűek, de azok is új értelmet kapnak a kötet összefüggésében. Az egész együtt arra emlékeztet, hogy benne élünk az irodalomban, és az irodalom bennünk él. Fel sem merül, hogy a könyvek által nem ment előrébb a világ. A szerző, költő, gondolkodó az igen mellett konkrétan is kiáll a jegyzeteiben, de az egész könyve még inkább megerősíti ezt a hitet / tapasztalatot. Amikor Véghelyi csupán jegyzeteiben elmélkedik, vagy bemutató szövegben érvel, akkor is mindig talál a mondandójához frappáns irodalmi idézeteket. Némelyik közismert, de olyan is akad, amelyik eszünkbe se jutna. Mint egy jó irodalomtanár, aki a diákjainak élményszerűen idéz mindig a legtalálóbb helyről órán, kiránduláson vagy a tábortűznél.
Az irodalomtanár példája nem áll messze a szerzőtől, hiszen pedagóguscsaládból származik, és maga is magyar nyelv és irodalom szakon szerzett bölcsésztanári diplomát az ELTE-n. Most Véghelyi akár a katedra mögül tanítja hallgatóit, akár a könyve lapjain keresztül társalog olvasóival, mintegy sétálva, mindenképp élményszerűen gazdagítja őket valamilyen új szempont megvilágításával Beniczky Péterről, Deák Ferencről, Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról, Baranyi Ferencről, Csoóri Sándorról és másokról.
Kinek ajánlhatnám a könyvet? Bárkinek általános iskolás kortól száz éves korig. Az írások többsége megjelent irodalmi lapokban, de így, egy kötetbe szervezve kellemes ébresztőként felráz abból az amnéziás állapotból, amelyik a rossz tapasztalatoknak, a pesszimista jóslatoknak enged. Véghelyi minden gesztusával arról győz meg – az első jegyzetéből szabadon idézve –, hogy „nem csak pénzt lehet – olvasni”.

(Agria, 2011. nyár.)

ANTAL JÓZSEF: „…ahogy tóban a hínár, tűzijáték az égen”

Véghelyi Balázzsal évfolyamtársak voltunk az ELTE-BTK magyar szakán. Általában akkor találkoztunk s beszélgettünk, amikor úgy hozta a sors, hogy ugyanarra a vizsgaidőpontra jelentkeztünk. Legutoljára a tavaly nyári államvizsgára osztottak be minket egy időpontra, egy bizottsághoz. Ekkor hívott el a másnapi, Vörösmarty téren megrendezett Ünnepi Könyvhétre, ahol legújabb, Kötelék című kötetéből „baráti kötelékül” dedikált nekem egy példányt.
Véghelyi Balázs könyörtelenül éleslátó szemüvegen keresztül képes napjaink magyar viszonylatait látni és láttatni (Profán kantáta; Iskola; Ady Endre földjén), a bemocskolódott politika elleni fegyvere az abszurditás és az irónia (Ördögi kör; Hiba; Hiányszakmák), tiszteletben tartja az ősöket, emlékezik a múltra (Magyar Történelem; Havat a porból), szerelmes (Változás; Felhőn alszunk), elénk tár egy saját fordítású, XVII. századi évszakverset (Beniczky Péter: Az esztendőnek négy részeinek mivoltárúl), s ért a gyermekek nyelvén is (Mese a világlátott vízilóról; Sárgarépa hajat mos).
Hogy József Attila költészete jelentős befolyást gyakorolt Véghelyi tárgyalt kötetére, jól mutatja az is, hogy annak címadó darabja József Attila Születésnapomra című költeményéből vett egyenes idézet, megcsonkított formában: „Én egész népemet fogom.” Ebben az egysorosban benne van a József Attila-vers folytatása, hogy „nem középiskolás fokon / taní- / tani”, de benne van a jelen is, annak tudata, hogy a költő az egész magyar népet fogja (’tartja’ értelemben), az eltéphetetlen kapcsok egybefűzik őt a népével.
A Kötelék egyszerre új versek (az Országutak és a Nyilatkozat című ciklus) és régebbi költemények gyűjteménye („Még egyszer”), valamint helyet kapott benne a Világlátott víziló gyerekverseket magába foglaló ciklusa, a kötetet pedig az EGÉSZ-ség prózai gondolatsorai zárják a „Minden Egész eltörött” érzéseire reflektálva. A „Még egyszer” című ciklus versei nemcsak Véghelyi első verseskötetének (Fán függ a világ) darabjaival lépnek intertextuális kapcsolatba, hanem a ciklus címe felidézi a nagy költőelőd, Ady Endre második verseskötetét, valamint a Kispál és a borz Még egyszer című dalát.
Véghelyi Balázs felvállalja választott értékeit. Napjainkban gyakran hallani, hogy ez a világ értékválságban szenved, s a legalapvetőbb értékek is elsorvadni látszanak. Véghelyi költészetében így nem pusztán az értékek felvállalása, hanem magának az értékválasztásnak az aktusa is ugyanolyan hangsúlyos. Bartók Béla, Csokonai Vitéz Mihály, Illyés Gyula, Petőfi Sándor, Csoóri Sándor, Márai Sándor, Ady Endre, József Attila, Pilinszky János, Örkény István – csonka, s hevenyészett kis névmutató ez Véghelyi költői-írói-zeneszerzői kötelékeihez. A keresztény és pogány vallás ellentétei a százhalombattai Szent István templom tornyán egyesülnek (Nap és kereszt), a csodaszarvas hun-magyar mondája és az életet jelentő világfa több költemény visszatérő motívuma. Véghelyi elénk tárja a magyar nép zivataros évszázadait, amelyet sajnos még ma is élünk: a Profán kantáta Bartók Béla emlékére ajánlott költeménye a napjainkban zajló értelmetlen és felelőtlen „országirtás” ellen emeli fel a szavát, a Magyar nők siralmai 1943 telén a Don-kanyar hőseinek állít emléket, a Zászló hasadéka 1956 ötvenéves jubileumát ünnepli.
A költő nemzeti identitáshoz való viszonyát mutatja az is, ahogy családja történetéről vall: a Magyar Történelemben a második világégés szörnyűségei keverednek északi szomszédjaink abszurd nemzetiségi törekvéseivel – mindezek kirajzolják a költő valódi genezisét, s bennem újra a jelen eseményeivel rezonálnak. A 2009-es év a magyar nyelv esztendeje volt, amelyre a szlovákoktól a hangsúlyozottan nem magyarellenes nyelvtörvényt kaptuk „ajándékul”: „Elejét akarjuk venni a szlovák nyelvet sújtó diszkriminációnak, például annak, hogy a vegyes lakosságú körzetekben csupán a kisebbségi nyelven hangozzanak el a hivatalos bejelentések. Ellenkező esetben a helyi szlovákokat hátrányos megkülönböztetés éri” – magyarázza Miroslav Lajcak szlovák külügyminiszter a pozsonyi országgyűlés által 2009-ben elfogadott nyelvtörvény lényegét. Erre csupán Csoóri Sándor gondolatait idézném az Erkölcsi revíziót! című írásából: „Egy erős állam mindenkor elviseli a kisebbségeit. Egy gyönge nem. Mert a kisebbség mindig az eredendő bűnre emlékezteti. …ez az eredendő bűn: Trianon…”
Véghelyi folytonosságot vállal Adyval, a népnemzeti költőkkel, s önmagával is: régebbi verseit nem égeti el, hanem kincsesbányaként, mély kútként tekint rájuk (Régi versek között), így lesz folytonos önmagával, ahogy köteléket vállal legújabb kötetében helyet kapó régebbi költeményeivel. Véghelyi verseiben nincsenek káromkodó szavak, legnagyobb „hátrányuk” pedig az, hogy alkotójuk nem tud olyan költeményt írni, amit még maga sem értene meg. (Hátrány) Egy ilyen költészetnek mi más is lehetne a hitvallása, mint egy Korszerűtlen ars poetica: a lírai alany „emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért” szól.
Láthattuk, hogy Véghelyi köteléket vállal a múlttal, de nagyon is a jelenben él. Ezt bizonyítja az is, hogy már a kötet legelső, Profán kantáta című verse aktuális problémákat feszeget. A csodaszarvas mondáját felidéző költemény beszélője a „szarvassá változott fiú”, akinek külföldi befektetők megölték testvéreit, elpusztították lakóhelyét. „…erdő helyén luxushotel, / bevásárlóközpont épül…” – számtalan fórumon lehetett hallani arról, hogy Dunakesziben egy hipermarket egyszerűen parkolót létesítene a környékbeli ősláp helyén. A legszörnyűbb a felelőtlen környezeti pusztítás szándéka mellett az, hogy az engedély megszerzéséhez magyar állampolgárok is asszisztáltak a francia multinak. „…édesapám, hol a földünk, / édesapám, hol a házunk…” – kérdezi a Profán kantáta, majd könyörgésbe csendesül: „…fogadj engem újra vissza, / a te tékozló fiadat, / hazavágyom, édesapám!” Súlyos szavak ezek, egy magyar költő a 21. század elején úgy kiált föl, hogy a hazájában hazavágyik. „Országom: saját összetépett térképének darabja” (Havat a porból) – hát már az a kis darab is menthetetlenül el fog tűnni, hol lehetünk otthon, ha ahol a hon, ott nem? A költeményt érdemes a kötet borítójának illusztrációjával együtt vizsgálni, hiszen Kiss Réka grafikája vizuális síkon jeleníti meg a Profán kantáta gondolatait, persze ez fordítva is igaz. Nézőpont kérdése. A Profán kantáta megadja a kötet ritmusát is, hiszen a gyűjtemény számtalan költeményére jellemző ütemhangsúlyos verselésben íródott, felező nyolcasokat alkalmaz (4||4).
Véghelyi és magam is magyar szakos pedagógus diplomát szereztünk, így a magyar oktatás ügye számunkra szakmai szempontból is lényeges. Az Iskola egy kis magyar (iskola)dráma. Egy „sajátos nevelési igényű gyermek”-ről szól, aki először „a közönség szórakoztatására” szemüveges osztálytársát rugdosta meg a földön. Az „eseményt” természetesen „az iskola bőkezű mecénásának gyermeke” videóra is rögzítette mobiltelefonjának segítségével. Miután a tanárnő „nagy nehezen leállította / a sajátos nevelési igényű gyermek mutatványát”, saját főnöke, az iskola igazgatója feddte meg, „amiért durván beszélt a sajátos nevelési igényű gyermekkel, / akinek oka volt arra, amit tett”. De „az iskola bőkezű mecénásának felesége” is panasszal élt a tanár ellen, „akinek nem volt joga / eltulajdonítani gyermekének a névnapjára kapott / vadonatúj telefonkészülékét”. Az igazgató újabb szidásban részesítette a tanárt, akit egy héttel később a „sajátos nevelési igényű gyermek” önkezűleg vert meg. Emlékezhetünk a 2010 januárjában a média által számtalanszor bemutatott szekszárdi diáklányverésre, vagy a debreceni tanárverésre, ahol szülő pofozta meg gyermeke pedagógusát, s persze nem példátlan ma már az sem, amikor a diák veri meg tanárát. Véghelyi jó érzékkel adagolt iróniával meséli el a kezdetben még „csak” diáktársát bántalmazó, majd tanárnőjét is megverő diák történetét. A vers súlyos kérdéseket boncolgat: eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi történik azzal a diákkal, akit a „sajátos nevelési igényű gyermek” védőburkába csomagolva mondhatni felhatalmaznak arra, hogy társait és nevelőjét fizikailag bántalmazza. És hogy mi történik azzal a tanárral, akit megfosztanak a fegyelmezés jogától: először tulajdon főnöke alázza meg lélekben, majd tanítványa testben és lélekben egyaránt. Ennek a fonákjára fordult világnak kedvenc jelszava a tolerancia, az előítéletektől való mentesség. Az Iskola tanárnőjét tulajdonképpen azért büntették meg, amiért nem tolerálta a diáktársát verő s az eseményt kamerázó tanulók tettét. „Előítélet / toleranciájától / ments meg, ó, Uram! // Tolerancia / előítéletétől / ments meg, ó Uram!” – kiált fel a költő Két XXI. századi fohászában.
Véghelyi számára problémátlan és idilli a szerelem, versei Petőfi Sándor és Radnóti Miklós hitvesi költészetét juttatták eszembe. A szerelem úgy szegődik mellénk, ahogy egy kóbor kutya kezd minket követni (Mint a kóbor kutya). A fizikailag távollévő kedves hiánya egyszer csak felülíródik a szerelem erejétől: a költemény alanya először csak egy számítógépet, asztalt és függönyt lát, aztán újra körbenézve a számítógép már szerelmese képét vetíti, az asztalnál a vágyott kedves ül, s a függöny a lány szoknyájává vált: „Azóta jobban látok.” (Változás) A Felhőn alszunk petőfiesen egyszerű és szép szerelmes vers, kiegyensúlyozottságát erősíti a szabályos szótagszámú sorok végének páros rímű egymásba ölelkezése (8a8a8b8b). Ebben a költeményben a szerelem örök, csak az évszakok változnak-váltakoznak, de azok is csak azért, hogy a szerelmesek újabb és újabb dimenzióit élhessék át érzéseiknek: „Beborított minket a tél: / szavaimmal melegedtél…”, „…veled-nyíló virág vagyok, / ha nem leszel, elhervadok.”
Az Országutak című vers József Attila Nem én kiáltok című költeményének sorait juttatja eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat…” – „…keressük önmagunkat – önmagunkban. / De a kezünk még szabad. / Országutakat építhetünk vele, / s megtalálhatjuk önmagunkat – / valaki másban.” (Országutak) Véghelyi is ugyanazt a tapasztalatot fogalmazza meg, amit József Attila: az én ugyan keresheti, fürösztheti önmagát önmagában, de ez hiábavaló. Csak a másik minél teljesebb megismerésével találhatjuk meg önmagunkat, valaki másban – „csak másban moshatod meg arcodat”. Az én és a másik viszonyát értelmezhetjük ennél kiterjedtebben is, a saját és az idegen dimenziójában: „Elvesznek bennünk az országutak” – most nem az számít, hogy szlovákok, románok, szerbek vagy magyarok vagyunk, hanem hogy kereső-kutató kezeinkkel „országutakat építhetünk”, s ezen az új úton találhatjuk csak meg „önmagunkat – / valaki másban”. Valahogy úgy, ahogy József Attila mondja A Dunánál című költeményében: „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

(Agria, 2010. tél.)

BOZÓK FERENC: Lépések önmagunkhoz és egymáshoz

Véghelyi Balázs 1983-ban született, Százhalombattán él. Az idei, 81. Ünnepi Könyvhét könyvújdonságainak egyike volt immár ötödik kötete, a Huszonhárom lépés. Új könyve esszéket, jegyzeteket és recenziókat, kritikákat tartalmaz. Három nagyobb, lazán egymásba kapcsolódó egységből áll össze harmonikus egésszé. Az első egységben mutat legtöbbet önmagából a szerző, de könyve minden írását saját személyes optikája és értékrendje teszi sajátosan, hamisítatlanul „véghelyibalázsossá”.
Az első nagyobb blokkban személyes hangú gondolatfutamokat olvashatunk irodalomról, nemzeti összetartozásról, kötődésekről és vonzódásokról, találkozásokról. A kötődés, kötelék fogalma korábbi köteteiben is erőteljes tartalmi nyomatékkal bír. 2008-as kötetének nem véletlenül adta a Kötelék címet. Egy helyütt így írt önmagáról, vállalt szerepéről: „A művészet világa: kerek, egész világ. Az ember színrelépésével együtt született meg az igény a táncra, a zenére, a festészetre és a varázsmondókákra. Nemcsak gazdagabbá teszi az életünket: éppolyan szükséglete szellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem. Az egyetemes kultúra ismerete és megélése által lehetünk többek – önmagunknál. Sokaknak ez nem fontos. Nekem igen. Emellett – a globalizáció korában nemzeti kultúránk ismerete és megélése tarthat meg bennünket magyaroknak. Sokaknak ez sem fontos. Nekem igen. Ezért teszem, amit tennem kell. És ahogy tenni tudom.”
Miféle kötelékeket igyekszik megtalálni a szerző? Miféle meglévő, de szakadékony köteleket igyekszik erősebbre fonni? Választ kaphat az olvasó ezekre a kérdésekre a Lépések, az EGÉSZ-ség, az Erdélyi napló és a Találkozás önmagunkkal című írásokból. Jól érzékeli a szerző azt a korproblémát, hogy a személyiségen belüli, a személyt egységgé összetartó, valamint személyestől a kollektívumig érő kötelek szakítószilárdsága nagyon meggyengült manapság. Huszonhárom lépés a könyv címe, de nemcsak azért, mert huszonhárom írást tartalmaz, hanem igyekszik huszonhárom lépést tenni önmaga, mások és a világ megértése és helyesebb, tartalmasabb megszeretése felé is.
Kötetének második nagyobb egységében olyan irodalmi esszék olvashatók, melyek elfeledett vagy háttérbe szorított alkotókról igyekeznek “lefújni a feledés porát”. A felfedezés vagy újrafelfedezés szándékával ír Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról vagy Baranyi Ferencről. Figyelemre érdemes a Fazekas Mihályról és a Lúdas Matyiról szóló átfogó, mégis népszerűsítő és olvasmányos írása, vagy Beniczky Péter verseinek szlovák fordításának visszafordítása magyarra és összevetése az eredeti magyar nyelvű Beniczky-szövegekkel. A fordítás és összevetés mint izgalmas kaland nem csupán ebben az írásában izgatja. Egy másik írásában Janus Pannonius Búcsú Váradtól című latin nyelvű elégiájának közel harminc magyar fordítását veti össze. A Gondolatok az irodalomtanításról című írás sajátos, egyedi, személyes tapasztalatán alapuló „tantárgypedagógiai” kalandjait és felismeréseit mutatja az anyai és nagymamai ágon pedagóguscsaládból származó írónak. Különös revelációval hat az az írása, melyben Kemény Katalinnak, Hamvas Béla feleségének a férje halála után írt és íróasztalfióknak szánt verseit igyekszik beemelni az irodalmi köztudatba.
Kötetének harmadik egysége azokat a kötelékeket jelzi és erősíti, melyek a kortárs irodalomhoz és kortárs írókhoz kötik a szerzőt, hisz ez a blokk kortárs írókról és könyveikről szóló könyvismertetőket, recenziókat tartalmaz.
Összességében elmondható, hogy aki szívesen gondolkodik kultúráról, egyénről és közösségről, vagy a nemzeti összetartozás kérdéseiről, garantáltan baráti viszonyba fog kerülni Véghelyi Balázs Huszonhárom lépés című új könyvével.

(Napút, 2010/6.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás