Interjúk

Nyomtatásban megjelent beszélgetések

“A DALSZÖVEG ÖNÁLLÓ LÍRAI MŰFAJ”

Kérdező: JUHÁSZ KATALIN

Zene nélkül – Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből címmel jelent meg az Üveghegy Kiadónál Véghelyi Balázs hiánypótló kötete, amely tudományos igénnyel, de olvasmányos stílusban íródott, és „eteti magát”.

Mit vizsgált, illetve mit szeretett volna megmutatni ebben a könyvben?
Gyakran mondják az irodalmárok, hogy a magyar versekből mint a kirakó darabkáiból a tájképet, az egész történelmünket ki tudjuk rakni. Egy nagy társadalmi tabló áll össze Balassi Bálinttól Petőfin át a mai költőkig a művek témáiból. Sokféle irodalomtörténetet írtak már, de a magyar dalszövegekkel eddig még senki sem foglalkozott mélyebben. Pedig míg a költészetben sokkal kevesebb a visszacsatolás, a népdalok szájról szájra terjedtek, a magyar nótákat mindenki énekelte, a sanzonoknak, kupléknak szintén tömeges rajongótáboruk volt, nem beszélve a rockról, a beatről, a popról vagy a rapről. Azt akartam megmutatni, hogyan tükröződik a mindenkori fiatalok világképe, egy-egy évtized társadalmának mindennapjai a kor dalszövegeiben.

Mennyi időt vett igénybe ez a kutatás?
Hat évet. Ennek főleg az az oka, hogy míg a versek hozzáférhetők nyomtatásban, tudjuk, hogyan központoz a szerző, hogyan tördel sorokba, a dalszövegeknél ez nehezebb ügy. Az internetre ismeretlenek által feltöltött szövegeket nem tekintettem hiteles forrásnak, ezért szinte egyesével kellett felkutatnom őket lemezborítókon, szerzői könyvekben, esetleg a szerző hivatalos honlapján. Hozzáteszem, kevés olyan embert ismerek, akit ne érdekelne ez a téma, még ha nem is tudatosítják. Mindenkinek vannak kedvenc dalai, illetve olyan szövegek, amelyek hatottak rájuk életük bizonyos szakaszaiban. Énekelünk a zuhany alatt, fütyörészünk az utcán, szóval a dalok jelen vannak az életünkben. Természetesen az én életemben is. Korábban a népdalokkal foglalkoztam komolyabban, aztán jött sorban a többi stílus, mert ezek az urbánus folklór részei. Életérzést fejeznek ki, történetet mesélnek, de akár értékszemléletet is tükrözhetnek. Elemeztem a tizenkilencedik és a huszadik század társadalomtörténetét, politikai rendszereit is, hiszen ezek is tükröződnek a dalokban. És persze a huszadik század a különböző színezetű diktatúrák korszaka volt, amelyek ellen hol finomabban, hol erőteljesebben próbáltak szólni a szövegírók.

Mondana erre egy-két példát?
1951-ben Szűcs Sándor labdarúgót koholt vádak alapján kivégezték. Szerelmi viszonyt folytatott Kovács Erzsi táncdalénekesnővel, akinek a Most tanulok nálad nélkül élni című slágere bizony Szűcsről szól. Ez jól mutatja, hogy a dalok lírai alanya szinte sosem a szövegíró, hanem az előadó, aki az arcát, hangját, személyiségét adja az egész produkcióhoz. Még egy példa: a hatvanas években nem igazán szerette a hatalom a hosszú hajú fiúkat. Aztán 1969-ben megjelent egy Illés-dal a következő sorokkal: Hajad lehet hosszú, és ha kopasz, az se baj, az ész a fontos, nem a haj. Ez a szöveg sokak szerint komoly szerepet játszott abban, hogy Kádár elvtárs kijelentette: nem baj, ha a fiúknak hosszú a hajuk, csak mossák rendszeresen.

Voltak szövegcentrikusabb korszakok, vagy inkább szövegcentrikusabb zenei stílusokról beszélhetünk?
Inkább úgy látom, hogy majdnem minden korszaknak és stílusnak megvannak a gyöngyszemei. Itt van például az Első Emelet, a nyolcvanas évek vita nélkül legnépszerűbb tinizenekara, amelyet a szakma egy része sosem vett komolyan. De nézzük meg ezt a két sort: Elfújt a szél lázat és lázadást, ma hamburgerbe szorult a rock and roll. Ez a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának tökéletes jellemzése.

Mennyire befolyásolta az internet elterjedése a szövegírókat?
Korábban a lemezeladásokból lehetett tudni, mi a sikeres, manapság viszont főleg a kattintások számából. Magyarországon 1980-ban százezer eladott lemez után járt az aranylemez. Ma ez a szám kétezer. És most a könnyűzenéről beszélünk, a komolyzenénél még ennyi sincs. Az internet azonnali visszacsatolást tesz lehetővé, közelebb hozza egymáshoz az alkotót és a befogadót. A műfaji határok egyre inkább elmosódnak. Például egyre több rockosított népzenét vagy népiesített rockot hallhatunk. A szövegek szintjén viszont ez nem igazán mutatkozik meg, például az a nyelvezet, azok a toposzok, amelyeket a metálzenekarok használnak, nem jelennek meg a popzenében vagy az alternatív zenében. Ez utóbbira egyébként általában az elvontabb szövegek jellemzők, több bennük a költői kép, a merész hasonlat.

Megtalálta a választ a kérdésre, hogy költészet-e a dalszöveg?
Sok szerző vallomását olvastam erről, Bródy Jánostól Bereményi Gézán át Závada Péterig. Van, aki szerint ez iparosmunka, mások alkalmazott művészetnek tartják, megint mások szerint pedig gyakorlatilag nincs különbség vers és dalszöveg között. Én úgy gondolom, van különbség, de ez nem értékbeli, hanem műfaji jellegű. Teljesen más elvárásnak kell megfelelnie egy dalszövegírónak, mint egy költőnek. Ha verset olvasunk, lassan is haladhatunk, vagy ha nem világos valami, megállhatunk, végiggondolhatjuk, újraolvashatjuk. Egy dalt viszont nem tekerünk vissza öt másodpercenként, ezért a szövegek alapvetően sokkal egyszerűbbek. Tény viszont, hogy az utóbbi időben, főleg az alternatív rockzenében egyre többen közelítenek a költészethez. Szerintem a dalszöveg önálló lírai műfaj, mint az óda, az episztola vagy az epigramma. Épp ezért nagyobb szerepet kellene kapnia az irodalomórákon. A diákok nyilván szívesen foglalkoznának vele, és ezen keresztül el lehetne vezetni őket a klasszikus irodalomhoz is. Ráadásul sok komoly költő írt dalszövegeket. Ady Endre például a pesti kabarénak is dolgozott, de Arany János sem versnek szánta a Nemzetőr-dalt, hanem dalszövegnek, amelyet még aznap meg is zenésítettek, vagyis együtt alkotta a zeneszerzővel.

Mi kell a jó dalszöveghez?
Sok minden. Például nem árt, ha az ember figyel az énekórákon. Az sem árt, ha az irodalomórákon is figyel. Ha tudja, mi a jó rím és mi nem az, mi hangzik jól és mi nem. A kulcskérdés itt a prozódia, és persze a stílus is nagyon fontos. Egy lírai dalban nem lehet durva erőszakról beszélni, egy metálszám nem tűri az érzelgősséget. Egyébként úgy tűnik, manapság egyre több embernek fontos a minőség, illetve sok szövegíró költői igényességgel ír.

Összefügg ez azzal, hogy a költők manapság nincsenek a középpontban?
Verset mindig is kevesebben olvastak, mint ahányan dalokat hallgattak. Úgy is mondhatnám, hogy ha valakinek tényleg fontos az azonnali reakció, akkor a mondanivalóját dalszövegbe foglalja, nem pedig kötetben adja ki, háromszáz példányban. Vagy megvárja, amíg valaki megzenésíti…

(Új Szó, 2017. szeptember 5.)

 

„TARISZNYÁNKBAN NÉHÁNY LYUKAS GARASSAL”

Kérdező: FAZEKAS ISTVÁN

Miért hoztad létre az Üveghegy Kiadót?
Jól emlékszem arra az egyetemi előadásra, amikor a professzor Beethoven IX. szimfóniáját emlegette nekünk. Éppen az Örömódáról beszélt, amikor megcsörrent a telefonom. Nagy derültség támadt a teremben, ugyanis a csengőhang nem más volt, mint az Örömóda telefonra „áthangszerelt” változata. A szüneteben kiderült, hogy Serfőző Simon hívott, a kitűnő, azóta Kossuth-díjas költő, egyúttal a Felsőmagyarország Kiadó vezetője. Üzenetet hagyott nekem, hogy örömmel kiadná az első könyvemet. Egész nap az Örömóda zengett a fejemben. Ekkor kerültem először kapcsolatba a könyvkiadással. Későbbi könyveimet a Hungarovox Kiadó gondozta, ennek a vezetője ugyancsak költő és író: Kaiser László. Rajtuk kívül még több olyan irodalmárral találkoztam, akik alkotó munkájuk mellett könyvkiadót vezetnek. Belefogtam én is! Végzem a nomád, sűrű és rendkívül izgalmas szerkesztői munkát, a feleségem pedig a grafikai kivitelezéssel: tördeléssel, borítótervezéssel foglalkozik. Kettőnk munkáját minősítik a könyvek, de a cég életében, eredményeiben szüleim is komoly szerepet vállalnak. Hivatalosan – nomen est omen – Véghelyzet Kft. a nevünk, az Üveghegy Kiadó ennek levédett szellemi terméke. Az elnevezésen sokat gondolkodtunk, aztán egyszer csak jött a gondolat, és vele az ideológia, hogy mi vagyunk a legkisebb királyfi, tarisznyánkban néhány lyukas garassal és hamuban sült pogácsával, de úton vagyunk az Üveghegy – a népmesék Parnasszusa – felé.

Milyen típusú könyveket adtok ki? Mik a válogatás szempontjai?
Eleinte még nem volt miből válogatni. Első szerzőink (Deák-Sárosi László, Bozók Ferenc) régi ismerőseim voltak – amellett, hogy jó költők. Most már folyamatosan jönnek a kéziratok. Ezek közül néhány használhatatlan, de mindenkinek válaszolunk. Ezt elemi udvariasságnak tartom. Nyitottságra törekszünk, minden szempontból. Megjelentettünk verset, mesét, regényt, tanulmányt, esszét, interjút, idézetgyűjteményt, zenei CD-t és hangoskönyvet is. Van olyan szerzőnk, aki Erdélyben él, de olyan is, aki Svédországban, Írországban vagy Ausztriában. A legidősebb és a legfiatalabb között 60 év a korkülönbség, és világnézetileg is elég nagy távolságok vannak. Az a közös bennük, hogy szeretem, szeretjük, amit és ahogy írnak.

Kiemelnél néhányat a könyveitek közül?
A legnépszerűbb az „Innen és túl”-sorozat. Ezek a humoros-ironikus idézetgyűjtemények különböző életfordulókhoz kapcsolódnak: ballagáshoz, esküvőhöz, gyermekáldáshoz. Szintén sorozattá kezdenek nőni Székely Ferenc interjúkötetei. Ő egy erdélyi néprajzos, közösségteremtő ember, és nem mellesleg Sütő András unokaöccse. Az elmúlt években életút-interjúkat készített az adott esztendőben kerek születésnapjukat ünneplő írókkal, képzőművészekkel, tudósokkal. Megszólította – mások mellett – Bodor Ádámot, Jókai Annát, Kallós Zoltánt, Pomogáts Bélát, és olyanokat is, akiknek kevésbé cseng ismerősen a neve, mégis érdemesek lennének a figyelemre. Fontos beszélgetések tett közzé W. Barna Erika is, aki A kézírás teremtő hatalma című könyvében – a kézírás folyamatát elemző tanulmánya mellett – ismert művészeket és tudósokat, illetve gyakorló tanárokat és diákokat faggat a kézíráshoz való viszonyukról. Nagyon örültem annak, hogy sikerült megjelentetnünk Mátyás B. Ferenc könyvét. Olyan szerzőről van szó, akinek korábban a Kriterion, a Magvető és a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozta a regényeit, 1994 óta azonban nem publikált semmit. Húsz év elteltével nálunk jelent meg új könyve, egyúttal az első verseskötete, Ágh István utószavával. Azóta két újabb könyvét adta ki a Napkút Kiadó. Zdenka Becker regényére különösen büszke vagyok. Tucatnyi könyvünk volt még csak, amikor Dallos Emese műfordító megkeresett azzal, hogy szeretné, ha magyarul is megjelenne egy szlovák születésű, Ausztriában élő és németül alkotó írónő legújabb könyve, amely egyszerre családregény, krimi és tükre a hatvanas évek Csehszlovákiájának. Zdenka Becker műveit angoltól francián át hindiig számos nyelvre lefordították már, tehát komoly kihívás volt, hogy egy nemzetközileg elismert szerzőt mi mutassunk be a magyar közönségnek. Amikor Bécsben jártunk a kiadónál tárgyalni, jogosan éreztük magunknak nagyon kicsinek a feladathoz, de az eredménnyel elégedett vagyok. Budapesten, Miskolcon és Bécsben is bemutattuk a könyvet. Mindenhol jól fogadták, és volt némi visszhangja is.

Mit tapasztalsz a támogatási és a terjesztői rendszerben? Milyen nehézségekkel kell szembesülnie egy induló kiadónak?
Független kiadó vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem tartozunk a nagy könyvterjesztő cégek érdekeltségébe. Első könyveinkkel még szó szerint házalni kellett: hátizsákban vittük a Könyvtárellátóhoz és az Írók Boltjába, hátha kérnek belőlük. Most már kapcsolatban állunk az összes nagy könyvterjesztővel. Néhány kattintás a számítógépen, hogy bekerüljön a könyv a rendszerükbe. A könyvterjesztés a mi esetünkben úgy működik, hogy felajánljuk ezeknek a terjesztőknek a kiadványainkat, ők pedig átvesznek belőlük több-kevesebb példányt bizományba. Amennyi elfogy belőlük, annyi után fizetnek utólag, átlagosan 50 százalék árréssel, amiből még adózni is kell. Ilyen feltételek mellett már az is komoly eredmény, ha egy könyv behozza az előállítási költségét. Ebből következik, hogy a kis független kiadók ritkán engedhetik meg maguknak, hogy önerőből finanszírozzanak egy-egy kiadványt. Az esetek többségében tehát támogatást kell szerezni, ami nem egyszerű feladat. Az üzleti szférából csak akkor van esély bármilyen csekély összegű támogatásra, ha a szerzőnek rokoni-baráti szálai fűződnek egy adott vállalkozáshoz. Érdemes megkeresni a szerző lakhelyének vagy szülővárosának önkormányzatát is. Ilyen alapon kaptunk segítséget Kecskemét, Keszthely, Százhalombatta, vagy Budapest IV. és XV. kerületének Önkormányzatától. Utóbbi, a XV. kerületi önkormányzat eddig öt könyvünk megjelenését támogatta – akkor is, amikor kormánypárti és akkor is, amikor ellenzéki polgármester vezette a városrészt. Úgy látszik, Rákospalotán pártok felett álló evidencia, hogy a helyi kulturális értékeket támogatni kell.

Mit gondolsz a könyvek és az olvasók viszonyáról? Hogyan lehet ma hatékonyan célba juttatni a könyveket?
Sokakkal ellentétben én nem vagyok borúlátó. Átalakulnak az olvasási szokások, de olvasók most is vannak szép számmal, és – bízom benne – lesznek is. Bár én maradok a hagyományos könyveknél, de semmi bajom azzal, ha valaki e-book olvasót használ, vagy számítógépen, netán okostelefonon olvas. Mai állás szerint egyébként nem igazolódik be az évekkel ezelőtti jóslat, hogy a könyv mint tárgy ugyanúgy visszaszorul, mint a zenefogyasztás terén a fizikai hanghordozók. Úgy látom, hogy a fiatalok körében sem csökkent az olvasók létszáma: sokan közülük internetes fórumokon regényekről vitatkoznak, közösségi oldalakon verseket osztanak meg… Az értelmes fiatalokban ma is megvan az igény a művészetre és az irodalomra, csak az kellene, hogy hosszú, formális könyvbemutatók és felolvasóestek helyett frissebb, színesebb, interaktívabb formában ismerkedhessenek meg a kortárs irodalommal. Az iskolának is fontos feladat jut az olvasóvá nevelésben, ehhez azonban szemléletváltásra lenne szükség: az elemző olvasat helyett az élményszerű olvasásra kellene a hangsúlyt fektetni. De ez a téma messzire vinne. A kiadóknak is elemi érdeke, hogy megszólítsák az új generációt. Mi például olyan ballagási emlékkönyvet állítottunk össze, amelyben vers- és prózarészletek mellett dalszöveg- és filmidézetek is szerepelnek. Ez a kis válogatás nehéz bölcsességek helyett könnyed formában, humorral fűszerezve szól az élet dolgairól.

Mit gondolsz az egyre elterjedtebb self-publishingről, vagyis a kiadói közreműködéssel megvalósuló magánkiadásról?
Ha más forrásból nem lehet finanszírozni és a megtérülésre kevés az esély, akkor nincs más lehetőség: a szerzőnek is hozzá kell járulnia a költségekhez. Ez általános gyakorlat a mai könyvkiadásban, mi sem vagyunk kivétel. Vállalhatatlanul dilettáns műveket azonban pénzért sem jelentetjük meg – bármekkora üzlet is lenne. A self-publishing másról szól. Egyébként nem ördögtől való gondolat. Ha valakinek az az álma, hogy nyomtatásban lássa a munkáit és ezért hajlandó anyagi áldozatra is, miért ne kaphatná meg, amit szeretne? Vannak deklaráltan erre szakosodott kiadók. Némelyik korrekt módon jár el, más kiadók viszont fűt-fát ígérve súlyos összegeket kérnek el a szerzőtől, aztán legfeljebb saját webáruházukban kínálják a legelemibb szerkesztést nélkülöző, gyakran ki sem nyomtatott könyveket. Kérdés az is, hogy miután mindenkinek megjelenhet könyve, mennyire relativizálódik egy önálló könyv megírásának és megjelenésének értéke, jelentősége. Én nem érzem úgy, hogy az amatőr szerzők különösebben felhígítanák az irodalmat. Az az olvasó, aki legalább alapszintű esztétikai ítélőképességgel bír, el tudja dönteni egy könyvről, hogy ér-e valamit vagy sem. Sokkal veszélyesebbnek tartom azokat a tanult irodalmárokat, akik egymást utánozva semmitmondó, zavaros műveket adnak el magas irodalomként – nem ritkán az adófizetők pénzén.

A 2017-es Ünnepi Könyvhétre mivel készültök?
Idén először veszünk részt a Könyvhéten. A Vörösmarty téren szervezünk dedikálásokat, és lesz egy színpadi beszélgetésünk is. A budapesti programok mellett szűkebb pátriánkban, Százhalombattán is részt veszünk a Battai Könyvünnepen. Öt új könyvet jelentetünk meg, ebből három felkerült a hivatalos listára is. Az ötből kettő verseskötet: Fazekas Major Gizella haikui és az Írországban élő Ködmön Csaba Zoltán bemutatkozó kötete. Tóth Sándor József Attila-díjas írónak 2015-ben jelentettük meg Táj és lélek című könyvét, a Magyar Katolikus Rádióban 2004 óta hallható műsorai alapján. Ember és természet, kultúra és történelem egységét hirdeti a műsor, illetve a könyv és annak DVD-melléklete, versekkel, zenével fűszerezve a kárpát-medencei, a német és az olasz tájak bemutatását. Ennek adjuk ki most a második kötetét. Egy meseregényt is megjelentetünk. Gergely Tamásnak ez lesz a negyedik könyve kiadónknál. A Fifi szépen megírt, nem didaktikus, mégis tanulságos mese. Sem a cselekmény, sem a főszereplő nem szokványos: a vörös áfonya illatcseppjéről szól a történet. Az illusztrátor, Damó István tehetségét dicséri, hogy mindezt képekké tudta formálni. Végül pedig az én könyvem is napvilágot lát. A magyar dalszövegekről szól, hat évig dolgoztam rajta.

Beszéljünk részletesebben erről a könyvről. Mi a könyv célja és koncepciója? Hogyan definiálnád a dalszöveget?
A zene, a szövegek és a közönség (tágabb értelemben: a magyar társadalom) viszonyát tárgyalja ez a könyv a kezdetektől napjainkig. Az volt az előfeltevésem, és azt gondolom most is, hogy a dalszöveg olyan művészeti és önkifejezési forma, amely a történelem följegyzetlen hétköznapjairól tudósít minket, és tükre a mindenkori fiatalok világképének – legyen szó népdalokról, táncdalokról, beat-, rock-, pop- rap- vagy éppen alternatív zenéről. Gyakran felmerül a kérdés, hogy hová tegyük a dalszöveget: nevezhetjük-e versnek, illetve önálló alkotásként értelmezzük-e vagy alkalmazott művészetként? Vers és dalszöveg elkülönülése az eltérő szerzői szándékból és a különböző befogadói viszonyból adódik. A dalszöveg természetes közege a hangzás: a szöveg a dallamot követi prozódiában és hangulatban. Hangok nélkül ritkán működik. Nem minőségi, hanem műfaji okokból. Éppen ezért a dalszöveget én önálló lírai műfajnak tekintem. Ahogy minden műfajnak, úgy a dalszövegnek is vannak dilettánsai, tisztes iparosai és kiemelkedő művészei. Ezeknek a művészeknek pedig helyük van a tudományos kutatásokban és az iskolai tananyagban is. Ezért is tartottam fontosnak megírni a könyvet. Örülök, hogy az előszót író Baranyi Ferenc osztotta a nézeteimet. Remélem, mások is fogják, de szívesen folytatnék konstruktív vitákat is e tárgyban.

(Stádium, 2017/2.)

 

„A KÉZÍRÁS A LÁTHATATLAN LÉNYÜNK LÁTHATÓ MEGNYILVÁNULÁSA”

Kérdező: W. BARNA ERIKA

Gyakorlott tollforgató, költő, író vagy. Hányszor veszel hetente tollat a kezedbe, mennyit írsz kézzel? A verseidet kézzel írod, vagy Te is már csak laptopon alkotsz?
Mielőtt válaszolnék erre, hadd helyezzem a kérdést általánosabb megvilágításba. Egy kicsit visszamennék a múltba is, hiszen minden onnan gyökerezik. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet a szociológia úgy nevez, hogy „Y generáció”. Mi, a 80-as évek elején-közepén született – ma még fiatalnak mondható, de már karrierépítő, családalapító – emberek még a kézírás egyeduralmában nőttünk fel. A számítástechnika gyerekkorunkban és az iskolában leginkább csak játékprogramok formájában volt jelen. Ezek színvonalas és kevésbé színvonalas játékok voltak, de nem kizárólagos játékai mindennapjainknak. Maga az írás folyamata egyáltalán nem kapcsolódott a számítástechnikához. Aztán később a mi életünkben is egyre nagyobb teret hódított a számítógép, és kamaszkorunkban, fiatal korunkból fakadóan, jobban meg tudtuk tanulni a használatát, mint az idősebb generációk. A mindennapjaink részévé vált. Természetesen nekem is, részben kényszerből, mert – tény, ami tény – praktikus dolog a gépírás és az internetes kommunikáció. Amikor egyetemre jártam (az ELTE magyar szakára), a legtöbb házi dolgozatot gépelve kellett beadni. Ez részben érthető is a tanárok részéről, hiszen manapság kinek van kedve és ideje olvashatatlannak tűnő sorok százait betűzgetni? Mi tehát, ha nem is ebbe születtünk, de elég korán úgy szocializálódtunk, hogy a géppel írás természetes része a mindennapjainknak. Akárcsak az e-mail, az internetes hírportálok, a közösségi oldalak… Ugyanakkor az egyetemen kizárólag a saját, kézírásos jegyzeteimből tudtam tanulni, ezt úgy értve, hogy ha nem tudtam bemenni valamiért az órákra, de kaptam akár kézzel, akár géppel írt jegyzetet a csoporttársaimtól, akkor azokat újrafogalmaztam, és leírtam a saját kezemmel is, hogy a magam írásából tanulhassak. Ugyanez érvényes a tankönyvekre is: ha könyvből kellett megtanulnom egy fejezetet, akkor fogtam, és kézzel kijegyzeteltem az egészet. Másképp nem ment a tanulás. Van egy nagyon értékes gyűjteményem dedikált könyvekből, már 300 fölötti a példányok száma. Felbecsülhetetlen értéket látok egy-egy kézírásban, amivel a szerző a könyvét ajánlotta. Hubay Miklós például, aki ekkor már alig látott, vastag filctollal írt nekem nagyon kedves ajánlást. Mindegyik dedikáció valamit hozzátesz a könyvhöz, több lesz általa. Nem arra gondolok, hogy megnő az anyagi értéke, hanem mintha írt volna a könyvhöz még egy oldalt a szerző, csak ez kicsit többet árul el a szerzőről – és néha rólam, a címzettről is. Visszatérve a kérdésre, én több műfajú szerző vagyok. Verseket szinte kizárólag kézzel tudok írni. A gondolataimat, érzéseimet leginkább a kezem által tudom fizikailag megformálni. Javítgatom, áthúzom a kevésbé sikerült szavakat, képeket, rímeket, és írok helyettük újat. Elég kesze-kuszává válik a lap, mire megszületik egy vers, de én azért ki tudom bogarászni. Utána, mivelhogy nem az asztalfióknak írom őket, hanem a reménybeli olvasóknak, tehát ha elkészülnek, akkor legépelem, és elindítom őket a maguk útján. Leginkább e-mailben valamelyik szerkesztőség címére. Az utóbbi években kicsit rendetlen vagyok, mert gyakran írom papírcetlikre, gépelt lapok hátuljára a verseimet, s bár mindig megfogadom, hogy megőrzöm őket, de aztán csak elkallódnak. Viszont gyerekkoromból több füzetet őrzök, amelyekbe a verseimet leírtam. Annyira komolyan gondoltam akkoriban a „költészetemet”, hogy volt olyan kis verses füzetem, amihez előszót is írtam, „Kedves Olvasó!” megszólítással. Nekem gyerekfejjel a kézírásos füzet nem különbözött a nyomtatott könyvtől.

Teljes értékűnek érezted, ugye, a saját kézzel készült könyveidet?
Maga a lelki folyamat, meg az, ahogyan „könyvvé” formáltam a verseimet, semmiben sem különbözött attól, ahogyan ma könyvvé rendezem a letisztázott, gépelt verseket.

Előfordult-e, volt-e olyan, hogy géppel próbáltál verset írni?
Előfordult… De jobban megy, ha kézzel írok.

Ugyanaz a Véghelyi Balázs fogja a kezében a tollat, ugyanaz üti a billentyűket. Akkor mégis mi az a másféleség?
Személyesebben viszonyulok a kezemhez, ha forgatom a tollat, ha általam születik egy betű. Gépeléskor előre megkonstruált karakterek jelennek meg egy virtuális mezőben, vagyis a monitoron, miközben nyomkodom a billentyűket. Sokkal személyesebb, ha kézzel írok. A számítógépen csak a kódot érzem, ami egy betűt fog majd kiadni. Viszont azt is meg kell mondanom, hogy prózát rendszerint számítógépen írok. Egy versben jobban tudom kezelni a javításokat. Prózában van úgy, hogy oldalakat teljesen átírnék, ami kézzel túl nagy munka lenne, és még előttem is kibogarászhatatlan kézirat születne. Főleg esszéknél vagy kritikáknál jobban tudom kezelni számítógépen a javításokat. Tehát, ilyen esetekben számomra a gépírás praktikusabb. Ugyanakkor jegyzetelni kézzel szoktam. Ha tanulmányt vagy esszét írok, legtöbbször úgy kezdem, hogy kézzel jegyzetelek, leírom a gondolataimat, a fontosabb hívószavakat, és végiggondolom az írás szerkezetét. Magát a megfogalmazást már gépen írom, de a jegyzetek nélkül nehezen haladnék. Hogy ne csak az irodalomról szóljak: ha géppel írunk és küldünk el egy levelet vagy üzenetet, és nem válaszolnak rá, az talán kevésbé megrázó élmény, mintha a kézzel írt levél vagy üzenet marad válasz nélkül. Ha kézzel írunk, jobban elvárhatjuk, hogy a külvilág is figyelmesebben reagáljon rá. Talán személyesebben érinti meg a másik embert a kézírás, mintha elektronikusan közölnénk vele a mondandónkat. Legalábbis én többször éreztem már így.

Könnyebb nem válaszolni egy géppel írt levélre, egy sms-re, e-mailre, mint egy kézzel írt levélre?
A mai ember már nehezen veszi rá magát a levélírásra, a borítékcímzésre, a postai sorban állásra, ugyanakkor azt is érzi, hogy a kézzel írt levélben sokkal inkább benne van a munkája, a személyisége a másik félnek. Ahogyan kézbe veszi a tollat, megformálja a betűket, megfogalmazza a gondolatait… És ezt illik viszonozni.

Mondhatjuk, hogy rövidebb az út lélektől lélekig, ha kézzel írjuk az üzeneteinket?
Ha nem is törvényszerű, de általában így van.

Mit szólnál ahhoz, ha a gyermekeid majd olyan iskolába járnának, ahol alapkövetelmény lenne a tíz ujjal gépelés, és nem tanítanák a kézírást.
Nem örülnék neki, és igyekeznék más iskolát találni nekik. A tízujjas gépelésről ugyanazt gondolom, mint amikor a gyerekeknél túlzottan erőltetik a szabályos írást, hogy például a száracska vagy a hurkocska csak a második vonalig lóghat ki… Semmi értelmét nem látom ennek. Két-három-négy ujjal is lehet jól gépelni, és szabálytalanul is lehet szépen vagy legalább olvashatóan írni. Az tény, hogy ha manapság érvényesülni akar az ember, szüksége van legalább felhasználói szintű számítógépes ismeretekre. Ez így is van rendjén. Ezzel együtt nem gondolom, hogy ellentétbe kéne állítani a gépírást a kézírással. Úgy szerencsés, ha a gyerek előbb tanul meg kézzel, egyébként a kettő békésen megférhet egymás mellett.

Milyennek képzeled el azt a nemzedéket, amelyik már egyáltalán nem tud kézzel írni? Ha ne adj’ Isten egy olyan oktatáspolitika érvényesülne, amelyben egyáltalán nem tartanák célszerűnek a kézírást, és már nem is lennének kézírást tanító pedagógusok. Felnőne több nemzedék, aki csak a géphez kötődik. Milyen vízió jelenik meg számodra?
Nem értek egyet azzal a pedagógiával, amelyik mereven csak a célszerűségre irányul. Ha ezt a gondolatot követjük, könnyen eljuthatunk oda, hogy a gyerekeket nem tanítják meg magyarul írni-olvasni-beszélni, hiszen van egy világnyelv, amit mindenhol beszélnek és értenek, ezért fölösleges a kis nyelvek használata. Ugyanígy fölösleges lenne irodalmat tanítani, hiszen nincs értelme versekkel vagy novellákkal foglalkozni. Versírásból nem lehet megélni, ezt tanúsíthatom. A versolvasás pedig semmilyen konkrét, gyakorlatias hasznot nem hoz az embernek. (Jelzem, hogy az ének-zene oktatással meg a rajztanítással sajnos már majdnem eljutottunk ide. Az a heti egy énekóra, már ha egyáltalán megtartják, általában nem alkalmas zeneértő közönség nevelésére.) A vízió tehát, amit fölvetettél, nálunk még távolinak tűnik, de sajnos reális eshetőség. Azért vannak biztató jelek is. A fiatalok körében mostanában újra divat kezd lenni az olvasás. Az írás is, habár egyre kevésbé kézzel… De múltkor a vonaton, ahol az utasok szeme és füle összenőtt az okostelefonjukkal, a levegőben pedig hangos zene és kellemetlen ételszag terjeng, leült velem szemben egy kislány. Nyolcévesnek néztem. Kinyitott a füzetét, és kék filctollal verset kezdett írni. Minden sor után megállt, és gondolkodott a következőn… Jól esett látni, hogy ilyen is van még a 21. században.

Hogyan definiálod, mi a kézírás a te értelmezésedben?
A kézírás a láthatatlan lényünk látható megnyilvánulása. A gondolataink, lelkivilágunk megtestesülése. Érdekesnek tartom például a kézzel írt versesköteteket. Weöres Sándornak, Juhász Ferencnek, Tandori Dezsőnek is megjelent ilyen könyve. Jelenleg nem gondolkozom ezen, de ha valaki felkérne arra, hogy állítsak össze egy kézírásos verseskötetet, akkor boldogan megtenném. Talán többet mondana el rólam, mintha nyomtatott formában jelenne meg. A legalapvetőbb különbség a kézírás és a géppel írás között szerintem az, hogy a kézírás az isteni teremtés része. Nagy titok, amelynek az eredetét még sem a tudósok, sem a teológusok nem tudták megfejteni. A géppel írást, annak az eredetét nagyon is jól ismerjük. Az emberi lángelme találmánya, és ennek a később általánossá váló felhasználása. A számítógépet zseniális emberek találták fel, hogy később kevésbé zseniális emberek is használhassák. Persze, kézzel is írnak kevésbé zseniális emberek és számítógéppel is zsenik, de míg az előbbi egy velünk született csodálatos képesség, addig az utóbbi egy praktikus eszköz viszonylag könnyen elsajátítható alkalmazása. A kézírás és a géppel írás között van még egy nagyon nagy különbség: a kézírás az ember egyéniségét tükrözi az írásán keresztül, még akkor is, ha nem irodalmi művet ír, hanem – teszem azt – egy személytelen kérvényt vagy arra egy sablonválaszt. (Utóbbi persze ma már – kézzel írva – elképzelhetetlen.) Vagy akkor is, ha képeslapot küld, csupán annyi szöveggel, hogy „Boldog karácsonyt kívánok!”. Ebben nincs semmi eredetiség, de az írásunk még ilyenkor is megmutat valamit az ember lényegéből, amit a gépelt szöveg egyáltalán nem tud feltárni. A géppel írás akkor tud csak árulkodni az emberről, ha mélyebb tartalma, személyesebb üzenete van az írásának. Egy sima, egyszerű gépelt szöveg csak annyit árul el az emberről, hogy mennyire precíz és rendszerető. A kézírás sokkal szabadabb, az egyéniségünknek megfelelően formálhatjuk a betűket, míg a gépírásban adott jelek, kódok, betűtípusok vannak. Talán a kézírás szabadsága összefügg a költészettel is, hiszen a versírás, ha nem póz, hanem őszinte kitárulkozás: szabadságélményt jelent. Az embernek szabadon szárnyalnak a gondolatai, amikor verset ír, szabadon jönnek az asszociációk. Versírás közben formába öntjük érzelmeinket és gondolatainkat. Ugyanez történik a kézírásnál is: formába öntöd az érzelmeidet, a gondolataidat, a személyiségedet. Ezért mondom azt, hogy a versírás és a kézírás szorosan összetartozik.

A saját írástanulásodra hogyan emlékszel vissza?
Én soha nem írtam teljesen szabályosan. Iskolában tanultam meg írni, előtte csak néhány betűt tudtam megformálni. Sokszor kellett javítani az írásomat, mert nem volt szabályos, egy-egy betű a füzet vonalai közül kilógott, nem ott kezdődött és végződött, ahol kellett volna, és így tovább. Sohasem szerettem a merev szabályokat, sem az írásban, sem másban. Sokat dolgoztam azon, hogy olvashatóan írjak, de mégis engem tükrözzön, ahogyan írok. Életem különböző korszakaiban különbözőek voltak az írásképeim. Volt egy nehéz időszakom a gimnázium első éveiben, amikor nem igazán találtam a helyemet a környezetemben, és magammal se voltam kibékülve. Az akkori írásaim eléggé rendezetlenek, néha szinte olvashatatlanok. Előtte, gyerekkoromban, viszonylag szép, ha nem is szabályos betűket írtam. Aztán később, húszéves korom táján, amikor kezdtem megtalálni a helyemet a világban, kialakult az igazi kézírásom, s ha árnyalatokban változott is, mert az folyton alakul, de alapkarakterében máig ugyanolyan.

Kamaszkorodban tervezgetted-e az aláírásodat?
Számomra kevésbé izgalmas órákon, vagy ha reménytelennek láttam, hogy megoldjam a feladatot, előfordult, hogy verset próbáltam írni, vagy éppen – nem csak az iskolában – gyakoroltam az aláírásomat. Ez nyilván összefügg a saját identitásom keresésével. Kipróbáltam sokféle aláírást. Rövid szignót és teljes névaláírást is. Voltak cirádások, voltak egyszerűbbek, végül – félig-meddig spontán módon – kialakult az igazi. Gimnazistaként jóval többet foglalkoztam az aláírásom formálásával, mint a korosztályom, talán azért is, mert már akkor arra készültem, hogy dedikálni fogom a majdani könyveimet… És így is lett.

Az egyik nagyon izgalmas jelenség a világban, hogy egyetlen állatot sem tudtak még megtanítani írni. Beszélni valamilyen szinten megtanították a papagájt, bár az is csak utánzásra épül, de az írásban még odáig sem jutottunk el. A papagáj több-kevesebb sikerrel utánozza a szavakat, de nincs olyan állat, aki utánozni tudná az emberi kézírást, akár csak a papagáj „beszédjének” szintjén. Majmokat már megtanítottak ecsettel festegetni, festékcsomókat felvinni a vászonra, de írni nem sikerült még egyetlen állatnak sem. Kizárólag az ember lehetősége ez a közlésmód.
Ebben azért fiziológiai szempontok is szerepet játszanak. Mindenesetre tény, hogy az ember kiváltsága az írni tudás, de ettől még nem lesz több egy írástudó, de rosszindulatú ember egy vakvezető kutyánál vagy akár az én szép és aranyos nyulaimnál… Ez a képességünk olyan helyzeti előny, ami szellemileg kiemelt minket az állatvilágból, és alkalmassá tett civilizációk létrehozására. Gondoljunk bele, hogy melyik népek maradtak fenn a történelem viharában, vagy melyeket őrzi az emlékezetünk. Akik írásos kultúrát tudtak teremteni! A régi rómaiak vagy a sumérok szétszóródtak vagy kihaltak, de az írásaik által jelen vannak a mi életünkben is. Ezt leginkább írástudóiknak köszönhetik, akik kőbe vagy pergamenre vésték népük tetteit és szellemét. Mi, magyarok is legalább annyit, ha nem többet köszönhetünk tollforgató elődeinknek, mint a kard forgatóinak.

(W. Barna Erika: A kézírás teremtő hatalma, Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016.)

 

VÉGHELYI BALÁZZSAL A KECSKEMÉTI DON PEPE PIZZÉRIA TERASZÁN

Kérdező: BOZÓK FERENC

Mikor vette először észre, hogy vonzódik a szépirodalomhoz? Milyen kapcsolata volt gyerekkorában az irodalommal?
Szerencsés gyerek voltam, mert nagyszüleim és szüleim gyakran olvastak nekem meséket, verseket. József Attila Altatójában az „aludj el szépen kis Balázs” refrénnek nagy szerepe volt abban, hogy a Balázs nevet kaptam. Anyukám énektanár, így vele sokat énekeltünk. Egészen kicsi koromban már magnóra vették, ahogy biztatásukra produkálom magam, később pedig saját elhatározásból is felvettem a produkciókat. Visszahallgatva meglepő, hogy ezek szinte egész estés „színpadi előadások” voltak. Verset mondtam és énekeltem az elképzelt, hatalmas számú közönségnek, sőt még ünnepi beszédeket is mondtam kitalált vagy valós ünnepi alkalmakra. Azóta is ezt játszom, csak már kevesebb sikerrel…

Mikor próbált először verset írni?
Általános iskolában, amint megtanultam írni, első versem is megszületett. Amikor 2006-ban megjelent a debütáló verseskötetem, annak gyerekversei közé felvettem ezt is. Eredeti címe az volt, hogy A pék bánata, ezt a címet az Első versem címre módosítottam. Nem szerettem volna, ha a kedves olvasók azt gondolják, hogy első kötetem megjelenésekor ilyen kezdetleges szinten állok.

Hogy hangzik ez a vers?

Volt egyszer egy pék,
és nála egy kép.
Nézte, nézte a pék,
míg elveszett a kép.
Bánatos a pék:
„Hová lett a kép?”

Ez akár egy Tamkó Sirató Károly-féle gyerekvers is lehetne. Említette, hogy gyerekverseket már szüleitől is hallott.
Igen, a gyerekversekkel, „meglepő” módon, gyerekként kezdtem ismerkedni. Weöres Sándor volt az alap, de Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Tamkó Sirató is gyerekkori emlékek. Meglepő felfedezés volt nem sokkal később, hogy némelyik költő még él, ugyanúgy, ahogy én is élek. Tehát nem csak az lehet költő, aki már nem él.

Mikor kezdett tudatosodni önben a költői hivatás?
Verseket folyamatosan írtam általános-, majd középiskolában. Egyszer egy pályázaton, melynek Czine Mihály volt a zsűrielnöke, nyertem egy díjat. Ez volt az első „minőségi” visszajelzés, ha úgy tetszik, ez volt az első költői sikerem.

Mi volt ez a sikeres pályamű?
Egy képzeletbeli találkozás volt a címe. Arról írtam egy hosszabb elbeszélő költeményt, hogy János vitéz és Toldi Miklós találkoznak, és közös kalandokat élnek át. Ennek az első éneke megjelent az Új Arc című egri újságban. Az iskolai újságokat leszámítva ez volt életem első nyomtatott publikációja. Az első mulatságos sajtóhiba is itt jelent meg. Volt egy olyan versszak, hogy: „A patak vize szép halkan csörgedezik, / Míg egy ember lova a réten füvet eszik. / Abbahagyja az evést, nyerít egy nagyot, / Hátranéz az ember, és lát egy lovast ott.” Ez így jelent meg: „A patak vize szép halkan csörgedezik, / Míg egy ember lopva a réten füvet eszik. / Abbahagyja az evést, nyerít egy nagyot, / Hátranéz az ember, és lát egy lovast ott.” Egyetlen betű, és mégis micsoda különbség! Akkor bosszantott, de ma már azt mondom, hogy a hibás változat a költőibb.

Milyen gyerek volt Véghelyi Balázs?
„Lírai” gyerek. Álmodozó és magányos. Ebben talán az is közrejátszott, hogy egyke vagyok, nincsenek testvéreim. De annál többet játszottam magamban, annál többet fantáziáltam. A középiskolában is elég magányos voltam. Én voltam az egyetlen, aki humán irányba ment tovább. Mindenesetre hálás vagyok mind a magyartanáromnak, Donászy Juditnak, mind a matematikatanáromnak, Szűcs Istvánnak, hogy segítettek, illetve engedtek azzá válni, akivé/amivé lettem. 2002-ben fölvettek az ELTE magyar szakára, ott sok magamfajta emberrel találkoztam, néhányukkal ma is jó barátságban vagyok.

Mi volt az első komolyabb publikálása?
Az egyetemi évekre datálható. Sok olyan tanárom volt az ELTE magyar szakán, akikre szeretettel emlékszem. Ilyen volt Kulin Ferenc, Rónay László vagy Tarján Tamás. Kovács Sándor Iván, a régi magyar irodalom nagy tudósa volt az, akinek az első komolyabb folyóirat-publikációmat köszönhetem. Beniczky Pétertől, az elfeledett barokk költőtől kellett fordítanom, akinek a versei magyarul és szlovákul is megjelentek. A változatok rendszerint formai és tartalmi szempontból is nagyon különbözőek. Egy évszakok és gazdálkodás viszonyáról szóló versét fordítottam vissza magyarra. Egy szlovák szakos évfolyamtársam lefordította nyersen, én pedig Balassi-strófákba tettem. Az Irodalomismeret című folyóirat 2003/2. számában jelent meg a magyar eredeti, a szlovák változat nyersfordítása és az én visszamagyarításom.

Említette Csoóri Sándort és azt is tudom, hogy Csoóri méltatta az ön első kötetét. Hogyan kezdődött Csoóri Sándorral az ismeretsége?
17 éves voltam, amikor vakmerően, de bizakodva elküldtem Csoóri Sándornak a verseimet és egy általam megzenésített gyerekversét, a Rögmászó hangyát. Korábban fiával, ifj. Csoóri Sándor népzenésszel már volt kapcsolatom. Tulajdonképpen általa ismertem meg közelebbről az idősebb Csoórit. Nagyon jó tanácsokat kaptam tőle. A Polísz 2007. decemberi számában, ahol a harmadik könyvemről írt, ő maga is visszaidézte az egyiket: „Egyik vers kéziratára azt írtam oda emlékeztetőül, hogy a vers nem az a hely, ahol kímélik az angyalokat.Ez a mondat számonkérés volt. Egyúttal biztatás is, hogy legyen sokkal vakmerőbb, szókimondóbb, gyalogoljon többet a sárban és a Tejúton is.” Ezt minden hozzám forduló kezdő poétának idézni szoktam. Hogy én mennyit valósítottam meg belőle, azt nem nekem kell eldönteni, mindenesetre igyekeztem. Csoóri később bemutatta az első könyvemet, és meghívtam őt százhalombattai középiskolások közé is.

Mit jelentenek Véghelyi Balázs életében a lakóhelyek, városok?
Szülővárosomhoz és lakóhelyemhez, Százhalombattához természetesen erős kötelékek fűznek, Budapestnek pedig a szociális kibontakozásomat köszönhetem, értékes emberi kapcsolataimat, a kiszélesedett látókört. Szeretem a város nyüzsgő életét.Nagyon szeretem még a Balaton környékét, és persze Kecskemétet is, ahol költőként és zeneszerzőként is bemutatkozhattam, illetve nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy szót kaphattam Bozók Ferenc kecskeméti könyvbemutatóin is. (Nevetünk.)

Szinte minden fiatal író életében, a pálya elején vannak meghatározó találkozások idősebb írókkal, akik ösztönző hatással vannak a fiatal szerzőkre, akik szeretetteljes figyelemmel kísérik és bölcs tanácsokkal látják el a fiatalokat. Csoóri Sándort már említettük. Véghelyi Balázs életében a másik ilyen „nagy öreg” az azóta már elhunyt Hubay Miklós volt.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy közelről ismerhettem élő klasszikusokat, akiknek egy része azóta már jelző nélküli klasszikus. Csoóri mellet ilyen Baranyi Ferenc, Utassy József, vagy Hubay Miklós. Utóbbinak W. Barna Erika, a kiváló grafológus mutatott be. Elmentünk Hubay lakására, hosszan beszélgettünk, bár inkább ő beszélt. De ez így is volt rendjén: néhány évtizednyivel több élmény és néhány száz könyvnyivel nagyobb tudás állt mögötte. Megkínált borral és a hűtőszekrényből kivett jéghideg sült csirkével is. Ez utóbbi nem volt különösebben ínyemre, mégis hálás voltam érte. Minden tiszteletem ellenére kihasználtam az akkor 91 éves író rossz látását, és zsebre vágtam a kétes szavatosságú csirkecombot, majd segítettem neki az asztal letakarításában… Ekkor kezdődött a barátság. Különös a barátság szót kimondanom, hiszen 65 év a korkülönbség köztünk, mégis megértettük egymást. Volt egy drámatervem, ami azóta is csak terv, de olyan remek szempontokat, észrevételeket és javaslatokat adott hozzá, hogy ha valamikor megírom, biztosan az ő emlékének fogom ajánlani.Lehet ezt a megismerkedést fokozni? Lehet. Az első találkozásunk másnapján megemlített egy interjúban. A Profán kantáta című versemről így vélekedett: „És milyen nagy vers. Nem győzök betelni vele.” Ha másért nem, ezért érdemes volt megírnom.

Szomorú tény, hogy épp a Hubay Miklós temetése utáni napon beszélgetünk most itt a teraszon. Véghelyi Balázs részt vett a temetésen.
Így igaz. Egy nagy írót és egy nagy műveltségű, régi vágású úriembert veszítettünk el benne. A jelentőségéhez mérten kevesen voltunk a temetésén, ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy Miklós bácsi legjobb művei állni fogják az idő próbáját.
Vannak-e Véghelyi Balázs életében olyan fontos mondatok, szövegek, logionok, aforizmák, amelyek valamilyen szempontból, valamiért fontossá váltak.

Vannak kedvenc idézetei?
Kedvenc versem József Attila egyik utolsó költeménye. Töredékben maradt, de én teljesnek érzem. Így kezdődik: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.” Ehhez a két sorhoz szoros érzelmi kötelékek fűznek, talán mert én is gyakran éreztem-érzek ugyanígy. Irodalmi művek világában élek, így természetes, hogy sok olyan mondat vagy szöveg van, amelyekhez szorosan kötődöm, és életem valamely szakaszán egyik-másik különösen fontossá válik. De ha egyetlen mondatot kellene kiemelnem ezek közül, akkor ez az idézett József Attila-versrészlet lenne az. Vagy egy másik bölcsesség, ami éppen eszembe jut. Juvenalis valahol azt írta, hogy a legnagyobb remekműveket a felháborodás szüli. Ha nincs valami rendben körülöttünk vagy bennünk, az bizony komoly ihletforrás lehet. Ugyanez vonatkozik a veszteségekre, fájdalmakra is.

Ha kimondjuk a fájdalmat, enyhítjük is a fájdalmat. A beszéd és a gyónás gyógyszer. Tudják ezt jól a pszichoterapeuták és a gyóntató atyák.
Illyés írja a Bartók című versében, hogy: „Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja.” A költőnek is hasonló szerep jut tehát. Ha már van a költőben akkora exhibicionizmus, hogy verseit publikálja, tehát vállalja, akkor vállalnia kell a saját és a szűkebb-tágabb környezete gondjait-örömeit is. Egyik esszémben leírtam – hogy visszakapcsolódjak az előző témához – egy olyan mondatot, mely így hangzik: „Akkor jó a világ, ha jó benne gyermeknek lenni.” Nagy meglepetésemre ez a mondatom az interneten elkezdett terjedni, néha a szerző megnevezésével, máskor amolyan „szállóigeként”. Örülök neki, mert jelzi a találkozást a szerző gondolata és az olvasó percepciója között. A gyerek sorsa mindig a társadalom tükörképe. Ahogy – az én szándékaim szerint – a vers is.

Milyen most gyereknek lenni?
Nyilván egyik gyereknek ilyen, a másiknak olyan a családi és szociális háttere, ezáltal a személyes sorsa. Amit viszont általánosan észlelek, hogy a gyerekeknek a közösségi élete a mi társadalmunkban nincs jól megszervezve. Nyilván az úttörőmozgalomnak ma már vállalhatatlan az ideológiai háttere, de mégis: a gyerekeknek voltak iskolán kívüli közösségi élményeik. Közösen csinálnak valami hasznosat és egyben szórakoztatót. Persze itt van a cserkészet is, de ez nem képes a gyermekek tömegeit megmozgatni. Nem is lehet képes, hisz vallási alapon szerveződik, tehát a vallástalan gyerekek eleve kiszorulnak belőle. Kellene egy ideológiától független mozgalom, lehetőség, ahol a gyerekek megtapasztalhatnák a közösségi életet. Kultúrában, sportban, kirándulásban és egyebekben. Ma a legtöbb gyereknek abból áll az élete, hogy délelőtt az iskolapadban ül, utána hazamegy, jó esetben megcsinálja a házi feladatát, majd „kockul” a számítógép előtt.

Ha már szóba került a számítógép. Mi a véleménye az internetes kommunikációról?
Egyszerű, gyors, kényelmes. Rengeteg időt lehet megtakarítani az internettel, akár információgyűjtésről, akár kommunikációról van szó. Néha azonban felszínes és kevésbé megbízható, mint mondjuk a könyvtári kutatómunka. Azt sem tartom jónak, amikor az elektronikus kommunikáció helyettesíti a személyes párbeszédet. Ráadásul a különféle internetes fórumokon a szerző nevének felvállalása nélkül mindenkiről tücsköt, bogarat össze lehet írni. Sajnos, ezt már a bőrömön is tapasztaltam…

Milyen irodalmi hatások érték Véghelyi Balázst? Azokra gondolok, amelyek nyomot hagytak. Mindannak tudatában kérdem, hogy a magyar és a világirodalmi tájékozódásunk olyan, mintha kávéskanállal meregetnénk az óceánból.
A világirodalmat én később kezdtem el kanalazgatni, mint a magyar irodalmat. Próbáltam jó bölcsész módjára először módszeresen és kronologikusan ismerkedni a tananyagon túli magyar és világirodalommal. Rengeteg próza és rengeteg vers volt hatással rám, nehéz kiragadni ezt vagy azt. Szeretem Shakespeare-t, Orwellt, García-Marquezt, Dosztojevszkijt és még hosszú lenne a sor. Nincs olyan, akire azt mondanám, hogy: na, ezt nekem találták ki, ezzel én abszolút mértékben azonos vagyok. A kortárs magyar irodalomra is figyelek, szerintem elég termékeny és gazdag korszakban élünk, ahol számos érték születik. Ma sem ideológiai, sem egyéb cenzúra nem állhat útjába egy könyv megjelenésének, és az internet segítségével szinte minden elérhető. Mégis, ebben a nagy irodalmi dömpingben úgy kell kutatnunk az irodalmi értékeket, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Babits azt mondta, hogy a líra haldoklik. Szerencsére nem volt igaza. Persze az is igaz, hogy ma már nem megy eseményszámba, ha megjelenik egy verseskötet, még akkor sem, ha egy élő klasszikus új kötete jelenik meg. Több és ügyesebb menedzselésre szorulna a kortárs irodalom.

Persze azt is hozzá kell tennünk, hogy ma már nem is lehet minden könyvnek különösebb fogadtatása, mert a rendszerváltás előtt csak a Magvető, a Móra és a Szépirodalmi Könyvkiadó, később a Kozmosz adott ki könyvet, ma viszont bele lehet szédülni az új, valós vagy fantomkiadók könyvheti sátrainak kínálatába. Régen kevés kiadó volt nagy példányszámokkal, most sok kiadó van kis példányszámokkal. A mai író, költő pedig valami másból próbál megélni, mert az irodalomból nem tud.
Ez így van. Sajnos.

Fontosak az író-olvasó találkozók?
Igen. Én a kortárs szerző személyes jelenlétét is fontosnak tartom. Fontos ugyanis szerintem, hogy a szerző szembenézzen az olvasóval. Hiszek egy olyan nyelvezetben is, amellyel meg lehet szólítani a teljesen átlagos, de a művészetre nyitott olvasókat is. Magam nagyon szívesen járok író-olvasó találkozókra, akár sajátoméra, akár kortársaiméra. Mindegyik szép emlék, de talán a legszebb, amikor a volt iskolám szervezett nekem szerzői estet. Tizenkét versemet mondták el. Elsőként, az Első versem című, valóban első versemet egy első osztályos tanuló mondta, és egyesével ment felfelé évfolyamok szerint, tehát tizenkettedikes volt az utolsó. Mind a 12 vershez készült egy illusztráció, amit ott ki is vetítettek. Csodálatos élmény volt. Megerősödtem abban, hogy érdemes irodalommal foglalkozni. Hála Istennek, előtte és utána is sok szereplésem volt, az Írószövetségtől egy alternatív bisztróig, ahol a Kampec Dolores nevű zenekarral együtt léptem fel, illetve az ifjú Muzsikás együttessel is volt közös fellépésünk többször. Én is szerveztem író-olvasó találkozókat Csoórival, Jókai Annával, Dallos Szilviával, Sára Sándorral és másokkal.

Zene és vers kapcsolata tehát különösen fontos önnek.
Igen. Olyannyira, hogy kizárólag versekre tudok zenét szerezni, és főként zenére tudok verset írni. Zenét hallgatok vers- vagy prózaírás közben is.

Az Agria folyóiratban nemrég megjelent egy esszéje, mely a Bereményi- és Cseh Tamás-dalok szövegeivel foglalkozik. Erre különösen is felkaptam a fejem, mert szívemben nagy szeretettel őrzök Cseh Tamással több találkozást is. Egyszer például Gyöngyösön, egy koncert után egy gitáros barátommal odamentünk Cseh Tamáshoz, hogy kedvenc dalunk, az F.M. Dosztojevszkij és az ördög nem hangzott el, és Tamás behívott minket a kultúrház irodájába, ahol éjfélig tartó gitározás, cigizés, borozás következett a koncert után. Ilyen közvetlen volt Cseh Tamás. Mi vonzza a Bereményi–Cseh-dalszövegekben?
Sajnos én már nem találkozhattam vele, de szeretem a dalait. Különös, olykor szépirodalmi igényű dalnovellák ezek, erőteljes társadalmi „kiszólásokkal”. Gondoljunk csak például a Valóság nevű nagybácsira, aki a dal szerint távol él tőlünk, és csak leveleket kapunk tőle.

Dolgozik egy könyvön, mely a magyar dalszövegírás történetéről fog szólni. Hogyan halad ezzel a könyvvel?
„Be van fejezve a nagy mű, igen…” Remélem, forogni is fog, mint egy lemez. Az említett Cseh Tamás-esszé is ennek a könyvnek a részlete. A népdaloktól a magyar nótán, sanzonokon, beaten, rockon, popon, rapen, alternatív irányzatokon át napjainkig próbáltam áttekinteni a magyar dalszövegírás történetét, és ezáltal a magyar társadalom elmúlt évszázadának fejleményeit is. A kettő ugyanis nagyon szorosan összefügg, még akkor is, ha az adott dalszövegnek célja társadalmi kérdéseket boncolgatni vagy a korhangulatot tükrözni. Nehéz egy ilyen szerteágazó könyvről néhány szóban beszélni, főleg ha én vagyok a szerző… Inkább hadd idézzek egy mondatot a bevezetőből: „A dalszöveg a huszadik század olyan művészeti és önkifejezési formája, amely a történelem följegyzetlen hétköznapjairól tudósít minket.”

Most a hóhért akasztják. Ezt azért mondom, mert az egyik kecskeméti könyvbemutatómon azt a kérdést tette fel nekem Véghelyi Balázs, hogy mi az ars poeticám. Én nem tudtam mást mondani hirtelen zavaromban, mint azt, hogy számomra az a legfontosabb, hogy a vers szép legyen, és hogy a Szép verseknek nevezett antológia például hemzseg a csúnya versektől. Most tehát én is megkérdezem. Mi Véghelyi Balázs „ars poeticája”?
Utólag is bocsánatot kérek a váratlan kérdésért, de szerintem elég összeszedett választ kaptam.Én azonban tudtam, hogy ezt egyszer majd valaki megkérdezi tőlem, ezért megírtam a Korszerűtlen ars poetica című versemet. Így hangzik: „emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért”. Nos, nekem ez az „ars poeticám”.

Véghelyi Balázs számára mi az érték?
Azért erre nem szolgáltam rá! (Nevetünk.) Úgy hallom, hogy az értékrelativizmus korszakát éljük. Mindenki meghatározhatja, hogy számára mi az érték. Ez így is van rendjén, ha elfogadunk néhány alapértéket közös értékként.A természet, az ember, a kultúra, a nemzet, a szerelem… az élet és az irodalom nagy közhelyei, de attól még alapvető értékei a világnak. Én nem tartom magam az igazság bajnokának és a bölcsesség kútfejének, de azért van egy saját értékvilágom, amit nem akarok senkire ráerőltetni, de ha kíváncsi valaki rá, lapozza fel a könyveimet.

Pilinszky írja, hogy „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom”. Önnél van valami statikusság az értékszemléletben és a súlypontokban?
Szerintem természetes dolog, hogy ahogy az ember változik, úgy a világhoz való viszonya is módosulhat. Ez alól én sem vagyok kivétel. Sok mindent máshogy vagy árnyaltabban látok, mint fiatalabb koromban, és toleránsabb vagyok mások eltérő világlátásával szemben.

Hogyan fogalmazódik meg Véghelyi Balázsnál a transzcendens kérdés?
Katolikus családba születtem, és hívő embernek tartom magam, bár a vallást ritkán gyakorolom. Leginkább azért hiszek Istenben, mert nem hiszek a véletlenekben: ilyen, biológiailag tökéletesen megkomponált remekmű, mint az élet, nem lehet a véletlen műve. Szoktam imádkozni, de kanonizált imák helyett inkább a saját imáimat és saját gondolataimat tárom Isten elé. Írtam néhány vallási témájú verset, ezek közül az Értünk szól a harang című képvers volt, amely egy harangot formázó, nem éppen alázatos, de őszinte könyörgés a világért, az emberért. A harang tetején lévő kampó egy Ó betű, a harang nyelve pedig egy Ő betű.

Korábbi beszélgetésünk alkalmával a Profán kantáta című verséről különös hangsúllyal beszélt. Az Agria folyóirat szegedi lapbemutatóján is ez a vers volt, amelyet felolvasásra választott.
Ezt a verset mindenhol elmondom, ahol lehetőségem van rá. A Profán kantáta Bartók Cantata profánájának ihletésére megírt 21. századi kortünet. Életem első harminc évéből ezt a verset tartom a legfontosabbnak.

Melyik a kedvenc szava, jelképe, amit verseiben is használ?
Kedvenc szavam a tulipánfa, kedvenc jelképem pedig általában a fa, ami jelképe életnek, halálnak egyaránt. Életfán keresztül érintkeztek eleink a felsőbb szellemvilággal, fejfákat állítunk a halottaknak, és fából készült az a könyv is, amelyben ez a beszélgetés majd megjelenik… Jézus keresztfája is összefügg az Édenkert fájával, válaszul az eredendő bűnre. Első verskötetemnek nem véletlenül az a címe, hogy Fán függ a világ.

Ezt a verskötetet azonban megelőzte a Magyar poharak című kötet.
A Magyar poharak egy különös kísérlet volt. Ezzel az esszével azt szerettem volna bizonyítani, hogy a magyar történelem és a magyar kultúra milyen szorosan összefügg. Magyar versekből, mint kirakó darabkáiból egy tájkép, szinte egész történelmünk összeáll,a honfoglalástól napjainkig, a magyar költők ugyanis mindig figyeltek és reagáltak az aktuális történelmi és társadalmi valóságra.

Hogyan alakult a Magyar poharak kötet sorsa?
17 évesen kezdtem írni, és 20 éves voltam, amikor (2003-ban) megjelent. A könyv ötlete tehát még a középiskolás éveimből származott. A Serfőző Simon által vezetett Felsőmagyarország Kiadó jelentette meg. Csoóri Sándor írt hozzá fülszöveget és – mint már említettem – ő is mutatta 2003. május 30-án, Budapesten. Ezt a dátumot tekintem irodalmi pályám kezdetének.

Egy kicsit felborítottuk a beszélgetés kronológiáját, de a beszélgetés természete már csak ilyen. A második könyvét, vagy úgy is mondhatjuk, első verskötetét, a fa szimbolikája kapcsán ugyanis már említettük.
Minden könyvem én vagyok. Különös élmény volt először nyomtatásban látni a műveimet, és még most, a hatodik után is különös.Mintha fényképről vagy filmfelvételről látnám az arcomat, hallanám a hangomat. Hogy mindig jobbat és jobbat tudjak írni, abban a megélt és megértett valóság mellett leginkább az olvasás segít. Déry Tibor azt írta, hogy ha nem írhatna, akkor folyton olvasna, de ha nem olvashatna, írni se tudna.

Itt a kezemben az asztalon A megíratlan és a megírt idők című kötete is.
Ebben esszéket és kritikákat gyűjtöttem össze, kiegészítve a Magyar poharak némileg javított újraközlésével, illetve egy interjúfüzérrel. Az azóta megszűnt veszprémi Új Horizont folyóirat kért fel arra, hogy készítsek interjúkat a 2005-ben 80 éve született Nagy László emlékét körüljárva. A költő kortársait, barátait szólítottam meg az interjúkban. Így például Kocsár Miklós zeneszerzőt, Utassy József és Buda Ferenc költőket, Pozsgay Imre akkori művelődési minisztert vagy Berek Kati színésznőt, aki Nagy László verseinek talán legszuggesztívebb tolmácsolója volt. Orosz János képzőművész házában is jártam, ott, ahol valaha Rippl-Rónai József is alkotott. Emellett külföldi szerzőkkel is beszélgettem, akik bolgárra, horvátra vagy angolra fordították Nagy László verseit. Nagyon élveztem ezt a munkát.

Igen, nekem is meghatározó ifjúkori élményem volt, ahogy Berek Kati a Menyegző című hosszúverset mondta.
Berek Kati egy művészi és biológiai csoda. Agyvérzése után teljesen lebénult és beszélni sem tudott. Ő azonban nem adta fel: addig tornáztatta a lábait és a szellemét, amíg újra színpadra nem állhatott. 2002-ben, az új Nemzeti Színház első előadásán ő játszotta Az ember tragédiájában a Föld szellemét.

Aztán a Kötelék című verskötet következett.
Igen, 2008-ban. Ezt a könyvet különösen szeretem.Ez volt az első keményfedelű könyvem, a borítóján szereplő grafika (Kiss Réka illusztrációja a Profán kantátához) szerintem képzőművészeti remekmű, és ebben avattam be az olvasót először a leglkem legtitkosabb bugyraiba is. Aztán jött a Huszonhárom lépés című esszékötet, amelyről a Napút folyóiratba írt az itt velem szemben sörözgető Bozók Ferenc egy remek recenziót. (Nevetünk.) Az első kötetet leszámítva a eddigi könyveim a Kaiser László vezette Hungarovox Kiadónál jelentek meg.

A 2012-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Terepasztal című verseskötet, kérem, meséljen erről is valamit.
Ezt is nagyon szeretem. Hiába: én írtam… Ugyanaz a koncepciója, mint a korábbi két verseskötetnek: a makrokozmosztól a mikrokozmosz felé halad. Közös dolgaink számbavételétől személyes érzelmek és élmények megfogalmazásán át a gyerekversekig. Hogy mennyit ér, azt döntsék el a kritikusok és még inkább az olvasók.

Útravaló énekek címmel megjelent egy zenés, verses CD-je is.
Ez egy örömteli kitérő volt az életemben, amivel – közel a harminchoz – egy kamaszkori álmám vált valóra. Sokkal több munka egy CD összeállítása, mint egy könyvé. Ha ugyanis az író megír egy könyvet és egy kiadó elfogadja és pénz is van a kiadására, onnantól a szerzőnek nincs sok dolga vele. Itt viszont a dalok születése után jött a munka zöme, a szervezési és egyeztetési, összehangolási feladatok. Össze kellett szedni az előadókat, zenészeket, megszervezni a stúdió- és az utómunkát, elintézni a szerzői jogi ügyeket…Az Útravaló énekek magyar költők verseit tartalmazza az én megzenésítésemben. Gyerekek énekelnek rajta, citera, furulya, hegedű, gitár, basszusgitár, zongora és különböző ritmushangszerek kíséretével. Három helyen is bemutattuk a lemezt: az Írószövetség székházában, a százhalombattai kulturális központban és itt, Kecskeméten. Felejthetetlen élmény volt mindegyik. Hálás vagyok annak a több mint félszáz embernek, aki részt vállalt a lemez elkészültében és bemutatásában.

Miért az Útravaló énekek címet választotta?
Ez egy Kányádi Sándor-vers címe, amely szerepel a CD megzenésített versei közt. A refrénje: „a legeslegnagyobb öröm / félelem nélkül élni” az egész lemez kulcsmondata.

Mit jelent az ön életében a zene, mint önkifejezési lehetőség?
A zene szeretetét a szülői házból hoztam. Már említettem, hogy édesanyám énektanár. Ritkán zenésítek meg verseket, de nem is kényszerít rá senki: a saját örömömre teszem. Ha másoknak is örömet szerzek vele, az hab a tortán. Az írással ellentétben nincs lelkiismeret furdalásom, ha sokáig nem ülök zongora elé.Ha mégis, akkor régebben tanult darabokat játszok, és improvizálni is szeretek. Ezekből születnek a dalok is. Különös, ha lelkileg zilált, zaklatott vagyok, akkor jobban megy a játék.

Milyen irodalommal kapcsolatos tervei vannak?
Tervek mindig vannak. Versek, esszék és kritikák mellett elkezdtem mesét és novellát is írni. Talán majd egyszer regényt vagy drámát is fogok. És ha lehet, mindig egy kicsivel jobbakat szeretnék létrehozni.

Hogy érzi magát a 21. századi irodalmi életben?
Kérdés, hogy létezik-e 21. századi irodalmi élet. Egyszer együtt utaztam Baranyi Ferenccel egy vidéki felolvasásra. Sokat mesélt a régi író-olvasó találkozók hangulatáról. Bevallom: irigyeltem érte. Úgy látom, ma lényegesen gyengébba kapcsolat az írók nemzedékei közt, de a nemzedékeken belül is. Az írók és olvasók kapcsolatáról nem is beszélve.

Részben ennek a jelenségnek enyhítésére találtam ki ezt a beszélgetőkönyvet. Abban reménykedem, hogy a könyvben szereplő költők talán egy kicsit „belelapoznak egymásba”.
Részemről így lesz.

(Bozók Ferenc: Kortársalgó. Beszélgetés XXI. századi költőkkel, Hét Krajcár Kiadó, Bp., 2013.)