Meglepő kis kötet került a könyvesboltok polcaira. Véghelyi Balázs, másodéves bölcsészhallgató első könyve, a Magyar poharak a Felsőmagyarország Kiadó gondozásában jelent meg. A hátoldalon Csoóri Sándor ajánlását olvashatjuk:
„Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus. Olyan Toldi-utódnak készül, aki egy szalmaszállal nemcsak lepkéknek, katicabogaraknak és sasoknak mutatja az utat, hanem fiatal kortársainak is, akik kevesebbet tudnak az életről, a sorsról, önmagukról.”
Találó. Ajánlásnak egyenesen zseniális: kellően provokatív ahhoz, hogy a könyvet leemeljük a polcról és belelapozzunk. Hat részre tagolódik a könyvecske. A bevezetésben, mely A poharak elé címet kapta, megtudjuk, miféle az a bátorság, mely egy ilyen ifjú szerzőt arra visz, hogy ilyen súlyos gondolataival mutatkozzon be a nagyérdemű előtt. Idézem: „Célom, hogy megírjam ezeréves országunkhoz és népünkhöz való kötődésemet, amit történelmünkön és kultúránkon, erényeinken és fogyatékosságainkon keresztül igyekeztem megfogalmazni, néha egyetemessé tágítva a látókört. Hiszek abban, hogy az ember csak úgy lehet szabad a világon, ha van hová kötődnie, és hiszek abban is, hogy az igazi hazaszeretet a nemzeti múlt ismeretén és a jövő tervezésén alapul, és nem irányul senki ellen. Ezt a hitemet igyekeztem – többek között – megírni.” Az Egy évezred pohara a magyar történelem főbb mozzanatait kíséri végig a honfoglalástól napjainkig, majd a második részében népes tablón szemlélteti a sportban, a művészet legkülönbözőbb ágaiban véghez vitt hőstetteinket. A jövőnek fogalmazott levelet is olvashatunk a következőkben, majd egy fejezetnyivé zsugorítva mindazt, amit a könyv mondani kíván: személyes elmélkedést a múltról, jelenről, jövőről. Az Egy mese születése csillapítsa azok kedélyét, akik úgy éreznék, hogy a hangnemében szubjektív nemzetnevelés és a tartalmában objektív információk fölébe kerekedtek volna az író(dalom)nak. Hiszen a bevezetőben Véghelyi Balázs kijelenti: „Bizonyára lesznek, akik szinte azonosulni fognak az általam leírtakkal és olyanok is, akik bizonyos soraim miatt elutasítóak lesznek. Mindkettő nézet ellentétes a szándékaimmal.”
A millenniumi metamesében, mint egy záróakkordban, a partitúra előző oldalairól már jól ismert hangszín csendül fel még egyszer, utoljára. A mese egy kislányról szól, akinek az anyukája az ezer évvel ezelőtt történt államalapításról mesél. A kislány pedig elbeszéli a télen elrepülni nem akaró, egy padláson téli fészket vackoló fecskékről írt történetét, amit már régóta szeretne elbeszélni, és amelynek az Igaz mese címet adja.
És a mese Véghelyi Balázsról szól, aki – mint, ahogy azt az utószószerű Utolsó cseppekből megtudjuk – azokhoz az emberekhez vonzódik leginkább, „akiknek munkássága egy fáklyához hasonlít: ha kell, világítanak, ha kell, égetnek; még akkor is, ha szeles korunkban nagyon sok fáklya ellobban, és már csak füstölög”. Ennek a bölcsességnek a szellemében került a nyomdába a Magyar poharak, melyben az ifjú író, Csoóri Sándorral szólva „gondolatig gyalogol, és személyes tapasztalatai révén tanítja önmagát, hogy később majd mások számára is legyen mondanivalója.”
(Irodalomismeret, 2003/4.)