Egyéb – Véghelyi Balázs

Tarka színpadok

Borítóterv: Balogh Ágnes Emese
Üveghegy Kiadó, 2025

(7-9. old)

Ez a könyv egy disszertáción alapul. Már gimnáziumi éveimben megfogalmazódott bennem a szándék: doktora leszek annak, ami – a barátság és a szerelem mellett – a legtöbb örömet és inspirációt adta nekem, és amiben – a barátsággal és a szerelemmel ellentétben – soha nem kellett csalódnom. Ebben meghatározó szerepe volt szüleimnek, akik messzemenőkig támogattak abban, hogy sokak szerint piacképtelen, de számomra az egyetlen elképzelhető irányban tanulhassak tovább. Ugyanezért tartozom köszönettel általános és középiskolai tanáraim közül is többeknek. Az egyetemről leginkább Kovács Sándor Iván professzor emlékének tartozom hálával: ő közölte első írásaimat, filológiai alapvetésivel, biztatásaival és útbaigazító kritikáival maradandó hatással volt pályám alakulására.
Egyetemi éveim alatt, mégis, elsősorban a szépirodalmi alkotótevékenység került előtérbe. Utána pedig a munka, a megélhetés és – mindenekelőtt – a családalapítás. De nem tettem le teljesen a tudományos tervekről sem. A végső elhatározás Zene nélkül című, a magyar dalszövegírás történetét vázlatosan, ismeretterjesztő formában feldolgozó könyvem írása közben fogant meg bennem. Ekkor ismerkedtem meg közelebbről a pesti kabaré korai korszakával, amelyet – a könyvtől függetlenül – részletekbe menően is elkezdtem kutatni és vizsgálni. Kiderült tehát, hogy ez az én témám. A kezdetektől eltökélt voltam abban is, hogy munkám eredményét nyilvánosságra hozzam – olvasmányos formában, de az irodalomtudomány elvárásainak is megfelelve.
Amikor megkaptam az értesítést, hogy felvételt nyertem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Irodalomtudományi Doktori Iskolájába, Villő lányom már sok mindent érzékelt abból a bensőséges világból, amelyet végül 2017. december 6-án hagyott el – legszebb ajándékunkként a Mikulás puttonyából. Nem egészen két évre rá öccse, Teofil is megszületett. Köszönöm nekik, és persze édesanyjuknak is, hogy néha megengedték: ne csak meséket olvassak hangosan, hanem „felnőtt könyveket” is – magamban. Sőt: délutánonként ne haza, hanem egyetemre vagy könyvtárba menjek. Támogatásuk nélkül ez a munka nem születhetett volna meg.
Külön köszönettel tartozom témavezetőmnek, Ádám Anikónak, akit ismeretlenül kerestem fel témaötletemmel. Első pillanattól kezdve támogatott szándékomban, segített munkámban, eligazított szakmai vagy adminisztrációs megakadásaimban. Tudása, felkészültsége mellett nyitottsága és rugalmassága is hozzájárult ahhoz, hogy a könyv alapjául szolgáló disszertáció elkészülhetett és 2024. szeptember 17-én, summa cum laude minősítéssel, doktori címet eredményezett szerzőjének.
Köszönet illeti a disszertáció bírálóit is: Baranyai Norbertet, Karádi Zsoltot, Radvánszky Anikót, Thimár Attilát, illetve a Doktori Iskola vezetőjét, Dobos Istvánt. Segítő szándékú javaslataik nagymértékben hozzájárultak szándékaim – reményeim szerinti – sikeréhez.
Végül, de mindenekelőtt, bár megköszönni már nem tudom nekik, hálás vagyok azoknak az íróknak, zenészeknek, színészeknek és vállalkozó kedvű befektetőknek, akik nemcsak témát, de szórakoztató élményt is adtak számomra a kutatás során, illetve azoknak a korabeli hírlapíróknak és kritikusoknak, akik bőséges (bár olykor – az írókhoz, színészekhez, befektetőkhöz hasonlóan – ellentmondásos) forrást biztosítottak munkámhoz.
Szándékom az volt, hogy hiteles források alapján dolgozzam fel, több szempontból, szakszerűen értelmezzem és elfogulatlanul értékeljem a pesti kabaré társadalmi jelentőségét, a keretein belül elhangzott műveket, azok hatását a szűkebb és tágabb közönségre, mely utóbbinak – kellő ismeretek és beleélő képesség birtokában – mi magunk is részei lehetünk, közvetlen élmények nélkül is átélve Somlyó Zoltán személyes emlékekből fakadó, nosztalgikus verssorait:

„Emlékszel még a régi szép időkre,
midőn miénk volt minden, ami szép!
A lázas, lomha pesti alkonyokra,
amikben égtünk: szíves, furcsa nép!
Midőn a csillag nékünk villogott még,
és egy kis színpad volt az életünk…
S felolvadván az esti diadalban,
a lelkünk sírt egy kurta, furcsa dalban…

Új boldogságot, új szívet reméltünk:
egy-egy Kolumbusz a nagy tengeren.
Nem nyúltunk olcsó, idegen virághoz,
csak ahhoz, mely önszívünkben terem.
Megbújtunk a kávéház szögletében
s álmodtunk, mint az ópiumszivók…
S ha este lett, a függöny elé estünk
s új szavakat s új formákat kerestünk…”

Táruljon tehát szét a függöny: emlékezzünk a „régi szép időkre”!

Kovács Sándor Iván (1937-2019)

2019. december 8-án meghalt Kovács Sándor Iván irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár. KSI fogalom volt a magyar szakosok körében. Szórakozott helyett szórakoztató professzornak mondanám. Akkoriban még nem számítógépen, hanem személyesen a tanároknál lehetett szemináriumra jelentkezni… Bent ültem a szobájában, kérdezte, hol érettségiztem. Én: Arany János Általános Iskola és Nyolcosztályos Gimnázium, Százhalombatta. “Akkor keresse meg a falon Arany Jánost.” Nem volt nehéz a sok Zrínyi között megtalálni, de ha akkor elrontom, szegényebb lennék élményben és tudásban egyaránt. Ő közölte az első írásaimat az akkori Irodalomismeretben. Az alábbi versfordítás sem születhetett volna meg nélküle. Hatalmas tanár-egyéniség volt, nyugodjék békében!

Az esztendőnek négy részeink mivoltárúl

(Beniczky Péter XVII. századi évszakversének
az eredetitől jelentősen eltérő
szlovák változatát ültettem vissza magyarra,
Kovács Sándor Iván professzor úr ösztönzésére.)

Május idejének, új jövetelének örvend szerte mindenki,
Hiszen ilyen tájban gyönyörű-vidáman a csalogány azt zengi:
Vége van a télnek, s lassan újraéled sok virág ékeskedni,
Ahogy a fű zöldje, növények termése s fák fognak tündökleni.

Nyárral változás lesz: májusból csodát tesz, és a segítségével
Mi eddig virágzott, elhervaszt virágot s fölváltja sok gyümölccsel.
Furcsa idők ezek: szúnyogok legelnek, bolhákkal és legyekkel,
Bolhásak a testek, asztalon a legyek s szúnyogok ökreiden.

Télelő szőlővel, gyümölcsöskertekkel a gazdáknak üzeni:
Legyenek gondosak, ne lustálkodjanak, be kell takarítani,
Mindenki, ügyelve, földjéről gyűjtse be, hogyha termett valami,
Így ha a tél eljön, vehetsz a készletből; nem árt ezeket tudni.

A kemény tél főleg a nagy henyélőket szörnyűen szomorítja,
Rongyos ruháikban, tépett gatyáikban ülnek ők a sarokba.
A nyáron gyűjtöttet elő kell most venned, hogy lehessél jóllakva,
De fehér virágból, temérdek sok hóból nem lakhatsz te jól soha.

E négytől függ, látod, a te gazdaságod, melyből mindig élned kell,
Mutatja kikelet és a nyár teneked, hogy majd télen mit eszel.
Ősszel s télen dunyhát, avagy meleg bundát kényszerűen fölveszel,
Hogy tudj majd aratni, élelmet halmozni, dacolni hideg téllel.

Ködöböcz Gábor köszöntése

Augusztus 6-án ünnepelte 60. születésnapját Ködöböcz Gábor irodalomtörténész, az egri Eszterházy Károly Egyetem docense, az Agria folyóirat főszerkesztője. A tiszteletére rendezett ünnepségen személyesen nem tudtam részt venni, csak egy rövid verssel köszönthettem a jeles alkalomra megjelent kiadványban. Ebben próbáltam összefoglalni sokoldalú tevékenységét és érzékeltetni rendkívüli munkabírásár és közvetlenségét, illetve köszönetemet kifejezni, hogy az Agria 2. száma, vagyis 2008 tavasza óta állandó szerzője lehetek ennek a különleges, értékőrző és -teremtő folyóiratnak.

-tól… -ig

A 60 éves Ködöböcz Gábornak

Fától fáig,
lélektől lélekig,
kérdéstől a válaszig:
hosszú az út.

Hány fa,
hány ember,
hány válasz
fér bele 60 évbe?

És hány mondat –
tanártól a diákig,
írótól az olvasóig?

Megcáfoltál minden statisztikát.

Tartson még sokáig az utad
fától fáig,
lélektől lélekig…

Dér Katalin: Szétfoszló énjeink

Véghelyi Balázs: Freud és az internet

„Ösztönén: fórumok, kommentek…
Felettes én: blogok, honlapok,
közösségi oldalak profiljai…
Reális én: szerverhiba.”

Így darálja le és így nyeli magába a világháló az ember teljes személyiségét, miközben Szent Izidor, az internet védőszentje fejét veri a mennynek falába.
A három „én”, amelyekről a költő beszél, a freudi emberkép három kategóriája, a lélekről alkotott modell három szerkezeti eleme.
Az ösztönén, amelynek neve Freudnál valójában nem is én, csupán „Az”, Id, semleges nemű, vagyis nem nélküli latin névmás. Ezt az ént szenvedélyek alkotják, ez a vágyak forrása az emberben, erről olvassuk, hogy a mai ember a háló fórumain éli ki kommentek formájában, amikor névtelenségbe vagy álnevek mögé rejtőzve, kontroll nélkül önti ki vágyszüleményeit a közösségre, legalább verbálisan, afféle szóbeli kielégülés formájában.
A felettes ént, a freudi Superegót, amely kontrollálja, a kor erkölcsi ideáljainak, törvényeinek, szabályainak, elvárásainak meg a tradíciónak való engedelmességre igyekszik szorítani az egyént, a versben a „blogok, honlapok, közösségi oldalak profiljai” képviselik.
A reális én a személy józan állapota, az értelmes cselekvés forrása és centruma; Freud egyszerűen Egónak nevezi. Pontosan ez az, ami eltűnt, kihullott az emberből, nincs többé. Ha mégis felbukkan valami nyoma bennünk, ha megszólal a józan Ego szava, a vers szerint ez nem más, mint „szerverhiba”.
Véghelyi Balázs verse végletekig leegyszerűsített pillanatkép korunk emberéről. Egyszerre ötletes és tragikus. A költeményben nincs állítmány, nem is hiányzik, a freudi pszichoanalízis és az internet fogalmai enélkül is kölcsönösen egymást állítják. Az elmondottakon túl elemzést, magyarázatot aligha igényel a vers. Értjük, felismerjük benne világunkat, jelenünket, meg annak várható folytatását.
Éppen emiatt jut eszembe róla Spike Jonze A nő című 2013-ban bemutatott Oscar-díjas filmje, amely a teljes én, az emberi személyiség jövőbeli sorsáról szól, példázat a versben tömören felskiccelt világhoz, mintegy annak részletezése, avagy meghosszabbítása egy történet keretében.
A film Los Angelesben, egy futurista Los Angelesben játszódik. Hatalmas tömeg hömpölyög az utcákon, de közelről nézve azt látjuk, hogy mindenki a saját tabletjével vagy okostelefonjával enyeleg. Itt él a magányos, szerencsétlen Theodore. Az a foglalkozása, hogy jó pénzért afféle régimódi, gyönyörű, romantikus szerelmes leveleket ír, méghozzá papíron, kézírással – micsoda unikum ez már ma is! – azoknak, akik ilyet rendelnek a cégtől. Igen, efféle szolgáltatás is lesz egykor, mivel a számítógépnek és az okostelefonnak köszönhetően az emberek elveszítették képességüket az őszinte személyes beszélgetésre, ahogy Theodore sem volt képes soha beszélni érzéseiről feleségének, akivel immár válófélben vannak. Reális énje: szerverhiba.
Miközben a válását intézi, beleszeret egy drága pénzen vásárolt operációs rendszerbe, melynek neve Samantha. Samantha mindent hall, ért, és búgó női hangon beszél is a főszereplőhöz, egyre intimebb kapcsolatra lép vele. Immár nemcsak arról van szó, hogy mindenki olyan társra vágyik, aki tökéletesen megfelel elvárásainak, a benne élő ideálnak, hanem arról is, hogy a mai-jövőbeli ember eleve, alkatilag képtelen elviselni akár egy hajszálnyi eltérést ettől az ideáltól, olyan partnert keres, akinek nincsenek saját valós problémái. Mély, nagy szerelmek, házasságok mennek tönkre a filmben örökre, csak mert a felek, a tolerancia szép új világában, a legjelentéktelenebb konfliktusokat sem tudják elviselni vagy kezelni, a legkisebb kompromisszumra sem képesek a másikkal. Ezért társtalan a főszereplő, ezért olyan hatalmas biznisz az új operációs rendszer, amelynek Theo annyira a foglyává válik, hogy amikor Samanthát átprogramozzák, és eltűnik a főhős életéből, ő egy toronyház tetején köt ki, készen arra, hogy a mélybe vesse magát. A gépnő nem csupán tökéletesen olvassa, a verset idézve, a férfi ösztönénjét, felettes és reális énjét szimultán, hanem egyenesen belőle, a férfi lényéből építette fel a „hölgyet” az automata. Samantha egy az egyben a Theodore-ban élő nő kivetülése. Ezért, amikor valahogy mégis túllép kreált lényén, Theodore nőideálján, a románc azonnal véget ér. Marad az egyedüllét.
A vers Véghelyi Balázs Terepasztal című kötetében látott napvilágot (Hungarovox, 2012).

(Dér Katalin: Biblia és irodalom, Kairosz Kiadó, Bp., 2019.)