A borítón Batta Eszter grafikája.
Hungarovox Kiadó, 2006.
(8. old.)
Fán függ a világ
Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák. –
Szívekkel, mint szalonnával,
szélben leng az ág.
Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák. –
Mint a karácsonyfa-gömbök,
fán függ a világ.
Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák. –
Télen jön majd egy favágó,
minket is kivág.
Fa nélküli erdők,
erdő nélküli fák.
(25. old.)
Egy történelemformáló költemény margójára
„Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!”
Tudhatta-e vajon a huszonöt éves Petőfi Sándor,
amikor a Dicsőséges nagyurakat
megírta, hogy a verset majd az Országgyűlés
minden követének asztalára leteszik,
és az urak pánikba esnek, amikor azt hallják,
hogy a költő kihegyezett kaszájú parasztok ezreivel
várakozik Rákosmezején a döntésükre, arra, hogy a
magyar nemesség végre „elveti kevélységét, címerit”,
vagy nemmel szavaz a jobbágyfelszabadításra?
Az Országgyűlés végül igennel szavazott, pedig sem
Petőfi, sem a parasztok nem álltak ott Rákosmezején…
Tudta-e vajon a huszonöt éves Petőfi Sándor,
hogy költészetünk máig legnagyobb sikerét érte akkor el?
És gondolkodjunk el azon is, hogy ha jönne közénk megint
valaki, aki tisztábban lát és tisztábban beszél mindenkinél,
vajon mit érhet el a szavaival és a szemeivel ezen a világon?
(26. old.)
Magyar Történelem
„És ne kérdjed senkitől: miért?
(…) Magyar voltál, ezért.”
(Márai Sándor)
Felvidéki nagyapám éppen katona volt Romániában
(bár lehet, hogy már/még Magyarországon),
amikor dabasi nagyanyámat ugyanoda vezényelték tanítani.
Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként
népek nevében a világtűz fölött, de nagyapám és nagymamám
szívében már egy másfajta tűz égett. Remélték, hogy az Isten
előbb-utóbb esőt bocsát a Földre, ami kioltja majd a
pusztító világtüzet, az elüszkösödött fák újból zöld ágat
hajtanak ki, és szivárvány feszül az égre: angyalok ugrókötele.
Ebben a hitben kötötték egybe életüket nagyszüleim és költöztek
(az akkor már/még biztosan magyarországi) Érsekújvárra,
ahol is boldogan éltek, amíg – ki nem bombázták őket
a lakásukból. (Hogy konkrétan melyik hadviselő fél, nem tudom,
de igazából mindegy is.) Elköltöztek hát Galántára,
Kodály Zoltán városába, most már mindig útra készen
a továbbköltözéshez… Isten ugyan nem bocsátott
esőt a Földre, de a háború egyszer mégis véget ért.
Tavaszi virágillatban és lőporfüstben
érkeztek a fölszabadítók békét teremteni.
És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott,
hogy a bűnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték
nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepődve
fogadták, hogy háborús bűnösök lettek – Csehszlovákiában.
Nagyapám kérte: telepítsék át őket Magyarországra,
e helyett azonban őt magát telepítették ki – jóvátételi
munka címen. Nagyapám igyekezett jóvátenni a bűneit,
lovakat gondozott egy cseh gazdaságban,
míg egy szép napon hazaszökött nagyanyámhoz…
Végül nagyszüleim – négy év után – csehszlovák
állampolgárságot kaptak. Nagymamám (miután szlovák
nyelvből levizsgázott) újra taníthatott – magyar gyerekeket.
Mindig az előírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna),
de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a
hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen
még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen)
köszöntést, amivel vigyázzállásban kellett kezdeni a napot:
“Dicsőség a Munkának, Tanító Elvtársnő!”
(Súlyos ellágyulását nagymamám szóbeli kioktatással
megúszta.) Nagyapám is dolgozott, rendes lakásuk volt,
fölnevelték mind a két gyereküket,
akikből viszont csak anyám érte meg a felnőttkort…
Aztán egy szép napon megjelent Budapestről az apám, és
feleségül vette anyámat. A szerelem, ahogy mondani szokták,
nem ismer határokat. Apám is minden hétvégén meglátogatta
a feleségét… Két évbe tellett, amíg sikerült elintézni, hogy
anyám és nagyszüleim átköltözhessenek Magyarországra.
Nagyapám és nagymamám a szülőföldjükön
halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint
mindketten külföldiként.
(28. old.)
Az esztendőnek négy részeink mivoltárúl
(Beniczky Péter XVII. századi évszakversének
az eredetitől jelentősen eltérő
szlovák változatát ültettem vissza magyarra,
Kovács Sándor Iván professzor úr ösztönzésére.)
Május idejének, új jövetelének örvend szerte mindenki,
Hiszen ilyen tájban gyönyörű-vidáman a csalogány azt zengi:
Vége van a télnek, s lassan újraéled sok virág ékeskedni,
Ahogy a fű zöldje, növények termése s fák fognak tündökleni.
Nyárral változás lesz: májusból csodát tesz, és a segítségével
Mi eddig virágzott, elhervaszt virágot s fölváltja sok gyümölccsel.
Furcsa idők ezek: szúnyogok legelnek, bolhákkal és legyekkel,
Bolhásak a testek, asztalon a legyek s szúnyogok ökreiden.
Télelő szőlővel, gyümölcsöskertekkel a gazdáknak üzeni:
Legyenek gondosak, ne lustálkodjanak, be kell takarítani,
Mindenki, ügyelve, földjéről gyűjtse be, hogyha termett valami,
Így ha a tél eljön, vehetsz a készletből; nem árt ezeket tudni.
A kemény tél főleg a nagy henyélőket szörnyűen szomorítja,
Rongyos ruháikban, tépett gatyáikban ülnek ők a sarokba.
A nyáron gyűjtöttet elő kell most venned, hogy lehessél jóllakva,
De fehér virágból, temérdek sok hóból nem lakhatsz te jól soha.
E négytől függ, látod, a te gazdaságod, melyből mindig élned kell,
Mutatja kikelet és a nyár teneked, hogy majd télen mit eszel.
Ősszel s télen dunyhát, avagy meleg bundát kényszerűen fölveszel,
Hogy tudj majd aratni, élelmet halmozni, dacolni hideg téllel.
(30. old.)
Bábel tornya újra épül
Igaza volt az Úrnak,
amikor összezavarta
a Bábel tornyát építők nyelvét
és szétsodorta őket
a földgolyó minden tájára.
Tudta: ha fölépül a torony,
az Ő hatalma összeomlik fölöttünk,
mi pedig nem tudunk
magunk fölött uralkodni.
De vajon látja-e,
hogy harci repülők,
megszálló tankok
és háborúzó népek háta mögött
láthatatlan kezek már lerakták
az új torony alapkövét?
És jönnek majd az új építők,
veszélyesebbek a régieknél,
mert már nem tudják,
hogy mit építenek,
csak a fizetségért dolgoznak.
És fölépül majd az új torony,
amely már lerombolhatatlan lesz,
mert nem kőből, de ködből épül
és elnyeli az eget is fölöttünk.
És mi ott állunk majd az új torony árnyékában,
újra megértjük egymást,
de magunkat már
nem fogjuk megérteni.
(49. old.)
Mese
Volt egyszer egy jó királyfi.
Indult szerencsét próbálni.
Lelkében hőstettek égtek,
keresett egy feleséget,
próbákat készült kiállni…
(Nem hiába volt királyfi.)
Ballagott az országúton…
Elütötte egy kamion.
(67. old.)
Busszal a dugóban
Hogyha a buszon utazunk,
és dugó van éppen,
mindenki ideges arccal
ücsörög a széken,
főleg akiknek székük sincs,
egymás hátát érzik,
nyakkendős-táskás emberek
órájukat nézik,
gyerekek nagy hátizsákkal,
mint teve a púppal,
szatyros nénik és bácsikák,
szemük tele búval,
én meg csak arra gondolok:
dugóhúzó kéne,
hátha kiszabadítana
minket innen végre.