Baranyi Ferenc: Ouverture

(Előszó Véghelyi Balázs Zene nélkül című könyvéhez)

Nem tagadom: legifjabb pályatársaim közül Véghelyi Balázs áll hozzám a legközelebb. Barátom és szövetségesem ő, hiszen verseivel hatékony is akar lenni, nem csupán hatásos. Akárcsak jómagam. Az is rokonít bennünket, hogy mindketten „két úr szolgái” vagyunk: az irodalomé és a zenéé. Ezek nem csupán testvérmúzsák, hanem ikermúzsák. Méghozzá egypetéjű ikrek.
Balázs Zene nélkül című könyve tudományos igénnyel íródott, ugyanakkor „eteti magát”, akárcsak egy izgalmas regény. Ha elkezdte az ember, nehéz abbahagyni, másnapra tenni el a folytatást. Véghelyi Balázs nem csupán kiváló költő és figyelemre méltó muzsikus, hanem tudós elme is. És „el tudja adni” a tudományát. Ritka adottság. Még azok közül is keveseknek a sajátja, akik egyetemi katedráról palléroznak emberfőket naponta.
A könyv alcíme: Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből. Ezzel mindjárt az elején világossá teszi a szerző, hogy nem részletes áttekintését nyújtja a magyar daltípusoknak az ősi pentaton népdaloktól a rock-musicalek songjaiig, hanem egy-egy érdekesebb korszakra fókuszál, amelyeknek a daltermése bizonyos tekintetben a kor lenyomata is. Goethe mondta: „Ha az emberekről akarsz megtudni valamit – könyvtárnyi tudományos szakmunka áttanulmányozása helyett –, néha messzebbre jutsz, ha figyelsz, milyen dalokkal szórakoznak.”
Nos, a magyar dalok sok mindent elárulnak a magyar emberekről. De vajon mit is értünk magyar dalon? A francia „chanson”, a német „Lied”, az olasz „canzone”, az angol „song” egyaránt dalt jelent. Mégis más-más „lelkületet” villant fel mindegyik. A magyar dal nem azonos egyikkel sem. Csakis önmagával. Legyen bár népballada, magyar nóta, kávéházi kuplé, divatos sláger, operett-betét, operaária vagy rock-ritmusú énekbeszéd az a dal.
Balázs kimutatja, hogy még a leghígabb táncdalszövegek „sfumato”-hátterében is feldereng olykor a kor, amelyben megszülettek. Hát még a célzott üzenetnek szánt szerzemények textusaiban!
A dalszövegírók műhelyébe is betessékel – legalábbis egy kurta vizitre – ez a könyv, ahol szakmai ismeretekre is szert tehetünk némiképp. Beavattatunk a műhelytitkokba is.
Az utolsó fejezet címe: 13 pont – kezdő dalszövegíróknak. A 10. „parancsolat” így szól: „Foglalkozz társadalmi kérdésekkel, de ne pártoskodj. Többet veszítesz, mint amennyit nyerhetsz ezáltal.”
Nos, ezt nemcsak a dalszövegíróknak szánta Balázs, hanem azoknak a költőtársainak is, akiknek „emberhez méltó gondja van”.
Mert akad még harmóniát szorgalmazó dalnok ebben a disszonáns korban is, amelyben élünk.
Véghelyi Balázs mindenesetre ilyen. S talán öreg barátja, költőtársa:

BARANYI FERENC
is.

(Stádium, 2017/2.)

DÉR KATALIN: Bábel tornya újra épül

Isten az emberiséget egységes, egynyelvű és -kultúrájú közösségnek tervezte. Ám miután a bűn elárasztotta a földet, a vízözönt követően úgy döntött, megszünteti ezt az egységet, és a Noé családjából újjáteremtendő embereket népekre tagolja. Célja az volt, hogy megakadályozza az istentelen erők centralizációját egyetlen hatalmi központban, és ne tűrje, hogy a jó és a gonosz erői közötti küzdelem, amely ezután a világtörténelem lényege lesz, globális léptékűvé fajuljon. Erre csak az utolsó időben kerülhet sor, Armageddonnál.
Bábel, a város és torony építését a Teremtés-könyv 11. fejezete forradalomként, az új isteni terv elleni lázadásként, globális nagyhatalom létrehozására irányuló kísérletként mutatja be. Azóta a Bábel-eszme, a bábeli modell a mintája minden erőszakos nagyhatalmi egységtörekvésnek a Római Birodalomtól a Szovjetunión, a hitleri Németországon keresztül korunk új Bábeléig, a gazdasági, pénzügyi és egyre inkább politikai globalizációs kísérletekig. Nem véletlen, hogy az irodalom különösen az utóbbi évtizedekben tér vissza gyakran a Bábel-elbeszéléshez. Fiatal költőnk, Véghelyi Balázs Bábel tornya újra épül című verse egyszerű szavakkal foglalja össze az új, mai Bábel jellemzőit és várható hatásait.
A hajdani város és torony építői még tudták, mit akarnak, mit építenek, és miért. Korunk Bábelének munkálói közül sokan már nem tudják, mit cselekszenek, mert gondosan elrejtették előlük, mi valójában az a nagy egész, aminek ők csupán eszközei, többnyire akaratlanul. A költő így ír róluk: „És jönnek majd az új építők, veszélyesebbek a régieknél, mert már nem tudják, hogy mit építenek, csak a fizetségért dolgoznak.” Az új építők nem tudják, mit építenek, tehát nem lelkesedésből, meggyőződésből dolgoznak, hanem kényszerből, a megélhetésért, érdekből, fizetségért. A hajdani Bábel monumentális torzó maradt, a mai ellenben „lerombolhatatlan lesz, mert nem kőből, de ködből épül”, sátáni eszmék ködéből. Az ősi bábeli torony befejezését Isten meggátolta, összezavarva az építők nyelvét, lehetetlenné téve közöttük a kommunikációt. Ám azt már nem tudta, és azóta sem tudja megakadályozni, hogy Bábel eszméje minden korban újra és újra megfoganjon. Szemben az ős-Bábellel, e mostani sátáni eszmék ködéből épülő Bábel immár nemcsak eltakarja, hanem egészen „elnyeli az eget is fölöttünk”. Így tudják a végidő-próféciák is, amikor olyan korról jövendölnek, amelyben az istenismeret az észszerű, józan, egészséges gondolkodással együtt elenyészni látszik, kivész az emberiségből. Mi pedig „ott állunk majd az új torony árnyékában, újra megértjük egymást” – legalábbis így hisszük, hiszen soha nem volt olyan sűrű szövésű a kommunikáció hálója, mint ma, az internet, az okostelefon és a többi csudadolog korában –, „de magunkat már nem fogjuk megérteni”, mert az eget elnyelő ködben, az istenismeret kihalásával elvész az önismeret lehetősége.

(Képmás, 2016/7.)

BOZÓK FERENC: A Makrokozmosztól a Mikrokozmoszig

Véghelyi Balázs új kötete, a Terepasztal, az 1983-ban született szerző mindezideig megjelent hat kötetéből a harmadik, amely tisztán verskötet.
A szerző még nincs harmincesztendős, ám mintha már kezdené érezni a közelgő „krisztusi kor” emberhez szabott keresztjeit, hiszen erősödik lírájában a nosztalgiázó hang. Még című versében a Szeptember végénnel folytat párbeszédet: „Tél dere még nem üté meg, dús a hajam, sima bőröm, / még a kamasz lányok szép szeme rám mosolyog. (…) Jaj, de az élet véges fogság, míg a kaszás les, / s írhatnék még sok bölcset, közhelyeket. / Jaj, túléltem Rimbaudt-t és túlélve Petőfi, / és fejemet egy hölgy lassan már beköté.” (A biografikus pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a 29 éves Véghelyi Balázs még nem élte túl Rimbaud-t, mert Rimbaud 37 évet élt, bár az is igaz, hogy költőként már 19 évesen „meghalt” a kölyök Shakespeare. Kívánjuk azonban, hogy a Terepasztal ifjú költője számos évtizeddel élje túl Rimbaud-t és a továbbiakban is örvendeztesse verskötetekkel a nyájas olvasókat.)
A nosztalgikus, múltidéző hang ellenére a kötet összhatása még mindig igen fiatalos, egyfajta valóságra rácsodálkozó kamaszos ámulat hatja át. Tematikájában és erkölcsi mondanivalójában olyan tiszta, mint egy hegyi forrás. Reméljük, a későbbi esztendőkben sem öregszik túl sokat ez a friss hang. Tisztaságát kiemeli őszintesége, szerelmeivel, csalódásaival, vagy a bűntudattal való kendőzetlen szembenézése.
Nagy erény, hogy tisztán és erőlködés nélkül bánik az időmérték adta lehetőségekkel. Az a gyanúm, hogy kortárs lírikusaink közül sokan azért fanyalognak az időmértéktől, mert lusták vagy nem elég tehetségesek ahhoz, hogy otthon érezzék magukat benne. Metrumai nem kattognak, hanem úgy áradnak, mint a már említett hegyi forrás. A disztichon, a haiku és a magyaros dalformák lehetnek a jövőben is az igazi kifejezési eszközök számára. A formában akkor érzi igazán jól magát, amikor a humor és az enyhe irónia lehetőségeivel él.
Egyik korábbi kötetének Kötelék volt a címe. A Terepasztal című verskötetben is, kimondatlanul, de ott pulzál az egyetemes és magyar kulturális értékekhez és személyekhez kötődés, kötelék igénye és fontossága. Elődökkel és kortárs költőkkel folytat párbeszédet, gyakoriak a jelölt és jelöletlen idézetek, olykor konkrét szerzőknek címkézi verseit. Véghelyi, korábbi köteteihez hasonlóan, az új kötetben is az emberi lét makrokozmoszától közelít a mikrokozmosz felé. Az emberiséget, illetve a magyarságot érintő gondokat, hagyományokat és kulturális értékeket veszi számba, majd személyes érzésein és élményein keresztül, saját pórusain szűri át a valóságot. Teljesség-élményünket növeli, hogy szintén korábbi köteteihez hasonlóan, a kötet végén külön ciklusban idézi fel a gyermekkor világát. Ezeket a verseket tekinthetjük gyermekverseknek, vagy az alkotói szubjektum gyermekkorát felidéző reflexióknak. Helyezkedjünk a Terepasztal köré úgy, hogy a gyermek is odaférjen, de a gyermek válla fölött legyen ott a felnőtt is, aki olykor részt vesz a játékban, olykor a terepasztal és a játszó gyermek fölött eltűnődik.

(Ezredvég, 2012/6.)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Közösségépítő zene

Útravaló énekek a címe annak a barátságos külsejű és tartalmú CD-nek, amely Véghelyi Balázs versmegzenésítéseit tartalmazza. A mindössze kilenc műsorszámból álló lemezen a versek mellett megszólal egy népdal és egy gitárszóló is. Elsőre nagyon heterogénnek tűnik az anyag. Előadói stílusok és műfajok keverednek benne. A dalokat kórus énekli, helyenként szólistákkal kiegészülve. A kíséretben van elektromos és akusztikus zongora, elektromos gitár, furulya, hegedű, citera, klarinét. Nehéz elképzelni ezzel a felállással egységes hangvételt, de az előadóknak ez mégis sikerül. Hogyan is?
Mindenekelőtt a kórus az, ami összetartja az egészet, hiszen az énekhangnak és a kórusnak mindenhez lehet és van köze. Alapból egy komolyzenei stílusréteget biztosít, ami átfedéseket tesz lehetővé a népzene és a könnyűzene (és rockzene) irányába. A kórus nagyrészt egy szólamban énekel, csak egy-egy kis időre kettőződnek meg a szólamok. A dallamok egyszerűsége és tisztasága a népdalokéval rokon. Bizonyára nem véletlenül énekelték el a Fölszállott a páva feldolgozását is, ami szépen belesimul a versmegzenésítések közé, illetve ezek a versmegzenésítések is illeszkednek a népdalok hangvételéhez.
Az elektromos gitár és zongora már önmagukban az igényes könnyűzene irányába tágítják a stílust, és fiatalos hangulati réteggel fodrozzák az énekhangok tisztaságát. A megfelelő helyeken bekapcsolódik a többi, főleg népi hangszer. Kinek a zenéje tehát ez a műsor?
A válasz első megközelítésre egyszerű, hiszen a verseket Véghelyi Balázs zenésített meg, és előadóként is közreműködött. Mégis, a spektrum egyik végén ott a népdalfeldolgozás, a másikon Bárkányi Benjámin elektromosgitár-szólója. A kórust a zeneszerző édesanyja, Véghelyi Zuszsanna vezényli, amelynek tagjai a százhalombattai Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanulói.
A szerzők, előadók tehát egy együttesnél, baráti és családi körnél nagyobb közösség tagjai, de nem is teljesen függetlenek ezektől. Egy lokális közösség részesei, amelyik olyan nagyon fontos a személyes identitás, illetve a nemzeti identitás között. Ez a társaság így, ebben a formában korábban nem létezett. A zene hozta össze őket. Mondhatom: ez a műsor közösséget teremtett, ami óriási dolog a mi individualista, atomizálódó és széttartó világunkban.
A megzenésített versek tematikailag is ezt az összetartozás-érzést idézik meg, még a játékosabbak is, Például a Rögmászó hangya (Csoóri Sándor verse). A népdal megénekli a szabadságvágyat (Fölszállott a páva), de az egész műsor érzékelteti, mihez képest értendő a szabadság: a biztonsághoz képest. Az ember elröpülhet, ahogyan a Felhőkergetőben (Véghelyi Balázs verse), de haza is hozza az egész világot, és megosztja az övéivel.
Nem véletlen tehát, hogy a CD címe Útravaló énekek – Kányádi Sándor Útravaló ének című verse után –, hiszen nem mindegy, hogy aki világgá megy, az milyen céllal és lelkülettel távozik, illetve tér vissza. Mi adhat tartalmat ebben a vonatkozásban az utazásnak? Ehhez a lemezen is hallható Kányádi-versből idézem a refrént: A legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni. Aki egy olyan közösséghez tartozik, mint ennek a lemeznek az előadói, és bátran hozzáteszem: hallgatói, annak van érzelmi alapja félelem nélkül, vagyis örömben élni.

(Agria, 2012. tavasz.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Huszonhárom lépés

Véghelyi Balázs prózája: a munka szépségének felmutatása. Szorgalmasan kutat, jegyzetel, szelektál, ötvöz és modern korunkhoz illően modernül gondolkodik. Elemi létszükséglete a mindennapi olvasás. Megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak a költőknek és íróknak, akikben felismeri az eruptív tehetséget, akikről József Attila nyomán úgy vélekedik, hogy nélkülük meggörbülne a világ gyémánttengelye. A még mindig fiatalnak mondható szerző már indulásakor nagy fába vágta a fejszéjét: a közízlés vaspántos kapuját szeretné egyre tágabbra nyitni. Vajon sikerül-e neki? Ezt a vállalkozását kísérhetjük figyelemmel ismét, új izgalmaktól felfrissülve, a nemrég megjelent Huszonhárom lépés című könyvében is, amely legújabb esszéiből, tűnődéseiből, kritikáiból és recenzióiból ad érdekes válogatást az olvasóknak. Mondhatjuk így: a könyv igazi élménybeszámoló. Illyés Gyula a következőket írja Babitsról: Eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több; aki folytat s folytatható. A figyelmesen és gondosan összegező, a tanárosan magyarázó Véghelyi mindig meghökkent bennünket valami új összefüggéssel, amiről kiderül, hogy mi is láttuk már ugyan, de mégsem vettük észre. Az irodalom dzsungelébe csábít bennünket, s a veszélyes kalandhoz iránytűt ad a kezünkbe. Huszonhárom lépés – huszonhárom érdekfeszítő eszmefuttatás. Illemtudó és férfiasan szerény írások Janus Pannoniusról, Csoóri Sándorról, Jókai Annáról, felzaklató felismerések Fazekas Lúdas Matyijáról, Zelk Zoltán és Baranyi Ferenc költészetéről, Karinthy Ferenc Epepe című regényéről, a nyelvújításról és az irodalom tanításáról, tárgyilagos tudósítások Kemény Katalin és Kaiser László verseiről. A nagy mesterek hű tanítványa ontja itt vallomásait, aki néhány lépésnyire van már attól, hogy maga is mester legyen. Talán a huszonnegyedik lépés után ez is igaz lehet, mert formálódik abban a nagy tanító, aki így vall az életről: „Számomra még ma is az a természetes, kerek és egész világ, ahol az emberek énekelnek, táncolnak, verset írnak, verset mondanak, rajzolnak, festenek, gyöngyöt fűznek, fát faragnak – és nem csak pénzt olvasnak.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2012. január)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Az irodalomról menet közben

Ezt a könyvet olvasni olyan érzés, mintha sétálnánk az irodalomban, a kultúrában, a történelemben a szerző beszélgetőtársaként. Ezért találó metafora a „lépés” a kötet címében. Véghelyi Balázs kedvesen, közvetlenül mesél, és nem csak az alkalmi beszédeinek lejegyzett változatában, hanem kritikáiban is. Egyedi hangja, személyes stílusa jól kiegészíti a tárgyilagos, példákkal és elemzésekkel felépített érvelését.
E huszonhárom írás egyenként átlagosan négy és fél oldalt foglal el az A5-ös méretű kis könyvben, és egyik sem hosszabb hét oldalnál. Mégis ezek a rövid eszmefuttatások pontosan bejárják azt a gondolati ívet, amelyet az adott témák felvállalhatnak. Van közöttük ars poetikus jegyzet, napló, pedagógiai, kultúrtörténeti és irodalomtörténeti esszé, bemutató beszéd, vázlatos szerzői pályakép, műfordítás és annak műhelymunka-beszámolója, illetve könyvkritika.
Mi köti össze ezeket a szövegeket tartalmilag és stilárisan? A szerző személyes, de nem a tényektől független művészi-költői hitvallása, amelyet előző műveiben is megfogalmazott. Véghelyi Balázsnak korábban már két verseskötete és két esszékötete is megjelent, és ezeknek a tartalmát egyetlen nagyobb könyvben is összeboronálhatná, annyira egységesek. Valamennyi a magyar nyelv, kultúra, történelem, mitológia és irodalom szeretetéről szól. A személyes élmények is megfürödnek a közösségi emlékezet tapasztalatainak fényében.
Véghelyi Balázs előveszi az irodalomtörténeti jelentőségükhöz mérten több figyelmet érdemlő szerzők egy-egy írását vagy életművét, és új szempontokat figyel meg, értelmez az adott kontextusban. Tényeknek néz utána, tévhiteket oszlat el, művek új értelmezését vagy épp fordítását villantja fel.
Nyilván, némely írások csupán ismeretterjesztő jellegűek, de azok is új értelmet kapnak a kötet összefüggésében. Az egész együtt arra emlékeztet, hogy benne élünk az irodalomban, és az irodalom bennünk él. Fel sem merül, hogy a könyvek által nem ment előrébb a világ. A szerző, költő, gondolkodó az igen mellett konkrétan is kiáll a jegyzeteiben, de az egész könyve még inkább megerősíti ezt a hitet / tapasztalatot. Amikor Véghelyi csupán jegyzeteiben elmélkedik, vagy bemutató szövegben érvel, akkor is mindig talál a mondandójához frappáns irodalmi idézeteket. Némelyik közismert, de olyan is akad, amelyik eszünkbe se jutna. Mint egy jó irodalomtanár, aki a diákjainak élményszerűen idéz mindig a legtalálóbb helyről órán, kiránduláson vagy a tábortűznél.
Az irodalomtanár példája nem áll messze a szerzőtől, hiszen pedagóguscsaládból származik, és maga is magyar nyelv és irodalom szakon szerzett bölcsésztanári diplomát az ELTE-n. Most Véghelyi akár a katedra mögül tanítja hallgatóit, akár a könyve lapjain keresztül társalog olvasóival, mintegy sétálva, mindenképp élményszerűen gazdagítja őket valamilyen új szempont megvilágításával Beniczky Péterről, Deák Ferencről, Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról, Baranyi Ferencről, Csoóri Sándorról és másokról.
Kinek ajánlhatnám a könyvet? Bárkinek általános iskolás kortól száz éves korig. Az írások többsége megjelent irodalmi lapokban, de így, egy kötetbe szervezve kellemes ébresztőként felráz abból az amnéziás állapotból, amelyik a rossz tapasztalatoknak, a pesszimista jóslatoknak enged. Véghelyi minden gesztusával arról győz meg – az első jegyzetéből szabadon idézve –, hogy „nem csak pénzt lehet – olvasni”.

(Agria, 2011. nyár.)

ANTAL JÓZSEF: „…ahogy tóban a hínár, tűzijáték az égen”

Véghelyi Balázzsal évfolyamtársak voltunk az ELTE-BTK magyar szakán. Általában akkor találkoztunk s beszélgettünk, amikor úgy hozta a sors, hogy ugyanarra a vizsgaidőpontra jelentkeztünk. Legutoljára a tavaly nyári államvizsgára osztottak be minket egy időpontra, egy bizottsághoz. Ekkor hívott el a másnapi, Vörösmarty téren megrendezett Ünnepi Könyvhétre, ahol legújabb, Kötelék című kötetéből „baráti kötelékül” dedikált nekem egy példányt.
Véghelyi Balázs könyörtelenül éleslátó szemüvegen keresztül képes napjaink magyar viszonylatait látni és láttatni (Profán kantáta; Iskola; Ady Endre földjén), a bemocskolódott politika elleni fegyvere az abszurditás és az irónia (Ördögi kör; Hiba; Hiányszakmák), tiszteletben tartja az ősöket, emlékezik a múltra (Magyar Történelem; Havat a porból), szerelmes (Változás; Felhőn alszunk), elénk tár egy saját fordítású, XVII. századi évszakverset (Beniczky Péter: Az esztendőnek négy részeinek mivoltárúl), s ért a gyermekek nyelvén is (Mese a világlátott vízilóról; Sárgarépa hajat mos).
Hogy József Attila költészete jelentős befolyást gyakorolt Véghelyi tárgyalt kötetére, jól mutatja az is, hogy annak címadó darabja József Attila Születésnapomra című költeményéből vett egyenes idézet, megcsonkított formában: „Én egész népemet fogom.” Ebben az egysorosban benne van a József Attila-vers folytatása, hogy „nem középiskolás fokon / taní- / tani”, de benne van a jelen is, annak tudata, hogy a költő az egész magyar népet fogja (’tartja’ értelemben), az eltéphetetlen kapcsok egybefűzik őt a népével.
A Kötelék egyszerre új versek (az Országutak és a Nyilatkozat című ciklus) és régebbi költemények gyűjteménye („Még egyszer”), valamint helyet kapott benne a Világlátott víziló gyerekverseket magába foglaló ciklusa, a kötetet pedig az EGÉSZ-ség prózai gondolatsorai zárják a „Minden Egész eltörött” érzéseire reflektálva. A „Még egyszer” című ciklus versei nemcsak Véghelyi első verseskötetének (Fán függ a világ) darabjaival lépnek intertextuális kapcsolatba, hanem a ciklus címe felidézi a nagy költőelőd, Ady Endre második verseskötetét, valamint a Kispál és a borz Még egyszer című dalát.
Véghelyi Balázs felvállalja választott értékeit. Napjainkban gyakran hallani, hogy ez a világ értékválságban szenved, s a legalapvetőbb értékek is elsorvadni látszanak. Véghelyi költészetében így nem pusztán az értékek felvállalása, hanem magának az értékválasztásnak az aktusa is ugyanolyan hangsúlyos. Bartók Béla, Csokonai Vitéz Mihály, Illyés Gyula, Petőfi Sándor, Csoóri Sándor, Márai Sándor, Ady Endre, József Attila, Pilinszky János, Örkény István – csonka, s hevenyészett kis névmutató ez Véghelyi költői-írói-zeneszerzői kötelékeihez. A keresztény és pogány vallás ellentétei a százhalombattai Szent István templom tornyán egyesülnek (Nap és kereszt), a csodaszarvas hun-magyar mondája és az életet jelentő világfa több költemény visszatérő motívuma. Véghelyi elénk tárja a magyar nép zivataros évszázadait, amelyet sajnos még ma is élünk: a Profán kantáta Bartók Béla emlékére ajánlott költeménye a napjainkban zajló értelmetlen és felelőtlen „országirtás” ellen emeli fel a szavát, a Magyar nők siralmai 1943 telén a Don-kanyar hőseinek állít emléket, a Zászló hasadéka 1956 ötvenéves jubileumát ünnepli.
A költő nemzeti identitáshoz való viszonyát mutatja az is, ahogy családja történetéről vall: a Magyar Történelemben a második világégés szörnyűségei keverednek északi szomszédjaink abszurd nemzetiségi törekvéseivel – mindezek kirajzolják a költő valódi genezisét, s bennem újra a jelen eseményeivel rezonálnak. A 2009-es év a magyar nyelv esztendeje volt, amelyre a szlovákoktól a hangsúlyozottan nem magyarellenes nyelvtörvényt kaptuk „ajándékul”: „Elejét akarjuk venni a szlovák nyelvet sújtó diszkriminációnak, például annak, hogy a vegyes lakosságú körzetekben csupán a kisebbségi nyelven hangozzanak el a hivatalos bejelentések. Ellenkező esetben a helyi szlovákokat hátrányos megkülönböztetés éri” – magyarázza Miroslav Lajcak szlovák külügyminiszter a pozsonyi országgyűlés által 2009-ben elfogadott nyelvtörvény lényegét. Erre csupán Csoóri Sándor gondolatait idézném az Erkölcsi revíziót! című írásából: „Egy erős állam mindenkor elviseli a kisebbségeit. Egy gyönge nem. Mert a kisebbség mindig az eredendő bűnre emlékezteti. …ez az eredendő bűn: Trianon…”
Véghelyi folytonosságot vállal Adyval, a népnemzeti költőkkel, s önmagával is: régebbi verseit nem égeti el, hanem kincsesbányaként, mély kútként tekint rájuk (Régi versek között), így lesz folytonos önmagával, ahogy köteléket vállal legújabb kötetében helyet kapó régebbi költeményeivel. Véghelyi verseiben nincsenek káromkodó szavak, legnagyobb „hátrányuk” pedig az, hogy alkotójuk nem tud olyan költeményt írni, amit még maga sem értene meg. (Hátrány) Egy ilyen költészetnek mi más is lehetne a hitvallása, mint egy Korszerűtlen ars poetica: a lírai alany „emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért” szól.
Láthattuk, hogy Véghelyi köteléket vállal a múlttal, de nagyon is a jelenben él. Ezt bizonyítja az is, hogy már a kötet legelső, Profán kantáta című verse aktuális problémákat feszeget. A csodaszarvas mondáját felidéző költemény beszélője a „szarvassá változott fiú”, akinek külföldi befektetők megölték testvéreit, elpusztították lakóhelyét. „…erdő helyén luxushotel, / bevásárlóközpont épül…” – számtalan fórumon lehetett hallani arról, hogy Dunakesziben egy hipermarket egyszerűen parkolót létesítene a környékbeli ősláp helyén. A legszörnyűbb a felelőtlen környezeti pusztítás szándéka mellett az, hogy az engedély megszerzéséhez magyar állampolgárok is asszisztáltak a francia multinak. „…édesapám, hol a földünk, / édesapám, hol a házunk…” – kérdezi a Profán kantáta, majd könyörgésbe csendesül: „…fogadj engem újra vissza, / a te tékozló fiadat, / hazavágyom, édesapám!” Súlyos szavak ezek, egy magyar költő a 21. század elején úgy kiált föl, hogy a hazájában hazavágyik. „Országom: saját összetépett térképének darabja” (Havat a porból) – hát már az a kis darab is menthetetlenül el fog tűnni, hol lehetünk otthon, ha ahol a hon, ott nem? A költeményt érdemes a kötet borítójának illusztrációjával együtt vizsgálni, hiszen Kiss Réka grafikája vizuális síkon jeleníti meg a Profán kantáta gondolatait, persze ez fordítva is igaz. Nézőpont kérdése. A Profán kantáta megadja a kötet ritmusát is, hiszen a gyűjtemény számtalan költeményére jellemző ütemhangsúlyos verselésben íródott, felező nyolcasokat alkalmaz (4||4).
Véghelyi és magam is magyar szakos pedagógus diplomát szereztünk, így a magyar oktatás ügye számunkra szakmai szempontból is lényeges. Az Iskola egy kis magyar (iskola)dráma. Egy „sajátos nevelési igényű gyermek”-ről szól, aki először „a közönség szórakoztatására” szemüveges osztálytársát rugdosta meg a földön. Az „eseményt” természetesen „az iskola bőkezű mecénásának gyermeke” videóra is rögzítette mobiltelefonjának segítségével. Miután a tanárnő „nagy nehezen leállította / a sajátos nevelési igényű gyermek mutatványát”, saját főnöke, az iskola igazgatója feddte meg, „amiért durván beszélt a sajátos nevelési igényű gyermekkel, / akinek oka volt arra, amit tett”. De „az iskola bőkezű mecénásának felesége” is panasszal élt a tanár ellen, „akinek nem volt joga / eltulajdonítani gyermekének a névnapjára kapott / vadonatúj telefonkészülékét”. Az igazgató újabb szidásban részesítette a tanárt, akit egy héttel később a „sajátos nevelési igényű gyermek” önkezűleg vert meg. Emlékezhetünk a 2010 januárjában a média által számtalanszor bemutatott szekszárdi diáklányverésre, vagy a debreceni tanárverésre, ahol szülő pofozta meg gyermeke pedagógusát, s persze nem példátlan ma már az sem, amikor a diák veri meg tanárát. Véghelyi jó érzékkel adagolt iróniával meséli el a kezdetben még „csak” diáktársát bántalmazó, majd tanárnőjét is megverő diák történetét. A vers súlyos kérdéseket boncolgat: eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi történik azzal a diákkal, akit a „sajátos nevelési igényű gyermek” védőburkába csomagolva mondhatni felhatalmaznak arra, hogy társait és nevelőjét fizikailag bántalmazza. És hogy mi történik azzal a tanárral, akit megfosztanak a fegyelmezés jogától: először tulajdon főnöke alázza meg lélekben, majd tanítványa testben és lélekben egyaránt. Ennek a fonákjára fordult világnak kedvenc jelszava a tolerancia, az előítéletektől való mentesség. Az Iskola tanárnőjét tulajdonképpen azért büntették meg, amiért nem tolerálta a diáktársát verő s az eseményt kamerázó tanulók tettét. „Előítélet / toleranciájától / ments meg, ó, Uram! // Tolerancia / előítéletétől / ments meg, ó Uram!” – kiált fel a költő Két XXI. századi fohászában.
Véghelyi számára problémátlan és idilli a szerelem, versei Petőfi Sándor és Radnóti Miklós hitvesi költészetét juttatták eszembe. A szerelem úgy szegődik mellénk, ahogy egy kóbor kutya kezd minket követni (Mint a kóbor kutya). A fizikailag távollévő kedves hiánya egyszer csak felülíródik a szerelem erejétől: a költemény alanya először csak egy számítógépet, asztalt és függönyt lát, aztán újra körbenézve a számítógép már szerelmese képét vetíti, az asztalnál a vágyott kedves ül, s a függöny a lány szoknyájává vált: „Azóta jobban látok.” (Változás) A Felhőn alszunk petőfiesen egyszerű és szép szerelmes vers, kiegyensúlyozottságát erősíti a szabályos szótagszámú sorok végének páros rímű egymásba ölelkezése (8a8a8b8b). Ebben a költeményben a szerelem örök, csak az évszakok változnak-váltakoznak, de azok is csak azért, hogy a szerelmesek újabb és újabb dimenzióit élhessék át érzéseiknek: „Beborított minket a tél: / szavaimmal melegedtél…”, „…veled-nyíló virág vagyok, / ha nem leszel, elhervadok.”
Az Országutak című vers József Attila Nem én kiáltok című költeményének sorait juttatja eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat…” – „…keressük önmagunkat – önmagunkban. / De a kezünk még szabad. / Országutakat építhetünk vele, / s megtalálhatjuk önmagunkat – / valaki másban.” (Országutak) Véghelyi is ugyanazt a tapasztalatot fogalmazza meg, amit József Attila: az én ugyan keresheti, fürösztheti önmagát önmagában, de ez hiábavaló. Csak a másik minél teljesebb megismerésével találhatjuk meg önmagunkat, valaki másban – „csak másban moshatod meg arcodat”. Az én és a másik viszonyát értelmezhetjük ennél kiterjedtebben is, a saját és az idegen dimenziójában: „Elvesznek bennünk az országutak” – most nem az számít, hogy szlovákok, románok, szerbek vagy magyarok vagyunk, hanem hogy kereső-kutató kezeinkkel „országutakat építhetünk”, s ezen az új úton találhatjuk csak meg „önmagunkat – / valaki másban”. Valahogy úgy, ahogy József Attila mondja A Dunánál című költeményében: „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

(Agria, 2010. tél.)

BOZÓK FERENC: Lépések önmagunkhoz és egymáshoz

Véghelyi Balázs 1983-ban született, Százhalombattán él. Az idei, 81. Ünnepi Könyvhét könyvújdonságainak egyike volt immár ötödik kötete, a Huszonhárom lépés. Új könyve esszéket, jegyzeteket és recenziókat, kritikákat tartalmaz. Három nagyobb, lazán egymásba kapcsolódó egységből áll össze harmonikus egésszé. Az első egységben mutat legtöbbet önmagából a szerző, de könyve minden írását saját személyes optikája és értékrendje teszi sajátosan, hamisítatlanul „véghelyibalázsossá”.
Az első nagyobb blokkban személyes hangú gondolatfutamokat olvashatunk irodalomról, nemzeti összetartozásról, kötődésekről és vonzódásokról, találkozásokról. A kötődés, kötelék fogalma korábbi köteteiben is erőteljes tartalmi nyomatékkal bír. 2008-as kötetének nem véletlenül adta a Kötelék címet. Egy helyütt így írt önmagáról, vállalt szerepéről: „A művészet világa: kerek, egész világ. Az ember színrelépésével együtt született meg az igény a táncra, a zenére, a festészetre és a varázsmondókákra. Nemcsak gazdagabbá teszi az életünket: éppolyan szükséglete szellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem. Az egyetemes kultúra ismerete és megélése által lehetünk többek – önmagunknál. Sokaknak ez nem fontos. Nekem igen. Emellett – a globalizáció korában nemzeti kultúránk ismerete és megélése tarthat meg bennünket magyaroknak. Sokaknak ez sem fontos. Nekem igen. Ezért teszem, amit tennem kell. És ahogy tenni tudom.”
Miféle kötelékeket igyekszik megtalálni a szerző? Miféle meglévő, de szakadékony köteleket igyekszik erősebbre fonni? Választ kaphat az olvasó ezekre a kérdésekre a Lépések, az EGÉSZ-ség, az Erdélyi napló és a Találkozás önmagunkkal című írásokból. Jól érzékeli a szerző azt a korproblémát, hogy a személyiségen belüli, a személyt egységgé összetartó, valamint személyestől a kollektívumig érő kötelek szakítószilárdsága nagyon meggyengült manapság. Huszonhárom lépés a könyv címe, de nemcsak azért, mert huszonhárom írást tartalmaz, hanem igyekszik huszonhárom lépést tenni önmaga, mások és a világ megértése és helyesebb, tartalmasabb megszeretése felé is.
Kötetének második nagyobb egységében olyan irodalmi esszék olvashatók, melyek elfeledett vagy háttérbe szorított alkotókról igyekeznek “lefújni a feledés porát”. A felfedezés vagy újrafelfedezés szándékával ír Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról vagy Baranyi Ferencről. Figyelemre érdemes a Fazekas Mihályról és a Lúdas Matyiról szóló átfogó, mégis népszerűsítő és olvasmányos írása, vagy Beniczky Péter verseinek szlovák fordításának visszafordítása magyarra és összevetése az eredeti magyar nyelvű Beniczky-szövegekkel. A fordítás és összevetés mint izgalmas kaland nem csupán ebben az írásában izgatja. Egy másik írásában Janus Pannonius Búcsú Váradtól című latin nyelvű elégiájának közel harminc magyar fordítását veti össze. A Gondolatok az irodalomtanításról című írás sajátos, egyedi, személyes tapasztalatán alapuló „tantárgypedagógiai” kalandjait és felismeréseit mutatja az anyai és nagymamai ágon pedagóguscsaládból származó írónak. Különös revelációval hat az az írása, melyben Kemény Katalinnak, Hamvas Béla feleségének a férje halála után írt és íróasztalfióknak szánt verseit igyekszik beemelni az irodalmi köztudatba.
Kötetének harmadik egysége azokat a kötelékeket jelzi és erősíti, melyek a kortárs irodalomhoz és kortárs írókhoz kötik a szerzőt, hisz ez a blokk kortárs írókról és könyveikről szóló könyvismertetőket, recenziókat tartalmaz.
Összességében elmondható, hogy aki szívesen gondolkodik kultúráról, egyénről és közösségről, vagy a nemzeti összetartozás kérdéseiről, garantáltan baráti viszonyba fog kerülni Véghelyi Balázs Huszonhárom lépés című új könyvével.

(Napút, 2010/6.)

FAZEKAS ISTVÁN: Vakmerő hűségben

Sokan azt hiszik, a bátorság: vakmerőnek lenni a gonoszságban. Vakmerőnek lenni a jóságban! Ez az igazi bátorság. És vakmerőnek lenni a hűségben? Ez már több a bátorságnál is. Ezt a fajta vakmerőséget érzem Véghelyi Balázs Profán kantáta című versében, melyet – nagyon helyesen – Bartók Béla emlékének ajánl. Ez a vers az otthont, hazát, múltat, jövőt kereső „kétségbeesett remény” könyörgése. Könyörgés az emberi lélek legmélyén meglévő eredendő jó közösségbe való visszavarázslásáért.
A 25 éves szerzőt a Kötelék című, legújabb kötetének versei avatják igazi férfivá, emelik írásművészetének minőségét nagy alkotóink közelségébe. Ha Ady Endre „édes szívű és dalú dalolónak” nevezte Kosztolányi Dezsőt, akkor ezt – újabb versei alapján – talán már Véghelyi Balázsról is megállapíthatjuk, aki az új formák keresése mellett nyomban új törvények megfogalmazására is törekszik, de mindig hű marad a korábbi értékekhez, önmagához. A magyarság katasztrófáiban fölrobbantott szavakat és kifejezési formákat próbálja meg újból összerakni, azokat újrateremteni. Csoóri Sándor írja a szerzőnek A megíratlan és a megírt idők című könyve kapcsán: „Eddig három könyve jelent meg a fiatal Véghelyi Balázsnak, ami korát tekintve, önmagában is komoly teljesítmény. A három közül a most megjelent vallomásos, történelmi tanulmányokat és irodalmi esszéket tartalmazó könyve a legelevenebb és a legárnyalatosabb. A fiatal író ebben a kötetében mutatja meg legvilágosabban elődeihez kötődő vonzalmait. Más szóval: tanítványi mivoltát. Ez a tanítványi szerep azonban nem az utánzás ügyességére céloz, hanem a hagyományok átörökléseinek a képességére.”
„Én egész népemet fogom.” Ez a József Attilára utaló, ugyanakkor nyelvtani módot változtató kijelentés, ami egyben sorsfordítóan józan önjellemzés is, sok mindent megsejtet a szerző új verseskötetének hangulatáról. Érezzük, hogy a versek mögött ott áll a lírai személyiség, aki egyre nyugtalanabbul kérdez rá az élet értelmére. Míg Csoóri Sándor a prózaíróban a tanítványt ismeri fel, addig érezzük, hogy a lírai személyiségben már a tanító formálódik. Egyre markánsabban fogalmazza meg, hogy fájdalmasan cipeli az értékvesztett lét ólomsúlyait, ugyanakkor meglepően tisztán (szinte gyermekien) jelenik meg verseiben a létet minden időben elviselhetővé oldó derű.
A kötet egyfajta összegzés és iránymutatás – erre utalnak a fejezetcímek, valamint a négy ciklust lezáró, az alkotói létnek, az egyénnek és a világ egészének egységét vizsgáló meditáció is.
Az első verscsokor (Országutak) a költőnek a nemzet közösségéhez való viszonyát rajzolja fel, behatolva a magyar lelki karakter legmélyebb zugaiba (Profán kantáta, Egy bölcsességre, Országutak, Zászló hasadéka), felvillantva egy-egy fontos történelmi pillanatot (Nap és kereszt, Magyar nők siralmai 1943 telén), vagy céltudatosan a kultúrán keresztül. Ez utóbbiak közül bravúros és teljesen eredeti az Apokrif sorok egy múzsától. A vers első részében Vajda Julianna Csokonaihoz írt képzelt búcsúlevelét ismerhetjük meg, mely teljesen profánul, hétköznapian szól, s szinte érezzük, hogy ilyen levelet Csokonai valóban kaphatott. Ám Véghelyi képzelete a költői intellektust Júlia szívének is odaajándékozza. Ezért döbbenetes a vers folytatása, melynek már a Lilla ismeretlen naplójából címet adja: „Megírtam Mihálynak/ Búcsúlevelemet / Szavaim még fájnak / S tőlem idegenek. / Nézem azt a szeplőt, / Miről versét írta. / Ez jelenti már őt… / Nincsen többé Lilla.”
A második ciklus vallomásokat tartalmaz vágyakról, hűségről, önismeretről, szerelemről. A szerelmes versek közül kiemelném a Változást, mely a szerelem megfogalmazásának szinte új nyelvi dimenziót ad. „Mit látsz most? – kérdezted este. / Kezemben telefonnal, ültem az ágyon. / Körbenéztem, és azt mondtam: / Számítógépet, asztalt, függönyt… / Hallgattál. Én csak téged látlak – mondtad. / Megint körbenéztem, és az asztalnál / már te ültél, a számítógép képernyője téged vetített / s a függöny lett a szoknyád. / Azóta jobban látok.”
A következő ciklusban az első kötetből olvashatunk néhány válogatott verset, majd a záró ciklusban a vidámságban, humorban és nyelvi ötletekben gazdag gyermekversekkel ajándékozza meg a szerző az olvasót.
A kötet egészét áthatja a közösségért való aggodalom. „Nem hiszem el, hogy az ember közösségen kívül is teljes értékű életet élhet. Az emberiség számára a legnagyobb veszélyt éppen ezért a közösségi lét megszűnése jelentené.” – írja. A közösségi lét vizsgálatával egyidejűleg szüntelenül foglalkoztatja az emberi szabadság kérdése is. Ez Ratkó József vallomását juttatja eszembe: „Ebben a világban még nincs annyi szabadság, hogy az emberek felismerhessék: a szabadság több és jobb, emberhez méltóbb a mainál. A költőnek erről a szabadságról kell beszélnie, másképp a nyelve kimarjul, ellepi a penész, szavai megöregednek, kihalnak.”
Véghelyi Balázs erről a szabadságról beszél.

(Napút, 2009/2.)

W. BARNA ERIKA VIKTÓRIA: Véghelyi Balázs: A megíratlan és a megírt idők

W. BARNA ERIKA VIKTÓRIA
Véghelyi Balázs: A megíratlan és a megírt idők

Egy mély élményű, felejthetetlen álmom alapján mintha fraktálokban, önhasonló halmazok ismétlődésében íródna az emberiség történelme is, és időről időre visszatérnek az örök emberi állapotok: mintha mindig azonos mennyiségű boldogság és azonos mennyiségű szenvedés lenne jelen az emberiség azonos időben élő tömegében. S míg a Teremtő „díszlete” örök marad, addig a szereplők és az emberi jelmezek változnak, de az eljátszandó darab ugyanaz: születés-halál, s a közte megélt, földi lét.
E kozmikus rend alapján időről időre születnek üstökös-alkotók, akik magasabbról, széles szellemi horizonttal képesek rátekinteni az emberi sorsra, egy nemzet életére, akiket vezérül választ ki a Teremtő, hogy láthassanak azok is általa, akik egyébként csak kisebb körben mozognak. Ezek az üstökös-alkotók a „narrátorok”, a szellemi világ szószólói, akik emelt dózisú felelősségérzetet és érzékenységet hoznak a batyujukban útravalóul. Az ő életfeladatuk a tudatszint fokozatos emelésén való munkálkodás, melynek eredménye az Istennel, a Teremtéssel való harmónia megteremtése, vagy inkább: visszaállítása. Ilyen narrátor Véghelyi Balázs is, aki már ifjúi lélekkel magas szintű tudatossággal van jelen a világban és képes bevilágítani szellemi elődeink hagyatékát.
A megíratlan és a megírt idők című esszékötet alapján az a kép jelenik meg előttem, hogy Véghelyi Balázs a magyar szellemi Pantheon magaslatáról szemléli az emberi történelem vonulását, és kameráját a magyar nemzet kincseire irányítja.
Németh László szerint az esszé olyan műfaj, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a lélek égtájakat keressen, vagy éppen segít égtájakat találni. Véghelyi Balázs személyes vallomásával indul a könyv bevezetője: „Ezek az írások az én égtáj-keresgélésem lenyomatai. A magam által feltett kérdésekre próbáltam meg úgy válaszolni, hogy ezáltal másoknak is segítsek – ha nem is találni, de legalább tovább keresni az új égtájakat.”
Az esszé testhez álló műfaj Véghelyi Balázs számára, mivel nem hideg tudósként, távolságtartó történészként akarja áttekinteni a múltat, hanem önmagán átengedi az elődök sorsát, testamentumát, rendezni próbálja örökül hagyott értékeiket, ami által szubjektív képet ad a közös örökség személyes birtokbavételéről. Mindezzel arra buzdít, hogy gazdag örökségünk által teljesedjünk ki.
Véghelyi Balázs úgy magasodik a jelen fölé, hogy leltárt készít, sorra veszi nemzetünk szellemi „vagyontárgyait”, amelyek szellemi honvédelmet is jelentenek egyben. Leporolja ezeket az esetenként már feledésbe merülő kincseket, megfényesíti némelyiket, előveszi a lomtárba dobott értékeket és próbálja őket a helyükre rakni. És miközben rendezgeti a magyar múlt eseményeit, felállítja a „katonáit”: írókat, költőket, tudósokat, művészeket, sportolókat, feltalálókat, és büszke tulajdonosként boldogan kimondja: „Összegezve: ez a kis nép, méreteihez és lehetőségeihez viszonyítva, hatalmas eredményeket ért el itt a Földön.”
„A történelem tudása csupán fakó műveltség. A történelmet inkább érteni, s még inkább érezni kell, aki pedig ez utóbbi képességnek a birtokában van, az elméletben akár alakítani is tudja jó irányban” – mondja ki a könyv egyik legfontosabb üzenetét. A személyes hangvétel közvetlenséget sugall, mintha velünk szemben ülne a Szerző, és kendőzetlenül feltárná önmagát: „Azt próbáltam megfogalmazni magamnak és másoknak is, hogy milyen utakon jutottam el én ennek az örökségnek a birtoklásáig. Valamennyi sorom leírásakor az az alkotói szándék vezérelt, hogy ne csak egy szűkebb, irodalmár közönséghez szóljak, hanem mindenkihez, akiben megvan a szépre való nyitottság és a gondolkodás igénye – az együttgondolkodásé.”
Életfeladatát egyértelműen és egyszerűsítve Szabó Lőrinc nyomán ki is mondja: „Legyen a költő hasznos akarat!” Vagyis nem l’art pour l’art költészetről és irodalomról van itt szó, hanem cselekvő, jövőt formálni szándékozó, az egész nemzet felemelkedését segítő hatalmas tenni vágyásról, amelyhez elengedhetetlen a számvetés, a gyökerek ápolása, a múlt sikereinek, büszkeségeinek és a múlt traumáinak a leltározása és feldolgozása. Életfeladata a szellemi elődök nyomdokain haladva a III. évezred hajnalán a bartóki modell időszerűségének hirdetése és művelése is, ami egyrészt művészeti alkotástechnika, másrészt kulturális gondolkodásmód. A tiszta ősi és disszonáns modern, népi és civilizált, magyar és egyetemes építőelemek egyidejű megjelenítése a zenében, az irodalomban, a képzőművészetben és a gondolkodásban, ami a mindennapokra is kihat. Kimondatlanul is érezni, hogy Véghelyi Balázs teljes mértékben azonosul Bartóknak azzal a 22 éves kori vallomásával, amelyet édesanyjának írt: „Én részemről egész életemben minden téren és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.” Pontosan jókor, éppen a végszóra érkezett Véghelyi Balázs, akkor akarja a haza javát szolgálni, amikor éppen a hazaszeretet érzése kezd ósdivá válni, amikor a haza fogalma kezd porladni sokak szívében, amikor veszélyben van a nemzeti arculat megőrzésének lehetősége.
Íme hát ez az ifjú, aki még alig 24 éves, bölcs embereket megszégyenítő tisztánlátással, bátorsággal és kikristályosodott értékrenddel áll ki és tudatosságra hív és szólít, a nemzeti hovatartozás tudatos átélésére, a közösségi és egyéni életfeladat tudatosítására, a Teremtés elveinek megismerésére és ezen elvek szerinti életre.
Az esszékötet három részre tagolódik. Az első rész címe: Csodaszarvas – kereszttel, amelybe irodalmi, művészeti és történelmi tárgyú esszék, pályaképek és könyvismertetések kerültek. Ez az első rész közös örökségünk egy-egy kincsének felmutatása. Szent ereklyeként mutatja fel a költő és író elődöket, a Mestereket: Janus Pannóniustól Csoóri Sándorig, köztük Balassit, Petőfit, József Attilát és Kányádi Sándort, akiket összeköt a nemzet és a haza szolgálata, ami az egyetemességet, a népek testvérré válásának eszméjét is magában rejti.
„A bartóki modell nemcsak a művészek magánügye, hanem mindenkié, aki úgy akar egy közösség tagja lenni, hogy nem olvad bele az arctalan tömegbe, akinek fontosak még az emberiség évezredek alatt fölhalmozott értékei és akinek – elvarázsolt szarvasfiúként – létérdeke, hogy újra megtisztuljanak a forrásaink” – írja a Csodaszarvas – kereszttel című esszéjében. A bartóki modell alapeszméje adja a könyv első részének Ariadné-fonalát. Nemzeti önazonosságunk legtisztább forrása a népköltészetből fakad, ezért is fontos látnunk a népköltészet és műköltészet természete közötti különbséget és egymást kölcsönösen inspiráló hatását. Csoóri Sándor szerint: „A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete”. Véghelyi Balázs szerint Petőfi, Sinka István, Nagy László vagy Csoóri Sándor költészete azért olyan elementáris erejű, mert a népköltészetből táplálkoztak, ezért a valódinál többet, az igazat tudták elmondani költészetükben. De velük együtt Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Fazekas Mihály és Kisfaludy Károly is nemcsak formában, de a tartalomban is tudott „népiesen írni”, a gondolatmenetük hiteles volt, vagyis a tiszta ősi és a – koruk szerinti – modern magyar és egyetemes értékek gyönyörű ötvöződéseit csodálhatjuk ránk hagyományozott alkotásaikban.
Az első rész kiemelt esszéje azért kapta a Csodaszarvas – kereszttel címet, mert Százhalombattán, Makovecz Imre tervezése alapján felavatták a Szent István templomot, amelynek kettős szimbolikája van: a Nap, mint az ősi magyarság hitvilágának szimbóluma és a napban a kereszt, ami európaiságunk jelképe. Mindebben rácsodálkozik Véghelyi Balázs arra a művészeti alkotástechnikára és kulturális gondolkodásmódra, amit bartóki modellnek hívunk. A népi és „civilizált”, magyar és egyetemes építőelemek gyönyörűséges egybefonódása ez és Németh Lászlót idézve igen fontos jelenséget tár fel: „Alig van nép, amely a Nyugat történeti fejlődését követve ennyi keletet őrzött volna meg magában”. Németh László nyomán Véghelyi Balázs levonja a végső tanulságot, miszerint a nyugati „módszert” és a keleti „lelket” azért kell összekapcsolni, hogy a civilizáció ne váljon le a szellemről, ne legyen csupán „mészváz”, vagy „technikai páncél” rajtunk. És ez a bartóki szintézis végső üzenete.
Újra és újra visszatér Csoóri Sándor életművének méltatása a bartóki modell szemszögéből. A Tenger és diólevél című esszéjét Véghelyi a magyar esszéirodalom egyik csúcsának tartja, amelyben Csoóri saját fejlődésregényét írta meg: „útját a népköltészetig, a modern művészetekig, a bartóki modellig”.
Az első fejezet egyik “szemérmetlen” esszéje a Janus-arcú pajzánságok, amelyben Véghelyi Balázs felhívja a figyelmet Janus Pannonius pajzán epigrammáira, amelyek teljességgel rejtve maradtak a magyar irodalomban. Nem oktatják őket, holott a kamaszok nagyon is fogékonyak lennének erre az önironikus játékosságra, bizonyos értelemben vett irodalmi szexuális felvilágosításra, amit ezek a versek közvetítenek. Janus Pannonius irodalmi remekei sok mai versíró számára jó példát nyújtanak arra, hogy a „legkényesebb” témáról is lehet fesztelenül, őszintén beszélni a jó ízlés határain belül:

Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik
Lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok – tűz önt el, reszket bennem a lélek,
S gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt…

Nem beszélve a bátorságáról amellyel a legnagyobb tekintélyt tudta leleplezni:

Szentatya? – Szentnek aligha, de joggal hívlak atyának,
mert atya nyilván vagy, Pál, hisz e lány a tiéd.

Petőfi és az ólomszamár című esszéjében elgondolkodik azon is, hogy vajon mitől hervadnak Petőfi koszorúi, s felteszi a kérdést önmagának és persze az olvasónak is, hogy vajon mit tenne ma Petőfi, képes lenne-e forradalmat csinálni, értenék-e még azt a szellemi hátteret, amely a szabadság és egyenlőség eszméjét össze akarta kapcsolni a nemzet ügyével. Egy átfogó summázatként olvashatjuk: „Petőfi hitt a nemzet eszméjében, de nem volt nacionalista, hitt az egyenlőség eszméjében, de nem volt kommunista és hitt a szabadságban is, de – a szó mai értelmében – nem volt liberális sem.”
Új megközelítést jelent a József Attila hazája című esszé, amely A Dunánál című vers és Kölcsey Himnuszának rejtett párhuzamait tárja fel, kimondva azt is, hogy „József Attila sem lelte honját a hazában, és neki sem nyújtott senki védő kart…” Véghelyi Balázs rávilágít arra is, hogy József Attila Trianon-verseit évtizedeken keresztül elhallgatták és a Nem, nem, soha! című költeménye a mai napig ki-kimarad a költő gyűjteményes köteteiből, „mintha nem Trianon lett volna a bűn, hanem az, hogy valaki ezt a bűn néven nevezte.” Az olvasó rácsodálkozhat arra is, hogy József Attila korai versei között az ősi magyar hitvilághoz tartozó költeményeket is találunk, amelyeket a hivatalos irodalomkönyvek nem szoktak említeni. A Szent Jobb ünnepén vagy a Rövid óda a kelő Naphoz említése kiteljesíti az eddigi József Attila-képet. Mindennek szerves következménye, hogy „József Attila olyan mélységéig magáévá tudta tenni a népköltészetet, mint előtte senki.” A tanulmány kulcsmondata az, amikor a szerző József Attila üzenetét közvetíti: “A nemzet közös ihlet”.
Talán a legnyomasztóbb a Nehézsorsúak című tanulmány, Sára Sándor filmjének méltatása. Ő az a filmrendező, aki „filmjeivel kibeszélte és kibeszéltette a magyar történelem kibeszéletlen, bevallatlan traumáit”. „Mai napig kínos csönd veszi körül a XX. századi világtörténelem legnagyobb arányú, vagyis legtöbb áldozatot követelő terrorcselekményét, amelyet a kommunizmus nevében követtek el ártatlan emberek milliói ellen. Vajon miért lehet az, hogy még ma sem beszélünk eleget a GULAG-ra elhurcoltakról? Miért nincs erről elég szó a médiában? Miért hallgatnak róla a XX. századi történelmet tárgyaló tankönyvek is? Miért nevezik tekintélyes kutatók hadifogságnak azt, ami valójában rabszolgaságnak egy modern formájú újjászületése volt?” – sorakoznak a kérdések a történelem abszurditásáról, és Véghelyi Balázs szeretne ezekre választ kapni.
A kötet második része, a Születésnapra című fejezet egy interjúfüzér Nagy László emlékére. Véghelyi Balázs még időben tudta Nagy László emlékét, itt maradt szellemi tanításainak nyomait feltérképezni, mert még élnek a költő kortársai és élesen és tisztán élnek bennük az emlékek. 21 költőt, irodalomtörténészt, filmrendezőt, festőt, szobrászt, zeneszerzőt műfordítót, művészeket és közéleti személyiségeket szólít meg, akik Nagy László barátai voltak és mindannyian egy-egy új fényszögből mutatják be rendkívüli egyéniségét, költészetét, hogy újra összejöjjünk mosolya ünnepére. Olyan hiteles személyiségek vallomásait olvashatjuk, mint például Berek Kati, Buda Ferenc, Kocsár Miklós, Lászlóffy Aladár, Sára Sándor, Pozsgay Imre, Utassy József.
A megíratlan és a megírt idők harmadik része a Magyar poharak című esszégyűjtemény, milleniumi parainésis, történelemkönyv esszéformában, amelyet minden magyar embernek, olvasnia kellene. Szinte az egész magyar történelem dióhéjban, olyan tömörséggel és tisztánlátással, amihez fogható alig van a magyar irodalomban. A magyar történelmet formáló törvényszerűségek ennek alapján rendkívüli élességgel beláthatók. Mintha Véghelyi Balázs az ujjait a magyar történelem ütőerén tartaná, érezné a múlt lüktetését és diagnosztizálná az egész magyar történelmet. Időről időre visszatérnek az önhasonló halmazok: a dicsőségek (honalapítás, Szent István, a második honalapító IV Béla, Hunyadi János, Mátyás, Dobó István dicsőségei,) a vérveszteségek: a tatár- és török-dúlta ország, a 20 századi szovjet felszabadúlással. Látjuk, hogy főnixként mindig újraéled az ország, akár a tatárdúlást, akár a kiegyezést, akár Trianont, akár 1956-ot nézzük, még ha a sebek fájnak is és csonkul az ország, mégis képes fennmaradni. Időről időre visszatérnek a szabadságharcok, a magyar nép szabadság- és igazságszeretete nem tud kihunyni, időről időre visszatérnek az idegen megszállók, egymást váltogatják az elnyomó hatalmak, de időről időre születnek hősök és születnek kiemelkedő elmék, akik által megmaradunk, sőt felemelkedünk és példát adunk a világnak. Időről időre győzni is tudunk, a hamuból feltámadni, akár összefogni is, ha kell.
Ha egy gyors áttekintést végzünk Véghelyi Balázs értékrendjéről, akkor a legfőbb érték a művész felelőssége, és igazságszeretete, amit így értelmez: „A művészet alapvető célja a pillanat átadása az örökkévalóságnak, s az örökkévalóság átadása a pillanatnak, valamint az, hogy a világnak szépséget és emberséget mutasson… A művésznek soha nem szabad elhagyni az igazságot, mindig az életből kell kiindulnia, mert oda is kell hogy célba érjen… A művészet eredete szerint szükséglet is. A művészet a legmagasabbrendű emberi érintkezések erőtere.”
A másik kiemelt érték Véghelyi Balázs lelkében a szabadság, s kimondja a szabadság legfőbb törvényét is: „Szabadok csak együtt lehetünk.”
És miután sorra vette kincseinket, jólesően nyugtázza: „Ez a föld és ez a nép szellemi nagyhatalma a világnak.”
És végül nemcsak leltároz, nemcsak a múltat világítja át, hanem kijelöli a közös célt is: „Nekünk és utódainknak az lesz a feladatunk az új évezredben, hogy egyetemesen, kéz a kézben gyarapítsuk korunk legnagyszerűbb erényeit és megszüntessük legégetőbb hibáit… Talán a jövőben több méz és kevesebb méhcsípés juthat nekünk, mert, ahogy Kölcsey súgja belülről a fülembe, mi már a jövendőt is megbűnhődtük.”
Legyen így, legyen ez Véghelyi Balázs próféciája, amely maradéktalanul megvalósul – mielőbb!

Elhangzott a Magyar Írószövetségben, 2007. november 7-én
(Agria, 2008/2.)

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás