Kérdező: BOZÓK FERENC
Mikor vette először észre, hogy vonzódik a szépirodalomhoz? Milyen kapcsolata volt gyerekkorában az irodalommal?
Szerencsés gyerek voltam, mert nagyszüleim és szüleim gyakran olvastak nekem meséket, verseket. József Attila Altatójában az „aludj el szépen kis Balázs” refrénnek nagy szerepe volt abban, hogy a Balázs nevet kaptam. Anyukám énektanár, így vele sokat énekeltünk. Egészen kicsi koromban már magnóra vették, ahogy biztatásukra produkálom magam, később pedig saját elhatározásból is felvettem a produkciókat. Visszahallgatva meglepő, hogy ezek szinte egész estés „színpadi előadások” voltak. Verset mondtam és énekeltem az elképzelt, hatalmas számú közönségnek, sőt még ünnepi beszédeket is mondtam kitalált vagy valós ünnepi alkalmakra. Azóta is ezt játszom, csak már kevesebb sikerrel…
Mikor próbált először verset írni?
Általános iskolában, amint megtanultam írni, első versem is megszületett. Amikor 2006-ban megjelent a debütáló verseskötetem, annak gyerekversei közé felvettem ezt is. Eredeti címe az volt, hogy A pék bánata, ezt a címet az Első versem címre módosítottam. Nem szerettem volna, ha a kedves olvasók azt gondolják, hogy első kötetem megjelenésekor ilyen kezdetleges szinten állok.
Hogy hangzik ez a vers?
Volt egyszer egy pék,
és nála egy kép.
Nézte, nézte a pék,
míg elveszett a kép.
Bánatos a pék:
„Hová lett a kép?”
Ez akár egy Tamkó Sirató Károly-féle gyerekvers is lehetne. Említette, hogy gyerekverseket már szüleitől is hallott.
Igen, a gyerekversekkel, „meglepő” módon, gyerekként kezdtem ismerkedni. Weöres Sándor volt az alap, de Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Tamkó Sirató is gyerekkori emlékek. Meglepő felfedezés volt nem sokkal később, hogy némelyik költő még él, ugyanúgy, ahogy én is élek. Tehát nem csak az lehet költő, aki már nem él.
Mikor kezdett tudatosodni önben a költői hivatás?
Verseket folyamatosan írtam általános-, majd középiskolában. Egyszer egy pályázaton, melynek Czine Mihály volt a zsűrielnöke, nyertem egy díjat. Ez volt az első „minőségi” visszajelzés, ha úgy tetszik, ez volt az első költői sikerem.
Mi volt ez a sikeres pályamű?
Egy képzeletbeli találkozás volt a címe. Arról írtam egy hosszabb elbeszélő költeményt, hogy János vitéz és Toldi Miklós találkoznak, és közös kalandokat élnek át. Ennek az első éneke megjelent az Új Arc című egri újságban. Az iskolai újságokat leszámítva ez volt életem első nyomtatott publikációja. Az első mulatságos sajtóhiba is itt jelent meg. Volt egy olyan versszak, hogy: „A patak vize szép halkan csörgedezik, / Míg egy ember lova a réten füvet eszik. / Abbahagyja az evést, nyerít egy nagyot, / Hátranéz az ember, és lát egy lovast ott.” Ez így jelent meg: „A patak vize szép halkan csörgedezik, / Míg egy ember lopva a réten füvet eszik. / Abbahagyja az evést, nyerít egy nagyot, / Hátranéz az ember, és lát egy lovast ott.” Egyetlen betű, és mégis micsoda különbség! Akkor bosszantott, de ma már azt mondom, hogy a hibás változat a költőibb.
Milyen gyerek volt Véghelyi Balázs?
„Lírai” gyerek. Álmodozó és magányos. Ebben talán az is közrejátszott, hogy egyke vagyok, nincsenek testvéreim. De annál többet játszottam magamban, annál többet fantáziáltam. A középiskolában is elég magányos voltam. Én voltam az egyetlen, aki humán irányba ment tovább. Mindenesetre hálás vagyok mind a magyartanáromnak, Donászy Juditnak, mind a matematikatanáromnak, Szűcs Istvánnak, hogy segítettek, illetve engedtek azzá válni, akivé/amivé lettem. 2002-ben fölvettek az ELTE magyar szakára, ott sok magamfajta emberrel találkoztam, néhányukkal ma is jó barátságban vagyok.
Mi volt az első komolyabb publikálása?
Az egyetemi évekre datálható. Sok olyan tanárom volt az ELTE magyar szakán, akikre szeretettel emlékszem. Ilyen volt Kulin Ferenc, Rónay László vagy Tarján Tamás. Kovács Sándor Iván, a régi magyar irodalom nagy tudósa volt az, akinek az első komolyabb folyóirat-publikációmat köszönhetem. Beniczky Pétertől, az elfeledett barokk költőtől kellett fordítanom, akinek a versei magyarul és szlovákul is megjelentek. A változatok rendszerint formai és tartalmi szempontból is nagyon különbözőek. Egy évszakok és gazdálkodás viszonyáról szóló versét fordítottam vissza magyarra. Egy szlovák szakos évfolyamtársam lefordította nyersen, én pedig Balassi-strófákba tettem. Az Irodalomismeret című folyóirat 2003/2. számában jelent meg a magyar eredeti, a szlovák változat nyersfordítása és az én visszamagyarításom.
Említette Csoóri Sándort és azt is tudom, hogy Csoóri méltatta az ön első kötetét. Hogyan kezdődött Csoóri Sándorral az ismeretsége?
17 éves voltam, amikor vakmerően, de bizakodva elküldtem Csoóri Sándornak a verseimet és egy általam megzenésített gyerekversét, a Rögmászó hangyát. Korábban fiával, ifj. Csoóri Sándor népzenésszel már volt kapcsolatom. Tulajdonképpen általa ismertem meg közelebbről az idősebb Csoórit. Nagyon jó tanácsokat kaptam tőle. A Polísz 2007. decemberi számában, ahol a harmadik könyvemről írt, ő maga is visszaidézte az egyiket: „Egyik vers kéziratára azt írtam oda emlékeztetőül, hogy a vers nem az a hely, ahol kímélik az angyalokat.Ez a mondat számonkérés volt. Egyúttal biztatás is, hogy legyen sokkal vakmerőbb, szókimondóbb, gyalogoljon többet a sárban és a Tejúton is.” Ezt minden hozzám forduló kezdő poétának idézni szoktam. Hogy én mennyit valósítottam meg belőle, azt nem nekem kell eldönteni, mindenesetre igyekeztem. Csoóri később bemutatta az első könyvemet, és meghívtam őt százhalombattai középiskolások közé is.
Mit jelentenek Véghelyi Balázs életében a lakóhelyek, városok?
Szülővárosomhoz és lakóhelyemhez, Százhalombattához természetesen erős kötelékek fűznek, Budapestnek pedig a szociális kibontakozásomat köszönhetem, értékes emberi kapcsolataimat, a kiszélesedett látókört. Szeretem a város nyüzsgő életét.Nagyon szeretem még a Balaton környékét, és persze Kecskemétet is, ahol költőként és zeneszerzőként is bemutatkozhattam, illetve nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy szót kaphattam Bozók Ferenc kecskeméti könyvbemutatóin is. (Nevetünk.)
Szinte minden fiatal író életében, a pálya elején vannak meghatározó találkozások idősebb írókkal, akik ösztönző hatással vannak a fiatal szerzőkre, akik szeretetteljes figyelemmel kísérik és bölcs tanácsokkal látják el a fiatalokat. Csoóri Sándort már említettük. Véghelyi Balázs életében a másik ilyen „nagy öreg” az azóta már elhunyt Hubay Miklós volt.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy közelről ismerhettem élő klasszikusokat, akiknek egy része azóta már jelző nélküli klasszikus. Csoóri mellet ilyen Baranyi Ferenc, Utassy József, vagy Hubay Miklós. Utóbbinak W. Barna Erika, a kiváló grafológus mutatott be. Elmentünk Hubay lakására, hosszan beszélgettünk, bár inkább ő beszélt. De ez így is volt rendjén: néhány évtizednyivel több élmény és néhány száz könyvnyivel nagyobb tudás állt mögötte. Megkínált borral és a hűtőszekrényből kivett jéghideg sült csirkével is. Ez utóbbi nem volt különösebben ínyemre, mégis hálás voltam érte. Minden tiszteletem ellenére kihasználtam az akkor 91 éves író rossz látását, és zsebre vágtam a kétes szavatosságú csirkecombot, majd segítettem neki az asztal letakarításában… Ekkor kezdődött a barátság. Különös a barátság szót kimondanom, hiszen 65 év a korkülönbség köztünk, mégis megértettük egymást. Volt egy drámatervem, ami azóta is csak terv, de olyan remek szempontokat, észrevételeket és javaslatokat adott hozzá, hogy ha valamikor megírom, biztosan az ő emlékének fogom ajánlani.Lehet ezt a megismerkedést fokozni? Lehet. Az első találkozásunk másnapján megemlített egy interjúban. A Profán kantáta című versemről így vélekedett: „És milyen nagy vers. Nem győzök betelni vele.” Ha másért nem, ezért érdemes volt megírnom.
Szomorú tény, hogy épp a Hubay Miklós temetése utáni napon beszélgetünk most itt a teraszon. Véghelyi Balázs részt vett a temetésen.
Így igaz. Egy nagy írót és egy nagy műveltségű, régi vágású úriembert veszítettünk el benne. A jelentőségéhez mérten kevesen voltunk a temetésén, ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy Miklós bácsi legjobb művei állni fogják az idő próbáját.
Vannak-e Véghelyi Balázs életében olyan fontos mondatok, szövegek, logionok, aforizmák, amelyek valamilyen szempontból, valamiért fontossá váltak.
Vannak kedvenc idézetei?
Kedvenc versem József Attila egyik utolsó költeménye. Töredékben maradt, de én teljesnek érzem. Így kezdődik: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.” Ehhez a két sorhoz szoros érzelmi kötelékek fűznek, talán mert én is gyakran éreztem-érzek ugyanígy. Irodalmi művek világában élek, így természetes, hogy sok olyan mondat vagy szöveg van, amelyekhez szorosan kötődöm, és életem valamely szakaszán egyik-másik különösen fontossá válik. De ha egyetlen mondatot kellene kiemelnem ezek közül, akkor ez az idézett József Attila-versrészlet lenne az. Vagy egy másik bölcsesség, ami éppen eszembe jut. Juvenalis valahol azt írta, hogy a legnagyobb remekműveket a felháborodás szüli. Ha nincs valami rendben körülöttünk vagy bennünk, az bizony komoly ihletforrás lehet. Ugyanez vonatkozik a veszteségekre, fájdalmakra is.
Ha kimondjuk a fájdalmat, enyhítjük is a fájdalmat. A beszéd és a gyónás gyógyszer. Tudják ezt jól a pszichoterapeuták és a gyóntató atyák.
Illyés írja a Bartók című versében, hogy: „Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja.” A költőnek is hasonló szerep jut tehát. Ha már van a költőben akkora exhibicionizmus, hogy verseit publikálja, tehát vállalja, akkor vállalnia kell a saját és a szűkebb-tágabb környezete gondjait-örömeit is. Egyik esszémben leírtam – hogy visszakapcsolódjak az előző témához – egy olyan mondatot, mely így hangzik: „Akkor jó a világ, ha jó benne gyermeknek lenni.” Nagy meglepetésemre ez a mondatom az interneten elkezdett terjedni, néha a szerző megnevezésével, máskor amolyan „szállóigeként”. Örülök neki, mert jelzi a találkozást a szerző gondolata és az olvasó percepciója között. A gyerek sorsa mindig a társadalom tükörképe. Ahogy – az én szándékaim szerint – a vers is.
Milyen most gyereknek lenni?
Nyilván egyik gyereknek ilyen, a másiknak olyan a családi és szociális háttere, ezáltal a személyes sorsa. Amit viszont általánosan észlelek, hogy a gyerekeknek a közösségi élete a mi társadalmunkban nincs jól megszervezve. Nyilván az úttörőmozgalomnak ma már vállalhatatlan az ideológiai háttere, de mégis: a gyerekeknek voltak iskolán kívüli közösségi élményeik. Közösen csinálnak valami hasznosat és egyben szórakoztatót. Persze itt van a cserkészet is, de ez nem képes a gyermekek tömegeit megmozgatni. Nem is lehet képes, hisz vallási alapon szerveződik, tehát a vallástalan gyerekek eleve kiszorulnak belőle. Kellene egy ideológiától független mozgalom, lehetőség, ahol a gyerekek megtapasztalhatnák a közösségi életet. Kultúrában, sportban, kirándulásban és egyebekben. Ma a legtöbb gyereknek abból áll az élete, hogy délelőtt az iskolapadban ül, utána hazamegy, jó esetben megcsinálja a házi feladatát, majd „kockul” a számítógép előtt.
Ha már szóba került a számítógép. Mi a véleménye az internetes kommunikációról?
Egyszerű, gyors, kényelmes. Rengeteg időt lehet megtakarítani az internettel, akár információgyűjtésről, akár kommunikációról van szó. Néha azonban felszínes és kevésbé megbízható, mint mondjuk a könyvtári kutatómunka. Azt sem tartom jónak, amikor az elektronikus kommunikáció helyettesíti a személyes párbeszédet. Ráadásul a különféle internetes fórumokon a szerző nevének felvállalása nélkül mindenkiről tücsköt, bogarat össze lehet írni. Sajnos, ezt már a bőrömön is tapasztaltam…
Milyen irodalmi hatások érték Véghelyi Balázst? Azokra gondolok, amelyek nyomot hagytak. Mindannak tudatában kérdem, hogy a magyar és a világirodalmi tájékozódásunk olyan, mintha kávéskanállal meregetnénk az óceánból.
A világirodalmat én később kezdtem el kanalazgatni, mint a magyar irodalmat. Próbáltam jó bölcsész módjára először módszeresen és kronologikusan ismerkedni a tananyagon túli magyar és világirodalommal. Rengeteg próza és rengeteg vers volt hatással rám, nehéz kiragadni ezt vagy azt. Szeretem Shakespeare-t, Orwellt, García-Marquezt, Dosztojevszkijt és még hosszú lenne a sor. Nincs olyan, akire azt mondanám, hogy: na, ezt nekem találták ki, ezzel én abszolút mértékben azonos vagyok. A kortárs magyar irodalomra is figyelek, szerintem elég termékeny és gazdag korszakban élünk, ahol számos érték születik. Ma sem ideológiai, sem egyéb cenzúra nem állhat útjába egy könyv megjelenésének, és az internet segítségével szinte minden elérhető. Mégis, ebben a nagy irodalmi dömpingben úgy kell kutatnunk az irodalmi értékeket, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. Babits azt mondta, hogy a líra haldoklik. Szerencsére nem volt igaza. Persze az is igaz, hogy ma már nem megy eseményszámba, ha megjelenik egy verseskötet, még akkor sem, ha egy élő klasszikus új kötete jelenik meg. Több és ügyesebb menedzselésre szorulna a kortárs irodalom.
Persze azt is hozzá kell tennünk, hogy ma már nem is lehet minden könyvnek különösebb fogadtatása, mert a rendszerváltás előtt csak a Magvető, a Móra és a Szépirodalmi Könyvkiadó, később a Kozmosz adott ki könyvet, ma viszont bele lehet szédülni az új, valós vagy fantomkiadók könyvheti sátrainak kínálatába. Régen kevés kiadó volt nagy példányszámokkal, most sok kiadó van kis példányszámokkal. A mai író, költő pedig valami másból próbál megélni, mert az irodalomból nem tud.
Ez így van. Sajnos.
Fontosak az író-olvasó találkozók?
Igen. Én a kortárs szerző személyes jelenlétét is fontosnak tartom. Fontos ugyanis szerintem, hogy a szerző szembenézzen az olvasóval. Hiszek egy olyan nyelvezetben is, amellyel meg lehet szólítani a teljesen átlagos, de a művészetre nyitott olvasókat is. Magam nagyon szívesen járok író-olvasó találkozókra, akár sajátoméra, akár kortársaiméra. Mindegyik szép emlék, de talán a legszebb, amikor a volt iskolám szervezett nekem szerzői estet. Tizenkét versemet mondták el. Elsőként, az Első versem című, valóban első versemet egy első osztályos tanuló mondta, és egyesével ment felfelé évfolyamok szerint, tehát tizenkettedikes volt az utolsó. Mind a 12 vershez készült egy illusztráció, amit ott ki is vetítettek. Csodálatos élmény volt. Megerősödtem abban, hogy érdemes irodalommal foglalkozni. Hála Istennek, előtte és utána is sok szereplésem volt, az Írószövetségtől egy alternatív bisztróig, ahol a Kampec Dolores nevű zenekarral együtt léptem fel, illetve az ifjú Muzsikás együttessel is volt közös fellépésünk többször. Én is szerveztem író-olvasó találkozókat Csoórival, Jókai Annával, Dallos Szilviával, Sára Sándorral és másokkal.
Zene és vers kapcsolata tehát különösen fontos önnek.
Igen. Olyannyira, hogy kizárólag versekre tudok zenét szerezni, és főként zenére tudok verset írni. Zenét hallgatok vers- vagy prózaírás közben is.
Az Agria folyóiratban nemrég megjelent egy esszéje, mely a Bereményi- és Cseh Tamás-dalok szövegeivel foglalkozik. Erre különösen is felkaptam a fejem, mert szívemben nagy szeretettel őrzök Cseh Tamással több találkozást is. Egyszer például Gyöngyösön, egy koncert után egy gitáros barátommal odamentünk Cseh Tamáshoz, hogy kedvenc dalunk, az F.M. Dosztojevszkij és az ördög nem hangzott el, és Tamás behívott minket a kultúrház irodájába, ahol éjfélig tartó gitározás, cigizés, borozás következett a koncert után. Ilyen közvetlen volt Cseh Tamás. Mi vonzza a Bereményi–Cseh-dalszövegekben?
Sajnos én már nem találkozhattam vele, de szeretem a dalait. Különös, olykor szépirodalmi igényű dalnovellák ezek, erőteljes társadalmi „kiszólásokkal”. Gondoljunk csak például a Valóság nevű nagybácsira, aki a dal szerint távol él tőlünk, és csak leveleket kapunk tőle.
Dolgozik egy könyvön, mely a magyar dalszövegírás történetéről fog szólni. Hogyan halad ezzel a könyvvel?
„Be van fejezve a nagy mű, igen…” Remélem, forogni is fog, mint egy lemez. Az említett Cseh Tamás-esszé is ennek a könyvnek a részlete. A népdaloktól a magyar nótán, sanzonokon, beaten, rockon, popon, rapen, alternatív irányzatokon át napjainkig próbáltam áttekinteni a magyar dalszövegírás történetét, és ezáltal a magyar társadalom elmúlt évszázadának fejleményeit is. A kettő ugyanis nagyon szorosan összefügg, még akkor is, ha az adott dalszövegnek célja társadalmi kérdéseket boncolgatni vagy a korhangulatot tükrözni. Nehéz egy ilyen szerteágazó könyvről néhány szóban beszélni, főleg ha én vagyok a szerző… Inkább hadd idézzek egy mondatot a bevezetőből: „A dalszöveg a huszadik század olyan művészeti és önkifejezési formája, amely a történelem följegyzetlen hétköznapjairól tudósít minket.”
Most a hóhért akasztják. Ezt azért mondom, mert az egyik kecskeméti könyvbemutatómon azt a kérdést tette fel nekem Véghelyi Balázs, hogy mi az ars poeticám. Én nem tudtam mást mondani hirtelen zavaromban, mint azt, hogy számomra az a legfontosabb, hogy a vers szép legyen, és hogy a Szép verseknek nevezett antológia például hemzseg a csúnya versektől. Most tehát én is megkérdezem. Mi Véghelyi Balázs „ars poeticája”?
Utólag is bocsánatot kérek a váratlan kérdésért, de szerintem elég összeszedett választ kaptam.Én azonban tudtam, hogy ezt egyszer majd valaki megkérdezi tőlem, ezért megírtam a Korszerűtlen ars poetica című versemet. Így hangzik: „emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért”. Nos, nekem ez az „ars poeticám”.
Véghelyi Balázs számára mi az érték?
Azért erre nem szolgáltam rá! (Nevetünk.) Úgy hallom, hogy az értékrelativizmus korszakát éljük. Mindenki meghatározhatja, hogy számára mi az érték. Ez így is van rendjén, ha elfogadunk néhány alapértéket közös értékként.A természet, az ember, a kultúra, a nemzet, a szerelem… az élet és az irodalom nagy közhelyei, de attól még alapvető értékei a világnak. Én nem tartom magam az igazság bajnokának és a bölcsesség kútfejének, de azért van egy saját értékvilágom, amit nem akarok senkire ráerőltetni, de ha kíváncsi valaki rá, lapozza fel a könyveimet.
Pilinszky írja, hogy „Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom”. Önnél van valami statikusság az értékszemléletben és a súlypontokban?
Szerintem természetes dolog, hogy ahogy az ember változik, úgy a világhoz való viszonya is módosulhat. Ez alól én sem vagyok kivétel. Sok mindent máshogy vagy árnyaltabban látok, mint fiatalabb koromban, és toleránsabb vagyok mások eltérő világlátásával szemben.
Hogyan fogalmazódik meg Véghelyi Balázsnál a transzcendens kérdés?
Katolikus családba születtem, és hívő embernek tartom magam, bár a vallást ritkán gyakorolom. Leginkább azért hiszek Istenben, mert nem hiszek a véletlenekben: ilyen, biológiailag tökéletesen megkomponált remekmű, mint az élet, nem lehet a véletlen műve. Szoktam imádkozni, de kanonizált imák helyett inkább a saját imáimat és saját gondolataimat tárom Isten elé. Írtam néhány vallási témájú verset, ezek közül az Értünk szól a harang című képvers volt, amely egy harangot formázó, nem éppen alázatos, de őszinte könyörgés a világért, az emberért. A harang tetején lévő kampó egy Ó betű, a harang nyelve pedig egy Ő betű.
Korábbi beszélgetésünk alkalmával a Profán kantáta című verséről különös hangsúllyal beszélt. Az Agria folyóirat szegedi lapbemutatóján is ez a vers volt, amelyet felolvasásra választott.
Ezt a verset mindenhol elmondom, ahol lehetőségem van rá. A Profán kantáta Bartók Cantata profánájának ihletésére megírt 21. századi kortünet. Életem első harminc évéből ezt a verset tartom a legfontosabbnak.
Melyik a kedvenc szava, jelképe, amit verseiben is használ?
Kedvenc szavam a tulipánfa, kedvenc jelképem pedig általában a fa, ami jelképe életnek, halálnak egyaránt. Életfán keresztül érintkeztek eleink a felsőbb szellemvilággal, fejfákat állítunk a halottaknak, és fából készült az a könyv is, amelyben ez a beszélgetés majd megjelenik… Jézus keresztfája is összefügg az Édenkert fájával, válaszul az eredendő bűnre. Első verskötetemnek nem véletlenül az a címe, hogy Fán függ a világ.
Ezt a verskötetet azonban megelőzte a Magyar poharak című kötet.
A Magyar poharak egy különös kísérlet volt. Ezzel az esszével azt szerettem volna bizonyítani, hogy a magyar történelem és a magyar kultúra milyen szorosan összefügg. Magyar versekből, mint kirakó darabkáiból egy tájkép, szinte egész történelmünk összeáll,a honfoglalástól napjainkig, a magyar költők ugyanis mindig figyeltek és reagáltak az aktuális történelmi és társadalmi valóságra.
Hogyan alakult a Magyar poharak kötet sorsa?
17 évesen kezdtem írni, és 20 éves voltam, amikor (2003-ban) megjelent. A könyv ötlete tehát még a középiskolás éveimből származott. A Serfőző Simon által vezetett Felsőmagyarország Kiadó jelentette meg. Csoóri Sándor írt hozzá fülszöveget és – mint már említettem – ő is mutatta 2003. május 30-án, Budapesten. Ezt a dátumot tekintem irodalmi pályám kezdetének.
Egy kicsit felborítottuk a beszélgetés kronológiáját, de a beszélgetés természete már csak ilyen. A második könyvét, vagy úgy is mondhatjuk, első verskötetét, a fa szimbolikája kapcsán ugyanis már említettük.
Minden könyvem én vagyok. Különös élmény volt először nyomtatásban látni a műveimet, és még most, a hatodik után is különös.Mintha fényképről vagy filmfelvételről látnám az arcomat, hallanám a hangomat. Hogy mindig jobbat és jobbat tudjak írni, abban a megélt és megértett valóság mellett leginkább az olvasás segít. Déry Tibor azt írta, hogy ha nem írhatna, akkor folyton olvasna, de ha nem olvashatna, írni se tudna.
Itt a kezemben az asztalon A megíratlan és a megírt idők című kötete is.
Ebben esszéket és kritikákat gyűjtöttem össze, kiegészítve a Magyar poharak némileg javított újraközlésével, illetve egy interjúfüzérrel. Az azóta megszűnt veszprémi Új Horizont folyóirat kért fel arra, hogy készítsek interjúkat a 2005-ben 80 éve született Nagy László emlékét körüljárva. A költő kortársait, barátait szólítottam meg az interjúkban. Így például Kocsár Miklós zeneszerzőt, Utassy József és Buda Ferenc költőket, Pozsgay Imre akkori művelődési minisztert vagy Berek Kati színésznőt, aki Nagy László verseinek talán legszuggesztívebb tolmácsolója volt. Orosz János képzőművész házában is jártam, ott, ahol valaha Rippl-Rónai József is alkotott. Emellett külföldi szerzőkkel is beszélgettem, akik bolgárra, horvátra vagy angolra fordították Nagy László verseit. Nagyon élveztem ezt a munkát.
Igen, nekem is meghatározó ifjúkori élményem volt, ahogy Berek Kati a Menyegző című hosszúverset mondta.
Berek Kati egy művészi és biológiai csoda. Agyvérzése után teljesen lebénult és beszélni sem tudott. Ő azonban nem adta fel: addig tornáztatta a lábait és a szellemét, amíg újra színpadra nem állhatott. 2002-ben, az új Nemzeti Színház első előadásán ő játszotta Az ember tragédiájában a Föld szellemét.
Aztán a Kötelék című verskötet következett.
Igen, 2008-ban. Ezt a könyvet különösen szeretem.Ez volt az első keményfedelű könyvem, a borítóján szereplő grafika (Kiss Réka illusztrációja a Profán kantátához) szerintem képzőművészeti remekmű, és ebben avattam be az olvasót először a leglkem legtitkosabb bugyraiba is. Aztán jött a Huszonhárom lépés című esszékötet, amelyről a Napút folyóiratba írt az itt velem szemben sörözgető Bozók Ferenc egy remek recenziót. (Nevetünk.) Az első kötetet leszámítva a eddigi könyveim a Kaiser László vezette Hungarovox Kiadónál jelentek meg.
A 2012-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Terepasztal című verseskötet, kérem, meséljen erről is valamit.
Ezt is nagyon szeretem. Hiába: én írtam… Ugyanaz a koncepciója, mint a korábbi két verseskötetnek: a makrokozmosztól a mikrokozmosz felé halad. Közös dolgaink számbavételétől személyes érzelmek és élmények megfogalmazásán át a gyerekversekig. Hogy mennyit ér, azt döntsék el a kritikusok és még inkább az olvasók.
Útravaló énekek címmel megjelent egy zenés, verses CD-je is.
Ez egy örömteli kitérő volt az életemben, amivel – közel a harminchoz – egy kamaszkori álmám vált valóra. Sokkal több munka egy CD összeállítása, mint egy könyvé. Ha ugyanis az író megír egy könyvet és egy kiadó elfogadja és pénz is van a kiadására, onnantól a szerzőnek nincs sok dolga vele. Itt viszont a dalok születése után jött a munka zöme, a szervezési és egyeztetési, összehangolási feladatok. Össze kellett szedni az előadókat, zenészeket, megszervezni a stúdió- és az utómunkát, elintézni a szerzői jogi ügyeket…Az Útravaló énekek magyar költők verseit tartalmazza az én megzenésítésemben. Gyerekek énekelnek rajta, citera, furulya, hegedű, gitár, basszusgitár, zongora és különböző ritmushangszerek kíséretével. Három helyen is bemutattuk a lemezt: az Írószövetség székházában, a százhalombattai kulturális központban és itt, Kecskeméten. Felejthetetlen élmény volt mindegyik. Hálás vagyok annak a több mint félszáz embernek, aki részt vállalt a lemez elkészültében és bemutatásában.
Miért az Útravaló énekek címet választotta?
Ez egy Kányádi Sándor-vers címe, amely szerepel a CD megzenésített versei közt. A refrénje: „a legeslegnagyobb öröm / félelem nélkül élni” az egész lemez kulcsmondata.
Mit jelent az ön életében a zene, mint önkifejezési lehetőség?
A zene szeretetét a szülői házból hoztam. Már említettem, hogy édesanyám énektanár. Ritkán zenésítek meg verseket, de nem is kényszerít rá senki: a saját örömömre teszem. Ha másoknak is örömet szerzek vele, az hab a tortán. Az írással ellentétben nincs lelkiismeret furdalásom, ha sokáig nem ülök zongora elé.Ha mégis, akkor régebben tanult darabokat játszok, és improvizálni is szeretek. Ezekből születnek a dalok is. Különös, ha lelkileg zilált, zaklatott vagyok, akkor jobban megy a játék.
Milyen irodalommal kapcsolatos tervei vannak?
Tervek mindig vannak. Versek, esszék és kritikák mellett elkezdtem mesét és novellát is írni. Talán majd egyszer regényt vagy drámát is fogok. És ha lehet, mindig egy kicsivel jobbakat szeretnék létrehozni.
Hogy érzi magát a 21. századi irodalmi életben?
Kérdés, hogy létezik-e 21. századi irodalmi élet. Egyszer együtt utaztam Baranyi Ferenccel egy vidéki felolvasásra. Sokat mesélt a régi író-olvasó találkozók hangulatáról. Bevallom: irigyeltem érte. Úgy látom, ma lényegesen gyengébba kapcsolat az írók nemzedékei közt, de a nemzedékeken belül is. Az írók és olvasók kapcsolatáról nem is beszélve.
Részben ennek a jelenségnek enyhítésére találtam ki ezt a beszélgetőkönyvet. Abban reménykedem, hogy a könyvben szereplő költők talán egy kicsit „belelapoznak egymásba”.
Részemről így lesz.
(Bozók Ferenc: Kortársalgó. Beszélgetés XXI. századi költőkkel, Hét Krajcár Kiadó, Bp., 2013.)