Zene nélkül

Borító: Balogh Ágnes Emese
Üveghegy Kiadó, 2017

(7–15.old.)

ZENE – SZÖVEG – VILÁG

„Keresem a szót…”

Az első oldalak, első képek és első hangok a legnehezebbek: elkezdeni egy regényt vagy egy filmet, megadni egy zenemű alaphangulatát…
A mi korunk az előzőeknél több, nagyobb és gyorsabb impulzust ad az embernek. Ez megnehezíti a művészek dolgát is. Annak a regényírónak, filmrendezőnek vagy zeneszerzőnek, aki széles közönséget akar megszólítani, gyors és hatásos bevezetőt kell komponálnia. A mai ember ugyanis könnyen elveszítheti a türelmét. Ezért kapnak különös jelentőséget a kezdőmondatok, nyitóképek, zenei felütések. Ez valamennyi lineráis befogadást igénylő műalkotásra és előadó-művészeti teljesítményre vonatkozik: színházi előadásra, performanszra, koncertre… Ezekkel szemben a képzőművészeti alkotásokat először globálisan ítéljük meg, csak ezután vizsgáljuk részleteiben.
Sokakkal egyetértésben az egyik legjobb regénykezdő mondatnak Gabriel García Márquez Száz év magányának felütését tartom: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” (Székács Vera fordítása) Ebben a mondatban úgy ölelkezik össze a múlt és a jövő, hogy az olvasó rögtön szerelmük gyümölcsét: a regénybeli jelent kívánja megízlelni.
Ugyanilyen fontos a dalszövegek kezdősora és egy koncert nyitódala. A Rolling Stones Start me up című száma, Keith Richards és Mick Jagger szerzeménye, ideális koncertkezdő, hangulatteremtő zene:

„If you start me up
If you start me up I’ll never stop…”

Szabad fordításban: Ha beindítasz, ha beindítasz, sosem állok le… Minden zenekar célja és sikerének feltétele „beindítani” a közönséget.
A magyar palettáról az Illés-együttes Újra itt van… kezdetű dalát érdemes felidézni:

„Újra itt van, újra itt van
újra itt van a nagy csapat
Csapjad össze, csapjad össze
csapjad össze a mancsodat
Újra hallom, újra hallom
újra hallom a hangodat
Légy a vendégünk, légy az emlékünk
ünnepeljük meg az új találkozást
És hogy elférjünk, arra megkérünk
ne csinálj felfordulást”

Ez a Szörényi–Bródy-szerzemény nemcsak egy zenekar, hanem baráti körök, sportcsapatok, régi osztálytársak közös indulója 1969 óta.
Persze van úgy, hogy a „nagy csapat” is elbizonytalanodik. Erről árulkodnak a Keresem a szót kezdősorai – szintén az Illéstől:

„Ó, én még nem tudom, hogy fogjak hozzá
Én még nem tudom, hogy kezdjem el
Keresem a szót, keresem a hangot
Keresem a szót, keresem a hangot”

A zenészeknek együtt kell élniük a közönséggel – a fények felvillanásától az utolsó ütemekig, hogy megtalálják vele a közös szót és hang(ulat)ot.
Én is keresem a szót, keresem a hangot egy olyan munkához, amelynek Magyarországon kevés előzménye van. A könyvírás számomra felfedezőút lesz, a könyv pedig térkép kíván lenni mindazok számára, akiknek életére bármikor és bármilyen módon hatottak a dalszövegek.

„Mindannyian mások vagyunk…”

„Mindannyian mások vagyunk / Még jó, hogy van néhány közös dalunk”– így szól Bródy János egyik dalának refrénje.
Ha két fiatal találkozik manapság, az első kérdések egyike törvényszerűen így hangzik: Milyen zenéket szeretsz? Ebből arra következtethetünk, hogy korunkban a zene lett az egyik legfontosabb közösségképző és szemléletformáló erő. Valóban sokat elárul az emberről, hogy milyen zenét szeret. Egy népet is meg lehet ismerni a zenéje által. A magyart különösen, hiszen ahogy versekből is összeáll a magyar történelem, mint kirakó darabjaiból egy nagy tájkép (vagy éppen csatajelenet), úgy dalaink jó része is elválaszthatatlan az aktuális történelmi és társadalmi folyamatoktól, a kor hangulatától, életérzésétől.
Szinte mindenki őriz a lelkében olyan dalokat, amelyek egy embert, egy szerelmet, boldog vagy szomorú pillanatokat idéznek. Az emlékek úgy tapadnak rájuk, ahogy kimoshatatlan foltok a ruhára.
Az én generációmnak (ahogy az eggyel korábbinak és későbbinek is) meghatározó élményt jelentettek Halász Judit lemezei. Fülbemászó dalai magyar gyerekversekre és igényes dalszövegekre épülnek. Többször is magnóra énekeltem a kedvenceimet, és koncerteztem velük az elképzelt közönség előtt. Utólag visszagondolva, érzem: segítették kicsírázni bennem az alkotás és a szereplés iránti késztetést.
Személyes kapcsolatok, barátságok, közös fellépések is utat nyitottak zenekarokhoz és zenei irányzatokhoz. A népzenéhez például a Muzsikás-alapító ifjabb Csoóri Sándorral szövődött, közös produkciókban tetőző ismeretségünk, az alternatív irányzathoz pedig a Hajnóczy Csaba vezette Kampec Dolores vitt közelebb, szintén termékeny együttműködéssel. A Ghymes együtteshez családi kötelékek is fűznek: a zenekar vezetőjét, Szarka Tamást gyerekkorában két évig Chemez Zsuzsanna tanította hegedülni a galántai zeneiskolában. (E kötelék magyarázataként lásd a szerző személyi igazolványának „anyja neve” rovatát…)
Mint a legtöbbeknek, nekem is vannak emlékeim, amelyek szinte összeforrtak egy-egy dallal. Ez az összeforrottság általában véletlen találkozások eredménye, de néha akár sorsszerűvé is válhat. Minden szerelemnek megvannak a himnuszai. Ezek később örökzölddé nemesednek vagy balladává komorulnak. A Magna Cum Laude Magnatofonjának, Szabó Tibor és Kara Mihály szerzeményének sanzonokat idéző, lassan úszó dallama is egy szerelmet idéz vissza a múltból, ez azonban nem örökzölddé, nem is balladává, hanem önbeteljesítő jóslattá vált:

„Mély álom szenderül
egy kopott zongora mögül
egy dalra, mit megírtam ott
egy lány miatt, ki elhagyott.
De évek múlva én
egy pince rejtekén
majd előásom lassan,
hogy újra megmutassam,
mit jelentettél akkor nekem.
Csak reményt, azt hiszem.”

Olyan is van, hogy a közös dal tudatos választás eredménye, kívülállók számára ismeretlen szempontok szerint. Egy későbbi, tartósabb kötelékű szerelem jelképtárában így kaphatott kiemelt helyet Szabó Balázs Bájolója, vagy éppen Süsü, a sárkány éneke – egy kétszemélyes mitológia részeként.
Esküvőmet is emlékezetessé tette az igyekezet, hogy elkerüljük a lakodalmak zenei közhelyeit. Már a bevonulásnál is meghökkenést keltett, amikor Kovács Kati hangján felcsendült a Most kéne abbahagyni kezdetű örökzöld. Később, a vacsora alatt pedig olyan számokkal szórakoztattuk a násznépet, mint a Szerelem (Albert Einstein Bizottság), a Bogozd ki (30Y), vagy a Szerelmes vagyok minden nőbe (Kistehén Tánczenekar). A humorérzékkel megáldott rokonok és barátok értékelték a gesztust. A humortalanok megbotránkoztak, az üzletfelek pedig elmaradtak…
Még hosszan kutathatnék lelkem zengő zugaiban, de ennyi talán elég is.
Mindannyian mások vagyunk, de vannak közös dalaink. Egy szerelmes dal valószínűleg több szerelmesnek ugyanazt jelenti. Kisebb-nagyobb csoportoknak, baráti társaságoknak is megvannak a közös kedvenceik. Az Illés-együttes, Cseh Tamás, a Kispál és a Borz pedig egy-egy nemzedék közös életérzését szólaltatta meg.
Ha már nemzedékekről esik szó… Gyakran hallunk vagy olvasunk olyan véleményt, hogy bezzeg a „régiek” mennyivel jobbak voltak a „maiaknál” – és fordítva. Természetesek az ilyen reakciók, én azonban a zenét nem fejlődéstörténetként vizsgálom, hanem szüntelenül változó, az adott kor hangulatához és igényeihez igazodó, de a maradandó értéket megőrző, sokszínű és öntörvényű művészetként. Shelley Változékonyság című versét idézve: „csak az nem múlik, ami változik!” (Orbán Ottó fordítása)
Mi lehet az oka az eddig leírtaknak? Mi a titka annak, hogy egy-egy jól megírt dal és annak szövege minden más művészeti alkotásnál erősebb nemzedék-, közösség-, lélek- és szemléletformáló erővel bírhat? Elsősorban ennek szeretnék utánajárni.

…és…

Viszonylatokban kell gondolkodnunk. Zene és szöveg, szerző és előadó, előadó és közönség, mű és társadalom, magyar és nemzetközi viszonylatában.
Bár ez a könyv hangsúlyozottan a szövegekre fókuszál, de mivel a dalszöveg a zenével együtt tölti be szerepét és éri el kívánt hatását, nem hagyhatom figyelmen kívül a zenei feldolgozást: a zene és a szöveg egymáshoz való viszonyát. Már csak azért sem, mert a különböző stílusok jellegzetességei tisztábban megmutatkoznak a zenében, mint a szövegekben. „Zene nélkül mit érek én?” – tette föl az S. Nagy István tollából származó költői kérdést Máté Péter. De feltehetné ezt a megszemélyesített, nagybetűs Dalszöveg is. Mit ér a szöveg zene nélkül? Talán a későbbi idézetek válaszolni fognak erre.
Szerencsés helyzetben vagyok, amiért tanultam zongorázni és verseket zenésítettem meg, illetve magyar szakot végeztem és verseket írok, tehát szorosan összekapcsolódik az életemben zene és irodalom. De nem kell hozzá semmilyen előképzettség, hogy érezzük: a dallam olyan a szövegnek, mint a madárnak a szárnya. Felemeli, kiteljesíti, és elviszi üzenetét a szívekbe és a tudatba. Ezért is javaslom az olvasónak, hogy a mélyebb megértés és átélés kedvéért a szóba kerülő, számára ismeretlen dalszövegeket hallgassa meg zenével együtt is.
Bár ez a könyv szerzőkre és művekre koncentrál, mégsem hanyagolhatom el az előadók szerepét. Azokét, akik hangot és arcot kölcsönöztek a daloknak, akikkel a köztudat összekapcsolja a műveket. Hosszan sorolhatnánk a neveket, akik nem írtak zenét és szöveget, mégis ők tették hozzá a dalokhoz azt a személyiségből és énekhangból fakadó többletet, mely által életre kelt és emlékezetessé vált a mű. Azt is mondhatnánk, hogy egy dalnak a lírai alanya nem a szövegíró, hanem sokkal inkább az énekes.
Bár ez a könyv magyar zenéről, azon belül magyar dalszövegekről szól, József Attilával vallom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Ahogy minden ember, úgy minden nemzet is csak a többiekhez képest lehet egyéniség. A magyar zene sajátosságainak felismeréséhez a külföldi párhuzamok ismerete is szükséges, ezért több helyen – lehetőségeimhez mérten – fontosnak tartom a nemzetközi összevetést.
Zenészek és közönség viszonya: kölcsönhatások sorozata. Egymást formálják lelkileg, gondolatilag és életvitelben. A kölcsönhatás mágneses mezője a koncerteken hat legerősebben. Őriz az emlékezet néhány legendás koncertet vagy koncertsorozatot. A woodstocki fesztiválról fennmaradt felvételek és beszámolók nélkül ma kevésbé értenénk, mit jelentett a hatvanas évek Amerikájában a fogyasztói társadalom és a háború ellen zenével, vándorlással, szabad szerelemmel, színes ruhákkal és az együvé tartozás élményével lázadó hippi létforma és életérzés. A fesztivál zárónapján Jimi Hendrix eljátszotta az amerikai himnuszt – kicsit másképp. Elektromos gitárjából fegyverzaj, szirénahang, emberi sikoly tört elő – egyértelmű utalásként a vietnami háborúra, emellett egy generáció nyugtalanságát is kifejezte.
Az 1969-es altamonti fesztivál volt az utolsó nagy együttléte a lázadó nemzedéknek. Ez áll a hátterében Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényének és az abból készült Presser Gábor–Adamis Anna-musicalnek. A Déry-mű főszereplője egy Amerikában élő fiatal magyar házaspár. Szeretik egymást, mégsem harmonikus a kapcsolatuk. Eszter „megszökik a világgal”, és magába nyeli a már-már egyetlen testként vonagló, fesztiválozó tömeg. Kábítószerektől bódultan köddé válik előtte a jelen, és pokoli látomásaiban újraéli budapesti gyermekkorát, a zsidóüldözés feldolgozhatatlan élményét. A valóságban is tragikus kimenetelű fesztiválnak a műben Eszter is áldozata lesz: heroin-túladagolásban haldoklik, amikor József rátalál… A fiktív (és érezhetően egy kívülálló, idős ember nézőpontjából megírt) események mögött a háttér valódi: egyik oldalon Santanával, Mick Jagerrel és a rockzene más ikonjaival, másik oldalon pedig egy 18 éves fiút, Meredith Huntert máig vitatott körülmények között halálra késelő Pokol Angyalaival, a fesztivált „biztosító” motoros bandával. A musical legismertebb dala az egész korszak léttapasztalatát és életérzését kifejezi, miközben a mindenkori fiatalok kérdéseit is csokorba gyűjti:

„valaki mondja meg, kinek kell hinnem,
valaki mondja meg, kinek nem,
valaki mondja meg, ki hova érhet,
milyen az íze az élet vizének (…)

valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
anyám azt mondta, hogy boldog légy,
de anyám azt nem mondta, mért nem e földön,
anyám nem mondta, mondd, miért”

Egy-egy emlékezetes koncert, előadás, fesztivál túlmutat a zenén, a szövegen és az előadókon. Társadalmi jelentősége van. Magyar példákat is említhetünk erre, így Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperájának 1983-as királydombi és 2003-as csíksomlyói bemutatóját. 1983-ban, a hazai szocializmus utolsó évtizedében sokan kihallották a műből a fennálló rend ellentmondásait. Koppány vezér szavaiból az idegen hatalom elleni lázadás érződött ki:

„Nem kérdem én, meddig járnak még köztünk
Szemforgató, hamis papok
Csak annyit kérdezek, a válaszra várva:
Rabok legyünk vagy szabadok?”

2003-ban pedig határon túli magyarok százezrei előtt hangzottak el a királlyá koronázott Szent István szavai: „Király vagyok, Uram, a Te akaratodból. Minden magyarok királya. És én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen. Veled, Uram, de nélküled.” Abban a közegben ezek a mondatok többet jelentettek, mint Budapesten vagy bármely magyarországi városban.
Itt már az ötödik viszonylathoz, a művek és a társadalom kapcsolatához értünk. Ez könyvem egyik alapkérdése. Egy korszak társadalmi viszonyait, a mindenkori fiatalok gondolat- és ízlésvilágát híven tükrözik az adott kor népszerű dalai. A dalszöveg olyan művészeti és önkifejezési forma, amely a történelem följegyzetlen hétköznapjairól tudósít minket. Művészeti és társadalmi jelentősége egyaránt megkerülhetetlen. De rögtön hozzá kell tennünk: az igazi remekművek időtlenek. Lehet bármilyen nagy hatásuk az adott társadalmi körülmények között, valódi értékük akkor mutatkozik meg a maga teljességében, amikor a megváltozott körülmények között sem válnak üres kordokumentummá, hanem újra és újra megszólítják és összekötik az embereket. „Mert mi más a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az embereknek, hogy megtanuljanak beilleszkedni.” (Kodály Zoltán)

Terepasztal

A borítón Balogh Ágnes Emese rajza.
Hungarovox Kiadó, 2012.

(9. old.)
Genezis

És az éhségbe beleunt ember
fegyvert faragott magának:
lőn a szobrászat.

És a zabálásba beleunt ember
fogyókúrázni kezdett:
lőn a tánc.

És az üres mozdulatokba beleunt ember
játszani kezdett a hangjával:
lőn az ének.

És a néma hangokba beleunt ember
szöveggel telítette énekét:
lőn az irodalom.

És a fogyókúrába beleunt ember
bölényt rajzolt a barlang falára:
lőn a festészet.

És a művészetbe beleunt ember
újabb fegyvereket faragott:
lőn a háború.

(7. old.)
Bérlet

Ó, ha a bérlet nincs a kezednél, s felmutatáskor
kapkodsz tárca után, keresed zsebeidben,
s néz szigorúan a közlekedési vállalat által
felkent bérleteket figyelő sok strázsai őrző,
és a tömegnek, mint folyamoknak torkolatában,
lassul a sodra, és temiattad várnia kell, hogy
bérlete felmutatása után már gyorsan a másik
közlekedési eszközön álljon összeszorulva:
várja a bolt vagy várja a cég őt, nincs pihenése,
és így múlnak az évei, napjai szállnak a széllel,
míg csak az élet-bérlete egyszer örökre le nem jár.

(10. old.)
Kollázs, Hubay Miklósnak
(Hubay-műcímekből)

Angyalbőrben, ördög nyelvén
dicsérik az Istent.
Világvégjátékok.
Antikrisztus szupersztár.
Római karnevál: Nero játszik.
Túszszedők, késdobálók…
És most ki következik?
Meg kell dögleni.
C’est la guerre?
Csak tréfa. Hősök nélkül.
Lélegzetvisszafojtva,
búcsú a csodáktóI.
Elnémulás.
Finish

(31. old.)
Világítasz

Világítasz nekem,
mint levegőben kószáló
párjának a szentjánosbogár,
s mikor vigyázó fényed nyomán
megtalállak téged,
lámpásodat leoltod:
ne találjon senki ránk
az éjszakában.

(51. old.)
Betűváros

Ezer titkok, rejtély lakja.
Ha megfejted, megmutatja.
S beteheted jó kamatra
titkaidat Betűbankba.

Huszonhárom lépés

A borítón Szalai Sándor grafikája.
Hungarovox Kiadó, 2010.

(25-27. old.)
Találkozás önmagunkkal

Megint egy karácsony. Fenyőfa-díszítés, karácsonyi ételek illata, ünnephez illő zene: minden, ami ilyenkor kell. És mennyi-mennyi emlék! Gondolkodó, ábrándozó gyerek voltam, boldogan álltam a hóesésben, amíg fehérre színezték ruhámat a téli ég bóbitái, és kinyílt lélekkel ültem fel egy hófelhőre, amely messze repített a mindennapokból. Bennem is szállni kezdtek a hópelyhek, egyenesen a szívem felé, amikor a csillagszóróként fellobbanó szerelem fényezte be a karácsonyt. De olyan is volt, amikor a veszteség, a halál élménye sőtétítette el a család ünnepét. Karácsonykor minden öröm és gyász felerősíti az érzéseinket.
Sokan mondják: nem az ajándékozás a lényeg. A lényeg valóban nem ez, de én mégis fontosnak tartom az ajándékot, hiszen egy ajándékban, legyen bármilyen egyszerű is, a szeretet és a ragaszkodás fejeződik ki, ahogy a régi emberek is áldozatot mutattak be istenüknek, hogy hűségükről tanúságot tegyenek. Mindig izgatottan bontottam ki a csomagokat és örültem, ha egy jól eltalált ajándékkal én is meg tudtam lepni valakit.
Voltak gazdagabb ünnepeim és voltak szegényebbek is, de egyvalami mindig volt a karácsonyfa alatt: könyv. Hálás vagyok, amiért szüleim már egészen kis koromban verseket és meséket olvastak nekem, elhintve bennem a művészetek és a bennük rejlő örök értékek iránti szeretetet, illetve a vágyat, hogy később majd ne csak olvasója legyek a könyveknek, hanem szerzője is. Talán már akkor is éreztem, amit később Márai Sándor egyik művében olvastam: „Az emberi élet legmélyebb tartalma a kultúra, amely nem képek, könyvek és zenedarabok összessége, hanem életforma.” Az évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a művészet ugyanolyan szükséglete szellemünknek és jellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem.
Akinek a gyermekkorából kimarad a mesék világa, az nehezen fogja felismerni az isteni és emberi igazságot. Sokak vélekedésével ellentétben nem az lesz gyenge, aki a család óvó szeretetében, mesék és dalok között nő fel, hanem aki idő előtt találkozik a világ keménységéveI. Gyakran ő maga is kemény, másokon átgázoló, érzelmi hajléktalan ember lesz, vagy kiszolgáltatottja az élet farkastörvényeinek.
Emlékszem, amikor szüleim magnófelvételeket készítettek rólam, a kazettákra pedig ilyen feliratok kerültek: „Balázska 2 éves”, „Balázska 5 éves”… Ötéves koromban, talán éppen karácsonykor, egy „egész estés előadást” tartottam az elképzelt közönségnek: verseket mondtam, énekeltem, ünnepi beszédeket rögtönöztem… Olyat szerettem volna létrehozni, amivel másoknak örömet szerezhetek. Ha erre visszagondolok, melegség jár át és némi büszkeség, hogy azóta sem adtam fól ezt a szándékot. Persze nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek akkor hittem, hiszen a kultúrára, tágabb értelemben: a szellemi és lelki értékekre fogékony emberek aránya az egész világon, minden társadalmi rétegben és generációban egyre csökken. A félreértett „carpe diem” eszméje hódít és bódít – az „éljünk bele a világba és ne gondolkodjunk semmin” felszínes formájában. Nem véletlen, hogy sok fiatal idő előtt feladja legszebb álmait és választ magának olyan pályát, ami eltávolítja őt legmélyebb vágyaitói, és ezáltal önmagától is. És tegyük hozzá: sok fiatalnak már egyáltalán nincsenek álmai, csak sodródnak, amerre az ösztöneik és a lehetőségek fújják őket.
Karinthy Frigyesnek van egy ismert novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel. Ebben a szerző, aki a novella beszélője is, fiatalkori önmagával találkozik szembe. A fiatalember számon kéri őt a régi, meg nem valósult célokért, álmokért. Az idősebb szerző zavartan mentegetőzik, mert érzi: a fiatalembernek igaza van. Lehet-e többet kívánni a karácsonyi gyertyák fényében várakozó mai gyerekeknek, mint azt, hogy ha évtizedek múltán szembetalálkoznának mostani önmagukkal, ne kelljen mentegetőzniük, hanem büszkén kezet foghasson a múlt és a jelen?
A mai gyerekek álma: a mai felnőttek felelőssége – a családokban, az iskolákban, a világ nagy tanácstermeiben. Akkor jó a világ, ha jó benne gyereknek lenni.

(62-68. old.)
“De hol az ág…”

Zelk Zoltánról

Szeretek elfeledett vagy nem egészen elfeledett, de porlepte klasszikusokat olvasni. Persze olyanokat, akik méltatlanul jutottak erre a sorsra. Olvasmányaim közül ide sorolom Zelk Zoltán életművét is. Zelk Zoltán ma leginkább csak gyermekverseivel van jelen a köztudatban. Néha-néha fölbukkan a neve a letűnt időből, de életműve egészéről és annak jelentőségéről alig esik szó. Méltatlan helyre szorult költészete az irodalomtudományban, az irodalomoktatásban és az olvasók körében egyaránt. Az általános iskola alsó évfolyamain túl nem tanítják a műveit, az irodalomtörténészek nem írnak róla, és az olvasók sem ismerik kellőképpen. Költészete sokkal jelentősebb annál, hogy életében megszületett kultusza az utókor értékelő vagy műveit megrostáló vitája nélkül vesszen a feledésbe.
Mélyről, a bihari szegénység bugyrából érkezett az irodalomba. Apja az érmihályfalvi zsidó templom kántora volt, aki a héber betűket már nem tudta kiolvasni: az erdélyi zsidó istentiszteletek az 1840-es évektől magyarul folytak. Zoltán az elemi iskolának csupán az alsó évfolyamait járta ki, hogy utána gyermekfejjel inasnak álljon. Egyetlen szakmát sem tanult ki, alkalmi segédmunkákból tartotta fenn magát és családját. Kamaszként találkozott az erdélyi munkásmozgalommal, és már 15 évesen kommunistának vallotta magát, noha az ideológia alapműveit: Marx, Engels és Lenin írásait akkor egyáltalán nem ismerte, de később sem. Olvasmányok helyett élményei tették kommunistává, ahogy költővé is. A szó legszorosabb értelmében élményköltészet az övé.
A trianoni fejszevágás után Romániából Budapestre települt Zelk Zoltán első verseit Kassák Lajos közölte. Korai költeményei az avantgárd mozgalornhoz kötötték a fiatal szerzőt: a 365, a Munka és a Dokumentum szerzője lett, első verseskötete, az 1930-ban napvilágot látott Csuklódon kibuggyan a vér is avantgárd kötődésének dokumentuma. Erről – mások mellett – Radnóti Miklós is elismerő kritikát közölt a Kortársban. „Férfilíra. Olyan, mint egy kemény kézfogás…” – írta Radnóti, kiemelve a költői képeket, a természetesen gördülő ritmust és az őszinteséget. Közben 1928-tóI a Nyugat is közölte verseit: Zelk Zoltán pályakezdése tehát sikeresnek mondható. Nézetei és származása miatt azonban kitelepítés, börtön és három munkaszolgálat jutott osztályrészéül 1945-ig, amit joggal érezhetett kezdetben felszabadulásnak. Közben házasságot kötött az apácanövendék Bátori Irénnel – mindkét család kezdeti tiltakozása ellenére. Ez a szerelem valódi menedéket jelentett neki a háború villámcsapásai között.
A korábban üldözött költő 1945 után elismert és ünnepelt alakja lett irodalmunknak. Ünnepeltségének oka leginkább az volt, hogy ő is kellőképpen megünnepelte Sztálin és Rákosi Mátyás születésnapját, és hosszú ódákban vallotta meg a kommunista párthoz való kötődését. Az avantgárd kísérleteket a harmincas évektől líraibb és személyesebb hangra cserélő Zelk Zoltán a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a sematizmus zsákutcájába vezette költészetét.
Vas István 1936-os, Kifosztott táj című kötetéről írt Nyugatbeli kritikájában – az elismerés hangjai mellett – úgy vélte: „a költészet nagyratörése hiányzik belőle”. 1945 után a helyzet megváltozott: túlságosan nagyra kezdett törni. A hétköznapok, a halk érzelmek dalnokábóI az új rendszer hamis kórusának nagyhangú énekesévé vált. A hűség és a hála éneke vagy A nép szívében című ódái ma már önnön paródiájukként hatnak. Zelk ekkori verseit a tiszta, de naiv hit ihlette. Későbbi gyűjteményes köteteiben nem szerepeltette ezeket, de nem is tagadta őket. 1966-ban így nyilatkozott: „Költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte… a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni.” Zelk Zoltán nem állt be a damaszkuszi út tülekvő forgatagába, későbbi munkásságával és életével bizonyította, hogy látja tévedését, és meg tudja haladni korábbi önmagát.
Az elismertséggel azonban nem élt vissza ezekben az években sem. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjat kapott – mások mellett Hodek József tsz-elnökkel, Péter Gyula lakatossal vagy Spisák István blokk-kitoló munkással együtt, 1952-ben pedig elindíthatta a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben saját meséit, gyermekverseit is közzétette. A hatalom kegyeit élvezö Zelk Zoltán ekkor nyújtott segítő kezet az egyre inkább kegyvesztetté váló fiatal Nagy Lászlónak, akit munkatársként maga mellé vett, biztos megélhetést teremtve számára. Rajta kívül is több mellőzött írónak biztosított publikációs teret. Szinte valamennyi visszaemlékezésből kitűnik Zelk mindenek fölötti embersége és jó szándéka, melyet a politika sem tudott elfojtani benne.
„Nagy csalódáshoz nagy hit kell” – írta Illyés Gyula. Zelk Zoltánnak a csalódását is saját élményei idézték elő. Csoóri Sándor Költők Zámolyon című esszéje hűen dokumentálja ennek a nagy csalódásnak egyik első pillanatát. Miután a fiatal Csoóri Sándornak szembesülnie kellett a szülőfalujában folyó rombolással, a parasztok kisemmizését jelentő terménybegyűjtéssel, padláslesöpréssel, lehívta Zámolyra a kor két elismert költőjét: Benjámin Lászlót és Zelk Zoltánt, hogy ők is saját szemükkel győződhessenek meg a helyzetről, a vidéki Magyarország intézményes tönkretételéről. Amikor az éjszaka közepén jöttek a végrehajtók az állatokat összeszedni, és éppen egy öreg paraszttal, Csoóri Sándor keresztapjával fenyegetőzött és kiabált a végrehajtó, még a védelmére kelő Csoórit is megfenyegették az Államvédelmi Hatósággal, ami akkoriban „nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott”. Zelk Zoltán indulatosan közbeszólt. Gazembemek nevezte, és felelősségre vonta a hangoskodót, hogy az életüket veszik el az emberektől, ha elviszik az állatokat. A kérdésre, hogy ugyan ki mondja ezt, válaszként Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költőként mutatkozott be a vendég. Csoóri visszaemlékezése szerint erre a következő felelet jött: „Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!” Zelk Zoltán ezután egész éjszaka kérdezett és szitkozódott, és fölállt és leült, és azt hajtogatta, hogy ez nem Magyarország, ez a munkaszolgálat folytatása halottak nélkül. Csoóri Sándor így összegezte az éjszaka élményeit és azok hatását a költőre: „Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, és azután a börtönig.”
Mindez 1955-ben történt. Egy évvel később – Márai Sándort idézve – „egy nép azt mondta: elég volt.” Zelk Zoltán is a forradalom lelkes támogatója lett, majd annak leverése után – más írókkal, így Háy Gyulával, Déry Tiborral vagy Eörsi Istvánnal együtt – őt is börtönbe zárták. Három évet kapott, de másfél év után, 1958-ban amnesztiával szabadult.
Szabadulása nem lehetett valódi ünnep számára, és nemcsak az ország helyzete miatt. Felesége egy héttel korábban, édesanyja pedig egy nappal a szabadulást követően meghalt. Az emberi élet mélypontjaiból gyakorta felszárnyal a költészet madara, néha szinte beláthatatlan magasságokig. Zelk Zoltánt is életének ez a mélypontja indította Sirály című, halhatatlan költeményének megírására. Amikor a hitében megcsalt, egzisztenciájában lesüllyedt és a halál révén szeretteitől is megrabolt költő megy „az utcán sehova”, és eltűnnek, összegabalyodnak előtte az utak, mintha egy erdei labirintus poklába száműzték volna a börtön tisztítótüzéből, nem marad más neki, mint a gyógyító vers, a fájdalmak művészetté (s)írása. A „megyek se ide, se oda” tehetetlenségének érzése közben régi emlékképek villannak a halott kedvesről, a közösen átélt múlt árnyairól és fényeiről; a fájdalom és a vád érzései kavarognak benne: „Nem láthattam holt arcodat – / kifosztották a gyászomat”. A Sirály tökéletes szerkezetével, a villogó asszociációk nyomán születő eredeti képeivel, és a gyász ilyen művészi erejű megfogalmazásával nemcsak a Zelk-életmű csúcsát jelenti, hanem a magyar költészet nagy versei között is helye van.
1956 után Zelk Zoltánnak minden sora vállalható, tiszta, és az ötvenes évek második felétől rátalált arra a hangra is, amely összetéveszthetetlenül sajátja lett és a legnagyobbak sorába emelte őt.
1963-ban jelenhetett meg újabb verseskötete, a Tűzből mentett hegedű. A címadó vers Vörösmartyra visszautaló soraiban a költő kötelessége: a szólás mellett tesz hitet bármilyen körülmények között:

„Tűzből mentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?

Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta,
a keserűt, a ríkatót.”

A hatvanas években lassan rendeződni látszott az élete. Társat talált a fiatal irodalomtörténész, Sinka Erzsébet személyében. Prózaíróként is kiteljesedett: rendszeres jegyzetírója lett az Élet és Irodalomnak, valamint a Tükörnek. Gyermekverseit és meséit egyre többen ismerték, szavalták, fészket rakott általuk az ifjú szívekben. Az Ákombákom vagy az Este jó, este jó örök klasszikusai gyermekvers-irodalmunknak. Meséi közül a Párácska állt hozzá a legközelebb. De nemcsak hozzá. Egyik utolsó, Gyászbeszéd című versében, ahol ezt kívánja: „Tersánszky Józsi Jenő mondjon / gyászbeszédet a temetésemen”, a kívánságok közé beilleszti: „és mondja el a Párácska mesémről, / hogy többet ér szerinte, / mint százegy költemény: // hadd piruljak holtomban is…”. A rövid mese egy kis, göndör felhőről szól, aki mikor megnő, elbúcsúzik szüleitől: apjától, aki villámokat szóró, büszke felhőnek szeretné látni, és anyjától, aki szelídségre, az erdők és a virágok szeretetére inti. Útja során Párácska megsajnálta a szomjas ágakat, a megsárgult füveket, és bár alig volt már ereje, de a búzatáblában álló gazda kérésére is esőt szórt a kalászokra. A szél pedig hiába kereste ezután Párácskát: „eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben”. Csodálatos példázat az életfeladat beteljesítéséről és az áldozatvállalásról, valamint a művészet feladatáról is: segíteni a szomjazó világon – tekintet nélkül az áldozat következményeire.
Zelk Zoltán népszerű költő volt és emberként is szeretnivaló. A lóversenyek és a focimeccsek lelkes látogatója, a kártyaasztalok és az irodalmi társaságok bohém hangadója, aki nemcsak nemzedéktársaival, hanem a fiatalabb írógenerációkkal is megtalálta a hangot, szeretett a körükben lenni. „Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!” – emlékezett vissza Csukás István. A fájdalom mellett a derű hangjai is megszólaltak lírájában, szívesen írt vidám üzeneteket pályatársainak, költői játékokban, vetélkedőkben is részt vett. Özvegye, Sinka Erzsébet dokumentumszerű hitelességgel írta meg Zelk Zoltán életrajzát, amely 2000-ben jelent meg Két hold alatt címmel. Egy nehéz életű, de az életet mindennél jobban tisztelő ember alakja bontakozik ki benne.
Kései lírája újabb fordulatot jelentett pályáján. A legendás hipochondriája mellett is egyre betegebb költő utolsó korszakában végletekig lecsiszolt, tartalmában elmélyült, szabadabb formájú, gyakran töredezett szerkezetű, a kimondás helyébe a sejtetést állító, szürrealista képvilágú, mégis a hétköznapok talaján álló, modem költészetet teremtett. A végső kérdések és számvetések, a múltat leltározó és rendező emlékezés, a kései rácsodálkozások és a búcsú költészete ez. Zelk Zoltán ugyanazt próbálta megfogalmazni néhány sorban, mint hosszabb verseiben: emberlétűnk örök kérdéseit. Nem érte be kevesebbel: az élet mélységeit és magasságait bejárva a lényeget kutatta, és – bár néha tévutakon járt, de végig az igazságot kereste.
Ö fogalmazta meg a magyar irodalom talán legszebb kérdését Felelj, ha vagy! című kétsorosában:

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Kl az ág?

Ilyen kérdések után föl kell tenni egy másik kérdést, amely már nem költői: választ kíván. De hol van Zelk Zoltán? De ki volt Zelk Zoltán?

Kötelék

A borítón Kiss Réka grafikája.
Hungarovox Kiadó, 2008.

(7. old.)
Profán kantáta

Bartók Béla emlékére

Édesapám, édesapám,
én kiáltok, a te fiad,
szarvassá változott fiú,
puszta földön állok immár,
testvéreimet megölték,
az erdőt is kiirtották
a külföldi befektető
jól fizetett emberei,
övé minden, amit látok,
betonmederben a forrás,
szemét úszik benne, ahogy
szivárványos halak régen,
erdő helyén luxushotel,
bevásárlóközpont épül,
ha valaki meglát engem,
fényképezőgép után kap,
látványosságnak jó vagyok,
élni talán ezért hagytak
szögesdróttal bekerítve,
biztonsági kamerákkal
figyelik, hogy merre járok,
ha meghalok, kitömnek majd,
betesznek a múzeumba,
édesapám, hol a földünk,
édesapám, hol a házunk,
hogyha meghallod a szavam,
gyere értem, kérve kérlek,
fogadj engem újra vissza,
a te tékozló fiadat,
hazavágyom, édesapám!

(9. old.)
Nap és kereszt

A százhalombattai
Szent István templom falára

Napba írva áll a kereszt,
nap korongját szarv öleli,
körülötte angyal szárnya
díszíti a templomtornyot.

Szarva közt a nappal űzték
Hunor s Magor azt a szarvast,
mely a nagy folyó partjához
elvezette akkor őket…

Eget földdel összekötő
világfákhoz járultak mind,
s kérték Hadúrt: segítse meg
a csatázó magyarokat,

mert folyt a vér, akár a víz
Dunában és a Tiszában,
míg a kereszt ki nem űzte
földünkről a világfákat.

Boldogasszony ég-palástját
nap-ruhára fölcserélte,
s napban őrzi ezt a népet,
fején csillagkoronával.

Így egyesült nap és kereszt
bennünk és a templomtornyon,
mely áll a bronzkori sírok
s nagy kémények árnyékában.

(13. old.)
Álom

Barna Erika Viktóriának, az álmodónak

Végtelenből végtelenbe,
el nem apadóan
domb tövében hömpölyög a
széles emberfolyam.

Fiatalok és öregek,
borúsak, vidámak:
éltetői s elbukói
az örök világnak.

Arcát keresi mindegyik,
tömeg fölé – szárnyát,
s milliók közt az egyetlent:
keresi a párját.

Kihajt bennük, növekedik,
vet az idő s arat.
Megszólal egy hang felülről:
“Csak a díszlet marad.”

(14. old.)
Apokrif sorok egy múzsától

I. Vajda Julianna ismeretlen levele Csokonaihoz

Kedves Vitéz! Köszönöm a hozzám írott verseit.
Köszönöm, hogy szeretett.
Bocsássa meg, hogy rímek nélkül írok,
de hát nem lehet mindenki olyan bolond,
hogy poétává lesz Magyarországon…
Ne haragudjon, hogy nem vártam meg Önt.
Bocsásson meg a csalfa reményért.
Bocsásson meg az elhervadt virágokért.
Nem illettünk egymáshoz, ezt Ön is jól tudja.
Keressen magának egy másik leányt,
aki viszonozza majd érzéseit.
Én is próbáltam, de nem tudtam.
Ég áldja!
Julianna

II. Lilla ismeretlen naplójából

Megírtam Mihálynak
Búcsúlevelemet,
Szavaim még fájnak
S tőlem idegenek.
Nézem azt a szeplőt,
Miről versét írta.
Ez jelenti már őt…
Nincsen többé Lilla.

(29. old.)
Kötelék

Én egész népemet fogom.

(39. old.)
Változás

„Mit látsz most?” – kérdezted este.
Kezemmel telefonnal, ültem az ágyon.
Körbenéztem, és azt mondtam:
„Számítógépet, asztalt, függönyt…”
Hallgattál. „Én csak téged látlak” – mondtad.
Megint körbenéztem, és az asztalnál
már te ültél, a számítógép képernyője téged vetített
s a függöny lett a szoknyád.
Azóta jobban látok.

(42. old.)
Egész nap

Egész nap magammal.
Egész nap nélkülem.
Egész nap akartam.
Egész nap készültem.

(62. old.)
Békafiú, békalány

Békafiú tó vizében
meglátott egy békalányt.
Szerelem gyúlt a szívében
a szép békalány iránt.

Kerülgette, körbeúszta,
dicsérte a szépségét,
és az időt nem is húzta:
a lánytól egy csókot kért.

El is csattant békacsókjuk. –
Királylánnyá vált a lány,
Kiugrott a vízből: hó-rukk!
Párja most is sír talán.

A megíratlan és a megírt idők

A borítón Kopcsik Edit festménye.
Hungarovox Kiadó, 2007.

(26-30. old.)
Janus-arcú pajzánságok

Janus Pannonius több mint négyszáz epigrammája közül harmincegynéhányat az irodalomtörténészek általában erotikus jelzővel illetnek. Ezek borsosak, borsosabbak és még borsosabbak. Mindenesetre részei életművének, nélkülük emberi és költői arca nem teljes. Csorba Győző írta ezeket a sorokat egy 1986-ban, a Helikon kiadásában megjelent versgyűjtemény utószavában. A könyvecske Janus Pannonius pajzán epigrammáit tartalmazza latin nyelven és Csorba Győző magyar fordításaiban. Addig a nagyközönség elől rejtve maradtak ezek a versek; csak nagyon kevesen és homályosan tudtak létezésükről. Teljesen egyetérthetünk Csorba Győzővel, aki így ír utószavában: A tartózkodásban kétirányú méltatlanság rejlik. Egyrészt a költő, másrészt az olvasók iránt. A költő arcát, bár finoman és alapjában véve jó szándékkal, de meghamisítják, az olvasókat – kimondatlanul – kiskorúként kezelik.
Ezek az epigrammák még manapság is sokak elől rejtve maradnak, így a középiskolás diákok elől is, pedig a mai világban egyáltalán nem ártanának nekik még a legborsosabb darabok sem. Az is lehet, hogy éppen a pajzán epigrammák által, azok közvetítésével kerülne hozzájuk közelebb a régi magyar költészet néhány igazán értékes darabja.
A Janus Pannonius pajzán epigrammái című gyűjteményt Csorba Győző két részre osztotta. Mikor ártatlanságát elvesztette – ezt az ígéretes címet kapta a költemények első egysége. A kötet legelső versét, az Életkoráról címűt – saját bevallása szerint – 16 évesen írta a költő. Így kezdődik:

„Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik
lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok – tűz önt el, reszket bennem a lélek,
s gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt (…)”

Tehát a fiatal Janus Pannonius érdeklődni kezdett az élet pajzán dolgai iránt. Az első fejezetben még a partvonalon kívülről beszél, saját élmények nem társulnak a pajzán témákhoz. Ezek a versek többségükben még nem lépnek túl a – mai értelemben vett – jó ízlés határain.
Költőnknek nemcsak a testi fölvirulás jelent újdonságot, hanem az a szavakkal alig kifejezhető lelki érzés is, amit szerelemnek hívunk, és aminek bekövetkeztéről a kötet második versében számol be egy bizonyos Mihálynak, aki ezt az érzést előre megjósolta neki.
A kötetnek ebben az első felében Janus Pannonius még többször is valamiféle erkölcsi magaslatról beszél, talán éppen azért, mert valódi szerelmi élményben még nem volt része. Kárhoztatja a házasságtörőket és figyelmezteti szeretett mesterét, Guarinót is fiai erkölcstelen szerelmi életére. (Egyikük – fölháborító módon – összeállt egy cselédlánnyal.) Egyúttal arra inti a mestert, hogy vigyázzon a lányaira, nehogy ők is prédává váljanak. Ugyanakkor Rinuciushoz írt versében a költő azért feddi meg a címzettet, mert az eltiltja lányait a tánctól, a vendégségektől, az ünnepektől, de még a templomba járástól is. Őt arra figyelmezteti a fiatal poéta, hogy ha így folytatja, soha nem fognak elkelni a lányai, s ennek Rinucius is megissza majd a levét. A fejezet utolsó verseit szintén az erkölcsi fölháborodás szülte, például amiatt, hogy a veronai színházból bordélyházat csináltak, de leginkább a pápák, különösen a hivatalban lévő Pál pápa álszentsége háborítja fel. Elítélően nyilatkozik őszentsége mérhetetlen gazdagságáról és még inkább a szerelmi életéről. Ugyanarról című epigrammája például így szól:

„Szentatya? – Szentnek aligha, de joggal hívlak atyának,
mert atya nyilván vagy, Pál, hisz e lány a tiéd.”

Ezeket a sorokat a későbbi pécsi püspök vetette papírra!
Az ábrándok világából a szerelem valóságába vezető úton az első bizonytalan, de mégis bátor lépést a Magdolnához című költeményben teszi meg Janus Pannonius. Ebben ugyanis arra kéri a címzettet, hogy segítse neki elnyerni húga, Piroska szerelmét.
Csorba Győző a könyvecske második részének a Súlyos és kellemetlen kérdés címet választotta. Ebben a részben már néhány eléggé durva, erotikus tartalmú verssel is találkozhatunk, de mindezt feloldani látszik az a fanyar, ironikus hangvétel, ami az egész gyűjteményt igazán élvezetessé teszi a mai olvasó számára is. A címadó vers első sorában ezt olvashatjuk:

„Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?”

A kérdést nem hagyja megválaszolatlanul. A magyarázat a következő: Prometheus ősszüleinket először teljesen egyformára gyúrta az agyagból, majd, hogy az emberi faj szaporodni tudjon saját erejéből, a nő öléből kiszakított egy darabkát, és azt a férfi combjai közé illesztette.

„Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
és e csomó folyton visszakívánja helyét.”

Ezután már tényleg a szerelem mezejére értünk. Különböző hölgyekhez (Piroska, Szilvia, Laelia, Libera, Ágnes) írt rövid epigrammáiban már erotikus cselekedetekre is találunk utalásokat. Egyelőre csak homályosan, a körülményekhez képest illedelmesen.
Ízléséről árulkodik a Milyen barátnőt szeretne? című erotikus ars poetica:

„Hogyha velem fekszik, legyen ingerlő, fenekedvű,
nem fontos, hogy túl szép legyen és szüzies.
Hatni ne kislánykodva, ijedt sutasággal akarjon:
mindennél inkább kell bujasága nekem.”

A bordélyház akkoriban tele lehetett ilyen hölgyekkel, a költő mégis azzal fenyegetőzik fölháborodva a Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták című epigrammában, hogy elárulja őket Guarinónak.
De végül, ha nem is a bordélyházban, de beadta ő is derekát a nagy bujaságnak. Sorozatszerűen olvashatjuk a különböző könnyűvérű hölgyekről és forróvérű urakról szóló élményszerű epigrammákat.
Lúciát tíz vers is megörökíti. Lúcia arról volt nevezetes, hogy a férfiak orrának méretéből ítélte meg a férfi-dorongjuk méretét is. (Szegény kisorrú költő ezért szeretett volna néha – saját bevallása szerint – orrszarvú lenni.) És hogyha sikerül ledönteni a lábáról Lúciát, „máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből”, vagy ha nem ez történik, akkor a hamar kielégülő leányzó nem várja meg, míg a költőnek is sikerül… Aztán itt van Orsolya, akit négy költemény tesz halhatatlanná. Orsolyának akkora mindzsója van, hogy egészen elnyeli nemcsak a beléhelyezett férfi-dorongot, hanem kis híján az egész férfit is. ismét Orsolya mindzsójáról című epigrammájában alig győzi Janus mitológiai példákkal érzékeltetni Orsolya mindzsójának méretét. Végül be kell látnia, hogy nem boldogul ezzel a mindzsóval, akárhogy erőlködik is. Linushoz is ír néhány rövid verset a költő. A ferences rendi szerzetes szent dühével szembefordulva éli ki buja vágyait. Szó esik még a lányokat és fiúkat egyaránt fölfaló Bertusról, a fiúkat és lányokat szintén egyaránt kedvelő Ursusról, a fajtalan Telephonusról, akivel mérges pöre van a költőnek, de – úgy véli – az ágyban azért jól megférnének, nem úgy, mint Pindolával, aki nagyon szeretne Janus Pannoniussal fancicerézni, de neki nem tetszik Pindola stílusa. (Fancicerézni: „így hívják ama csúf dolgot a jó nevelők, / hogyha fiúgyereket dugdoshat hátul a felnőtt.”)
Ez természetesen csak futó és korántsem teljes áttekintése volt ennek a rendkívül izgalmas kiadványnak. De így is sikerült talán valamilyen keresztmetszetet adnom róla. Muszáj szólni valamit a versek hátteréről is: eredetükről, keletkezési körülményükről, valóságtartalmukról.
Az epigrammák többsége Janus tanulóévei alatt, Ferrarában keletkezett, ahol az ifjú költő egy diákközösség tagja volt, melyben gyakran megfordultak a könnyűvérű lányok is. Egy ilyen túlfűtött, kamasz diákközösségben a társalgások jelentős hányada a szerelemről, illetve az erotikáról szól. És erről szólnak az egymás szórakoztatására írt költemények is. Valószínűleg nem minden történt meg a költővel, amit epigrammáiban leírt. Ezek egy része lehet mások által elmesélt történetek kisajátítása, esetleg továbbgondolása, vagy egyenesen a költői fantázia terméke. De valószínűleg az sem lehet igaz, hogy Janus Pannonius semmit nem élt át a pajzán örömökből, amiket verseiben elénk tár.
A pajzán epigrammák szerzőjére – saját és társai élményein túl – két szerző hatott erősen. Egyikük a híres epigrammaköltő, Marcus Valerius Martialis,. akinek műveit Janus Pannonius nagyra tartotta, formáit maga is alkalmazta. Másikuk egy olasz humanista költő, Antonio Beccadelli, aki Hermaphroditus címmel írt egy nagysikerű szerelem-tankönyvet. Janus Pannoniust témaválasztásában valószínűleg ez a könyv is bátorította.
A kötet címében a pajzán jelzőt Csorba Győző azzal indokolja az erotikussal szemben, hogy a versekben föllelhető nyilvánvaló szexualitás nem öncélú erotika, ugyanis a költő alaposan megfűszerezte műveit humorral és (ön)iróniával. Ennek a pajzánságnak egyik legszebb példája az Ugyancsak Lúciára című költemény. Talán még ma is vakmerőség, de idemásolom az alkotást vágatlanul, ezzel tisztelegve a költő és kiváló fordítója, Csorba Győző emléke előtt.

„Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.”

(42-51. old.)
József Attila hazája

1925-ben egy húszéves fiatalember megírta a Tiszta szívvel című, mára már klasszikussá vált költeményét. Ennek első versszakát mindannyian ismerjük:

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”

Miután a vers a Szeged című lapban megjelent, az egyetemista költőt magához hívatta Horger Antal nyelvészprofesszor, és – a szegedi bölcsészkar véleményét tolmácsolva – kijelentette, hogy ameddig ő létezik, József Attilából „nem lesz tanár e féltekén”. Mert aki olyanokat ír, hogy nincsen istene és hazája, meg olyanokat, hogy ha kell, még embert is ölne, arra nem lehet rábízni a jövő generáció nevelését. Kivont szablyával óvta ellene a hont a professzor úr, ahogy a Születésnapomra című versben olvashatjuk. Horger Antalnak – a maga korában és a maga szempontjából – igaza volt. De vajon kellett-e védeni József Attilától a hont? És tényleg igaz-e, hogy nem volt neki hazája?
József Attilának természetesen volt hazája, csak nem találta meg benne a helyét. A Dunánál című költeményben olvashatjuk ezeket a sorokat:

„És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt (…)”

József Attila barlang-hasonlata mintha Kölcsey Himnuszát visszhangozná:

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában (…)”

Nem tudom, hogy József Attila részéről ez tudatos rájátszás volt-e Kölcseyre, vagy csak a mélylélektannal, esetleg a véletlennel magyarázható a párhuzam, de mindenképpen fontosnak és sok mindent megvilágítónak érzem a nyilvánvaló összefüggést. József Attila sem lelte honját a hazában, és neki sem nyújtott senki védő kart…
Az elkövetkezőkben József Attila haza- és nemzetélményét próbálom meg nyomon követni és értelmezni a versei alapján. Végiglapozva kötetét, láthatjuk, hogy meglepően sok és sokféle költeményt találhatunk ebből az élménykörből.
József Attila fiatalkori Trianon-verseit évtizedeken keresztül agyonhallgatták az illetékesek – a még illetékesebbek: a magyar olvasók előtt. Még a rendszerváltás utáni József Attila-kiadások is nyugodt szívvel mellőzték például a Nem, nem, soha! című versét, mintha nem Trianon lett volna a bűn, hanem az, hogy valaki ezt a bűnt néven nevezte. Ha pedig nem hallgatták el, akkor általában – fiatal korára és későbbi “haladó” nézeteire hivatkozva – mentegetni próbálták. De miért? 1922-ben, 17 éves korában írta ezt a verset József Attila, és bár joggal sorolhatjuk a fiatalkori zsengék közé, de ugyanolyan része életművének, mint a Lebukott, a Szocialisták vagy a Tömeg, amelyek szintén nem tartoznak a legnagyobb versei közé, mégis számon tartjuk és gondolkodása részeiként tekintjük őket a mai napig. A Nem, nem, soha! soraiban megmutatkozó fájdalom teljesen érthető és jogos, az elszántság pedig, ami a címéből kiolvasható, nem alaptalan hadonászás, hanem egy példátlan történelmi igazságtalanság eltörlésének – akkor még – reálisnak tűnő előrevetítése. Első két versszaka így hangzik:

„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!”

Ugyancsak Trianont visszhangozzák a Pogányos hitvallás magyarul, az Esik eső magyar földre, és szintén Trianon van a hátterében az első kötetébe is fölvett Bús magyar énekének vagy a Juhász Gyulához címzett episztolának, amelyben mesterét is arra próbálja rábírni, hogy verseivel öntsön erőt a magyarba, akinek letiporták a hazáját. Juhász Gyula meg is írta, amit József Attila elvárt tőle, ahogyan megírta Babits Mihály és megírta Tóth Árpád, Krúdy Gyula és Karinthy Frigyes, Herczeg Ferenc és Móricz Zsigmond, Somlyó Zoltán és a Vérző Magyarország című reprezentatívnak szánt antológia szerkesztője, a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső is…
József Attila korai versei között még olyanokat is találhatunk, amelyek mondanivalójukban a pogány magyar hitvilághoz nyúlnak vissza – vagy inkább csak próbálnak visszanyúlni. Ezekből a versekből hiányzik a Trianon-versek fiatalos megrendültsége, helyette egyfajta ősmagyar pózt próbál – kevés sikerrel – fölvenni a költő. Ennek talán legkirívóbb példája A Szent Jobb ünnepén, amelyben így szól a pogány ősök véreihez: „E kéz apáinkat halomra ölte // S Hadur e népet akkortól veri, / Mikortól hitének gyáva lett örökre, / Mikor e kéz erős hitünk kiölte.” A Rövid óda a kelő Naphoz pedig a pogány kori napkultuszt próbálja föléleszteni: “Őseink, ó ládd, Neked áldozának, / Mért hagyod hát el megesett Hazámat?” – kérdi József Attila a Naptól.
Ennek magyarázatát az életrajzában találhatjuk meg. Amikor gyerekfejjel Öcsödre került nevelőszülőkhöz, megfosztották őt még a keresztnevétől is, mondván, hogy az Attila név nem létezik, helyette Pistának nevezték. Aztán az iskola harmadik osztályában József Attila megtudta, hogy a hun királyt, aki a legendák világában a magyarság ősatyjának tekinthető, szintén Attilának hívták. Attilába és mítoszába kapaszkodott hát bele József Attila, és ezzel függhetnek össze ezek a későbbi versei is. Mintha kicsit a saját ősapjának is tekintette volna Attila királyt. Eleinte még hatottak rá Szabó Dezsőnek a magyar paraszt őserejéről és nemzetfenntartó szerepéről vallott nézetei is. Ezeket az elveket azonban rövidesen meghaladta, de a népi-paraszti élet gondjai végig megmaradtak gondolkodásában, a népköltészet mítoszi hangját pedig remekművek sorába tudta beoltani. Urbánus barátai, mint például Ignotus Pál, ezt nem mindig nézték jó szemmel.
Az 1922-es Szépség koldusa kötet után született költeményekben József Attila hazaképe kezd elkomorulni. Rezignációba hajló költeményeket ír, és indulata már nem annyira a nemzet mint megfoghatatlan egész sorsa ellen irányul, hanem egyre inkább a nemzetben élő egyének sorsát panaszolja, köztük a sajátját is. A megszólalás hangja pedig jóval bensőségesebbé és szelídebbé válik a korábbiaknál. Példaként említhetjük az Ember is; magyar is; magam is címűt, vagy a Magyarokat:

„Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a reménység!”

A magyar fájdalmak már emberi fájdalmakká válnak verseiben, mint például ebben a cím nélküli kísérletében: „Testvérek, egy vagytok ti ketten, / Bús Ember, bús Magyar, / Boruljatok csak össze bennem.” Majd ennek egy másik változatát így fejezi be: „S fájásotok csak egy nagy fájás”. A haza- és nemzetélmény szempontjából ennek a második költői korszaknak utolsó darabja a Viszem a földem. Ez a vers a Nem én kiáltok után, de még a Nincsen apám, se anyám című kötet előtt született. „Magyar vagyok, de európai” – kezdi József Attila a verset. Mintha már a Thomas Mann üdvözlésének utolsó sorát előlegezné, ahol a német írót fehérek közt európainak nevezi az őt köszönteni kívánó költő. Azután, mintha egy szelídített Ady Endrét olvasnánk, Párizsra veti tekintetét a szerző. Ahogyan Ady az „ember-sűrűs, gigászi vadon” világvárosában is a Bakony erdősége mögé rejti az arcát, József Attila is csak a Dunáról fújó szélre tud figyelni a Szajna partján, de egyúttal – Adyhoz hasonlóan – azt is remélve, hogy egyszer majd a Duna partján is érezheti a Szajna felől fújó szeleket.

„Párizs, szeress, én földemet viszem,
Szép földemet, mely csókjaidra vár,
Mert nem csókolja itten senkisem.”

A Nincsen apám, se anyám kötete két olyan verset foglal magába, amelyek azt dokumentálják, hogy József Attila hazaképe végleg elsötétedett. A Tiszta szívvel mellett erről tanúskodik a Magyar Alföld is. Juhász Gyula nyomán magyar tájat fest – magyar ecsettel:

„Magyar Alföld – gond a dombja;
temploma cövek;
talaja mély aludttej, de benne
hánykolódnak szögletes kövek.”

De József Attila nem áll meg a magyar táj bemutatásánál. Bár ez a tömör metaforákkal megrajzolt táj jól jellemzi az itt élő embereket is, a második versszakban mégis rátér a táj lakóira:

„Magyar ember – rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!”

A vers zárlatában még a jegenyék is némán kivándorolnak az országúton, mint az a bizonyos „másfél millió emberünk” Amerikába.
A Magyar Alföld és a Hazám között már alig találunk olyan verseket, ahol közvetlenül hazáról és magyarságról van szó. Viszont az érett József Attila megalkotott egy összetéveszthetetlenül magyar költői hangot, amit leginkább a Bánat, A Hetedik, A kanász, a Medvetánc, az Öt szegény szól vagy a Regös ének című versekben figyelhetünk meg. A legősibb magyar népköltészet, a ráolvasások hangja érződik az ilyen sorokból:

„Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
üznek vala szivemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.”

József Attila olyan mélységéig magáévá tudta tenni a népköltészetet, mint előtte senki. Még Petőfi sem. Csoóri Sándor írja Tenger és diólevél című esszéjében: „Milyen messzire eltávolodott ez a népiség Petőfi és a Petőfit utánzók népiségétől! A reszkető bokrok és reszkető lelkek valóságosan is megremegő ágától olyan mítosz mennyboltja alá, ahol az ember nemcsak társadalmi lény, nemcsak megvetett hangyája a társadalomnak, hanem élet-alapozó, teremtő, varázslásra alkalmas teremtmény. Mindenség-gyökerű, vagyis forradalmár.”
Hangkörét tekintve ide sorolható A csodaszarvas is, ami 1933-ban, az illegális kommunista párttal való – szervezeti és ideológiai – szakítása után jelent meg, de kötetben a költő haláláig nem látott napvilágot. Az első versszakok egyértelműen az Arany János-i hagyományhoz nyúlnak vissza:

„Ükös ükünk, ősök őse,
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.

Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.”

József Attila versszakai a Rege a csodaszarvasról hangján szólnak, és Arany Jánoshoz hasonlóan az ősi magyar mítoszok világához nyúlnak vissza, azon belül is nemzeti eredetmondánkat igyekszik aktualizálni. A szarvas itt új tartalmak hordozójává válik. Ahogy a Duna habjaiban megnyílnak a dolgozó ember, a mosónő édesanya és a dülöngő temetők képei a rakodóparton ülő József Attila előtt, s ahogyan az Óda első soraiban a köveken elfutó Szinva-patak vetíti elé a kedvese fogain fakadó tündér nevetést, úgy hazaszerzésünk ősi jelképének, a csodaszarvasnak „aranyszőre, mikor illan, / gyári füstön általcsillan.” Arra hívja fel a magyarokat, hogy ne űzzék többé azt a szarvast. A csodaszarvas békében legel immár a Tisza és a Duna partján. „Aki hajtja, belepusztul / asszonyostul, csapatostul.” Egyértelmű üzenet ez a harmincas évek szarvasűző, árvalányhajas, turulmadaras Magyarországának, még akkor is, ha éppen ennek a Magyarországnak a szókincsét és jelképrendszerét használja versében. A negyediket tekinthetjük a költemény kulcsversszakának:

„Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.”

József Attila a nagy Hazán belül felfedezett magának egy szűkebb hazát is. Helyesebb lenne, ha azt mondanánk: beleszületett egy szűkebb hazába. Ezt a hazát olyan versei örökítik meg, mint a Külvárosi éj, A város peremén vagy az Elégia. Szerb Antal írta 1938-ban, egy évvel a költő halála után: „Az ő tája a város szélén fekszik. Nagyon is emberi táj, a természet igen kevés színnel ékesíti, emberi színekből tevődik össze, az emberi szürke sokféle árnyalatából. Ember alkotta tárgyakból áll, csupa merev, szúrós és kellemetlen tárgyból, falakból és palánkokból. (…) Iszonyatos az ő tája. Az emberi szegénység változott itt tájjá.” József Attila szűkebb hazája tehát a pesti külváros volt. Az Elégia záró soraiban egyenesen ezt írja:

„Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.”

Ha A Dunánál néhány soráról a Himnuszra asszociálhatunk, ezek a sorok mi másra utalnának vissza, mint Vörösmarty Szózatára? Rendkívül fontosnak érzem Kassák Lajos vallomásának egyik mondatát József Attiláról: „Hogy úgy mondjam, én világ proletárja lettem, ő pedig magyar proletár volt.”
József Attila hazaélményének nagy, összefoglaló költeménye az 1937-es Hazám. Ennek a versnek közvetlenül a Himnusz, a Szózat vagy a Nemzeti dal mellett van a helye költészetünkben. Alapigazságot fogalmazott meg Illyés Gyula, amikor megállapította, hogy jó hazafias költészetük általában rossz hazájú népeknek szokott lenni. József Attila verse úgy illeszkedik Illyés megállapításához, mint egy matematikai tételhez a bizonyítása. A Hazám, hasonlóan A Dunánál című ódához, szintén felkérésre készült: a Szép Szó 1937-es könyvhéti különszámához, melynek címe Berzsenyire utalt vissza: „Mi a magyar most?” Idézzük föl erre Berzsenyi válaszát:

„Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének (…)”

József Attila válasza a kérdésre még a Berzsenyiénél is keserűbb. A hét szonettből álló költemény első részében, a többi nagy gondolati költeményhez hasonlóan, a csöndes, meditáló, helyzetleíró személyesség uralkodik. A költő, kinek a lelke „nagy, álmos dzsungel”, hazafelé tart egy éjszaka, amikor „bársony nesz inog”, és „a szellőzködő, lágy melegben / tapsikolnak a jázminok”. Az utcán háló emberek láttán egyszerre csak megcsapja, amiből eszmélt, és amiből a nyelve is táplálkozik: „a nemzeti nyomor”. Nem a proletárok és nem a munkások, parasztok nyomora, mint korábbi verseiben, hanem a nemzet nyomora.
A második szonettől egészen a hatodikig ennek a nemzeti nyomornak a versbe szedett leltárát olvashatjuk. Ezek a magyar sorskérdések a népi írók műveit idézik. Az első fogalmazványban Veres Pétert néven is nevezi. A harmadik szonett második versszaka eszerint így hangzott volna:

„De férfit, mint a Veres Pétert,
ki gondra bátor és okos,
és nem szorongva fal be ételt,
a közigazgatás botoz.”

A tényanyagot leginkább Kovács Imre Néma forradalom című szociográfiájából meríti. Mindent össze tud sűríteni öt szonettben, ennek ellenére mégsem lesz a Hazámból verses formában megírt szociográfia. Igazi, megrendítő költemény marad. Népbetegségek, csecsemőhalál, árvaság, egyke, elmebaj, öngyilkosság, a földesurak által szétvert faluk és tanyák, a törvényhozók közönye afelett, „hogy mint pusztul el szép fajunk”, az állatként szavazni terelt férfiak, az Amerikába kitántorgó „másfél millió emberünk”, a munkás, akinek a béréből csak annyira telik, hogy ne haljon éhen, mert sohasem az ő védelmére „gyámolítják a gyáripart”, a cukros ételekről álmodó szövőlány, az egymástól rettegő szegény és gazdag… De mindez már „nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!”
Az utolsó szonettben mintha a messzi útról hazatérő Tékozló Fiú beszélne szülőhazájához:

„S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

Az egész vers kulcsmondatai ezek:

„Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.”

József Attilának ez az utolsó közéleti verse. Éppen ezért úgy is tekinthetünk rá, mint végső véleményére, végső akaratára. A második szonettben írja, hogy “föl kéne szabadulni már”. Az utolsóban pedig ezt: „hogy mi ne legyünk német gyarmat”. Akár egymás mellé is tehetnénk a két sort ilyenképpen:

„Hogy mi ne legyünk német gyarmat:
föl kéne szabadulni már!”

Csakhogy ebből éppen a lényeg hiányzik, vagyis ez a sor:

„Adj magyarságot a magyarnak”

A felszabadulásnak tehát ez lett volna a feltétele. Nem az, amitől Németh László is tartott, hogy kívülről fognak ránk megváltókat kinevezni. Nekünk kellett volna megváltani saját magunkat, hogy ne legyünk részei Hitler fasiszta birodalmának és ne legyünk „megszállottjai” később a Szovjetuniónak sem. És a német szót (a gyarmat előtt) ma is ki tudjuk váltani különböző megnevezésekkel. Ma is szüksége lenne több emberségre az embernek és több magyarságra a magyarnak. Ezt üzeni nekünk, mai embereknek és mai magyaroknak József Attila, valamint azt, hogy a nemzet: közös ihlet.
Utolsó, megírt költeményének első sora így hangzik: „Ime, hát megleltem hazámat”. Hát mégis? – tenné föl az ember a kérdést, ha nem tudná, hogy mi lesz a folytatás: „a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”

Fán függ a világ

A borítón Batta Eszter grafikája.
Hungarovox Kiadó, 2006.

(8. old.)
Fán függ a világ

Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák. –
Szívekkel, mint szalonnával,
szélben leng az ág.

Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák. –
Mint a karácsonyfa-gömbök,
fán függ a világ.

Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák. –
Télen jön majd egy favágó,
minket is kivág.

Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák.

(25. old.)
Egy történelemformáló költemény margójára

„Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!”

Tudhatta-e vajon a huszonöt éves Petőfi Sándor,
amikor a Dicsőséges nagyurakat
megírta, hogy a verset majd az Országgyűlés
minden követének asztalára leteszik,
és az urak pánikba esnek, amikor azt hallják,
hogy a költő kihegyezett kaszájú parasztok ezreivel
várakozik Rákosmezején a döntésükre, arra, hogy a
magyar nemesség végre „elveti kevélységét, címerit”,
vagy nemmel szavaz a jobbágyfelszabadításra?
Az Országgyűlés végül igennel szavazott, pedig sem
Petőfi, sem a parasztok nem álltak ott Rákosmezején…
Tudta-e vajon a huszonöt éves Petőfi Sándor,
hogy költészetünk máig legnagyobb sikerét érte akkor el?
És gondolkodjunk el azon is, hogy ha jönne közénk megint
valaki, aki tisztábban lát és tisztábban beszél mindenkinél,
vajon mit érhet el a szavaival és a szemeivel ezen a világon?

(26. old.)
Magyar Történelem

„És ne kérdjed senkitől: miért?
(…) Magyar voltál, ezért.”
(Márai Sándor)

Felvidéki nagyapám éppen katona volt Romániában
(bár lehet, hogy már/még Magyarországon),
amikor dabasi nagyanyámat ugyanoda vezényelték tanítani.
Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként
népek nevében a világtűz fölött, de nagyapám és nagymamám
szívében már egy másfajta tűz égett. Remélték, hogy az Isten
előbb-utóbb esőt bocsát a Földre, ami kioltja majd a
pusztító világtüzet, az elüszkösödött fák újból zöld ágat
hajtanak ki, és szivárvány feszül az égre: angyalok ugrókötele.
Ebben a hitben kötötték egybe életüket nagyszüleim és költöztek
(az akkor már/még biztosan magyarországi) Érsekújvárra,
ahol is boldogan éltek, amíg – ki nem bombázták őket
a lakásukból. (Hogy konkrétan melyik hadviselő fél, nem tudom,
de igazából mindegy is.) Elköltöztek hát Galántára,
Kodály Zoltán városába, most már mindig útra készen
a továbbköltözéshez… Isten ugyan nem bocsátott
esőt a Földre, de a háború egyszer mégis véget ért.
Tavaszi virágillatban és lőporfüstben
érkeztek a fölszabadítók békét teremteni.
És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott,
hogy a bűnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték
nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepődve
fogadták, hogy háborús bűnösök lettek – Csehszlovákiában.
Nagyapám kérte: telepítsék át őket Magyarországra,
e helyett azonban őt magát telepítették ki – jóvátételi
munka címen. Nagyapám igyekezett jóvátenni a bűneit,
lovakat gondozott egy cseh gazdaságban,
míg egy szép napon hazaszökött nagyanyámhoz…
Végül nagyszüleim – négy év után – csehszlovák
állampolgárságot kaptak. Nagymamám (miután szlovák
nyelvből levizsgázott) újra taníthatott – magyar gyerekeket.
Mindig az előírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna),
de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a
hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen
még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen)
köszöntést, amivel vigyázzállásban kellett kezdeni a napot:
“Dicsőség a Munkának, Tanító Elvtársnő!”
(Súlyos ellágyulását nagymamám szóbeli kioktatással
megúszta.) Nagyapám is dolgozott, rendes lakásuk volt,
fölnevelték mind a két gyereküket,
akikből viszont csak anyám érte meg a felnőttkort…
Aztán egy szép napon megjelent Budapestről az apám, és
feleségül vette anyámat. A szerelem, ahogy mondani szokták,
nem ismer határokat. Apám is minden hétvégén meglátogatta
a feleségét… Két évbe tellett, amíg sikerült elintézni, hogy
anyám és nagyszüleim átköltözhessenek Magyarországra.
Nagyapám és nagymamám a szülőföldjükön
halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint
mindketten külföldiként.

(28. old.)
Az esztendőnek négy részeink mivoltárúl

(Beniczky Péter XVII. századi évszakversének
az eredetitől jelentősen eltérő
szlovák változatát ültettem vissza magyarra,
Kovács Sándor Iván professzor úr ösztönzésére.)

Május idejének, új jövetelének örvend szerte mindenki,
Hiszen ilyen tájban gyönyörű-vidáman a csalogány azt zengi:
Vége van a télnek, s lassan újraéled sok virág ékeskedni,
Ahogy a fű zöldje, növények termése s fák fognak tündökleni.

Nyárral változás lesz: májusból csodát tesz, és a segítségével
Mi eddig virágzott, elhervaszt virágot s fölváltja sok gyümölccsel.
Furcsa idők ezek: szúnyogok legelnek, bolhákkal és legyekkel,
Bolhásak a testek, asztalon a legyek s szúnyogok ökreiden.

Télelő szőlővel, gyümölcsöskertekkel a gazdáknak üzeni:
Legyenek gondosak, ne lustálkodjanak, be kell takarítani,
Mindenki, ügyelve, földjéről gyűjtse be, hogyha termett valami,
Így ha a tél eljön, vehetsz a készletből; nem árt ezeket tudni.

A kemény tél főleg a nagy henyélőket szörnyűen szomorítja,
Rongyos ruháikban, tépett gatyáikban ülnek ők a sarokba.
A nyáron gyűjtöttet elő kell most venned, hogy lehessél jóllakva,
De fehér virágból, temérdek sok hóból nem lakhatsz te jól soha.

E négytől függ, látod, a te gazdaságod, melyből mindig élned kell,
Mutatja kikelet és a nyár teneked, hogy majd télen mit eszel.
Ősszel s télen dunyhát, avagy meleg bundát kényszerűen fölveszel,
Hogy tudj majd aratni, élelmet halmozni, dacolni hideg téllel.

(30. old.)
Bábel tornya újra épül

Igaza volt az Úrnak,
amikor összezavarta
a Bábel tornyát építők nyelvét
és szétsodorta őket
a földgolyó minden tájára.

Tudta: ha fölépül a torony,
az Ő hatalma összeomlik fölöttünk,
mi pedig nem tudunk
magunk fölött uralkodni.

De vajon látja-e,
hogy harci repülők,
megszálló tankok
és háborúzó népek háta mögött
láthatatlan kezek már lerakták
az új torony alapkövét?

És jönnek majd az új építők,
veszélyesebbek a régieknél,
mert már nem tudják,
hogy mit építenek,
csak a fizetségért dolgoznak.

És fölépül majd az új torony,
amely már lerombolhatatlan lesz,
mert nem kőből, de ködből épül
és elnyeli az eget is fölöttünk.

És mi ott állunk majd az új torony árnyékában,
újra megértjük egymást,
de magunkat már
nem fogjuk megérteni.

(49. old.)
Mese

Volt egyszer egy jó királyfi.
Indult szerencsét próbálni.

Lelkében hőstettek égtek,
keresett egy feleséget,

próbákat készült kiállni…
(Nem hiába volt királyfi.)

Ballagott az országúton…
Elütötte egy kamion.

(67. old.)
Busszal a dugóban

Hogyha a buszon utazunk,
és dugó van éppen,
mindenki ideges arccal
ücsörög a széken,

főleg akiknek székük sincs,
egymás hátát érzik,
nyakkendős-táskás emberek
órájukat nézik,

gyerekek nagy hátizsákkal,
mint teve a púppal,
szatyros nénik és bácsikák,
szemük tele búval,

én meg csak arra gondolok:
dugóhúzó kéne,
hátha kiszabadítana
minket innen végre.

Magyar poharak

Felsőmagyarország Kiadó, 2003.

(7-8. oldal)

Egy évezred pohara

(részlet)

Mi most azt élhetjük át, amit legutoljára Szent István és kortársai: az ezredfordulót. Ahogyan egy évezred szemünk láttára eltűnik életünk egén, mint a nap a látóhatáron, és átveszi helyét egy új, melynek poharába még nem cseppentettünk a történelem – olykor édes, olykor keserű – italából. (Ennek szemmel látható előjátéka volt 1999-ben a Magyarországon is látható teljes napfogyatkozás.) És ahogy a lealkonyuló nap még utoljára kivilágítja vöröses fényével aznapi egét, úgy a mi arcunkra is rásüt lealkonyodó évezredünk, megvilágít bennünket. Ezért időszerű ilyenkor áttekinteni döntő fontosságú eseményeit, ezáltal készítve önmagunkról is számvetést, hisz minden, ami történelem, azt az ember tette azzá.

   Demokritosztól tudjuk: „Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadók nélkül.” Nekünk, magyaroknak, négyszeresen is fontos ez az időszak. Egyrészt – a Föld legtöbb országához hasonlóan – az ezredfordulót jelenti.

   Másrészt – a keresztény országokra leszűkítve – az emberiség megváltójaként tisztelt Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját is ünnepeljük. (Születése indította el az időszámítást.) Csak ránk vonatkozik, hogy most ünnepeljük az államalapítás 1000., illetve ezzel összefüggőn a kereszténység fölvételének szintén 1000. évfordulóját.

   A magyar történelem több mint ezeréves halmozódása alatt jóízű és keserű események sorát töltöttük az említett pohárba. Ezeket át kell örökítenünk a jövőnek, mert mindenből lehet tanulni, ami megtörtént. (Csak helyesen és elfogultság nélkül kell megítélni, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a követendő és mi az elvetendő!) Mi postások vagyunk múlt és jövő közt.

   A történelem a múltban fölhalmozódott mindenkori jelen korszakformáló eseményeit őrzi, utakat építve és tanulságot szolgáltatva a jövő történelmének. A történelem tudása csupán fakó műveltség. A történelmet inkább érteni, s még inkább érezni kell, aki pedig ez utóbbi képességnek a birtokában van, az elméletben akár alakítani is tudja jó irányban.

   Tekintsük most át múltunk legfontosabb állomásait, sorsfordulóit, személyeit, melyeknek némelyike még mai énünkre is közvetett vagy közvetlen kihatással van, és valószínűleg lesz a következő évezredben is.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás