aiadmin – Véghelyi Balázs

Zene nélkül

Borító: Balogh Ágnes Emese
Üveghegy Kiadó, 2017

(7–15.old.)

ZENE – SZÖVEG – VILÁG

„Keresem a szót…”

Az első oldalak, első képek és első hangok a legnehezebbek: elkezdeni egy regényt vagy egy filmet, megadni egy zenemű alaphangulatát…
A mi korunk az előzőeknél több, nagyobb és gyorsabb impulzust ad az embernek. Ez megnehezíti a művészek dolgát is. Annak a regényírónak, filmrendezőnek vagy zeneszerzőnek, aki széles közönséget akar megszólítani, gyors és hatásos bevezetőt kell komponálnia. A mai ember ugyanis könnyen elveszítheti a türelmét. Ezért kapnak különös jelentőséget a kezdőmondatok, nyitóképek, zenei felütések. Ez valamennyi lineráis befogadást igénylő műalkotásra és előadó-művészeti teljesítményre vonatkozik: színházi előadásra, performanszra, koncertre… Ezekkel szemben a képzőművészeti alkotásokat először globálisan ítéljük meg, csak ezután vizsgáljuk részleteiben.
Sokakkal egyetértésben az egyik legjobb regénykezdő mondatnak Gabriel García Márquez Száz év magányának felütését tartom: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” (Székács Vera fordítása) Ebben a mondatban úgy ölelkezik össze a múlt és a jövő, hogy az olvasó rögtön szerelmük gyümölcsét: a regénybeli jelent kívánja megízlelni.
Ugyanilyen fontos a dalszövegek kezdősora és egy koncert nyitódala. A Rolling Stones Start me up című száma, Keith Richards és Mick Jagger szerzeménye, ideális koncertkezdő, hangulatteremtő zene:

„If you start me up
If you start me up I’ll never stop…”

Szabad fordításban: Ha beindítasz, ha beindítasz, sosem állok le… Minden zenekar célja és sikerének feltétele „beindítani” a közönséget.
A magyar palettáról az Illés-együttes Újra itt van… kezdetű dalát érdemes felidézni:

„Újra itt van, újra itt van
újra itt van a nagy csapat
Csapjad össze, csapjad össze
csapjad össze a mancsodat
Újra hallom, újra hallom
újra hallom a hangodat
Légy a vendégünk, légy az emlékünk
ünnepeljük meg az új találkozást
És hogy elférjünk, arra megkérünk
ne csinálj felfordulást”

Ez a Szörényi–Bródy-szerzemény nemcsak egy zenekar, hanem baráti körök, sportcsapatok, régi osztálytársak közös indulója 1969 óta.
Persze van úgy, hogy a „nagy csapat” is elbizonytalanodik. Erről árulkodnak a Keresem a szót kezdősorai – szintén az Illéstől:

„Ó, én még nem tudom, hogy fogjak hozzá
Én még nem tudom, hogy kezdjem el
Keresem a szót, keresem a hangot
Keresem a szót, keresem a hangot”

A zenészeknek együtt kell élniük a közönséggel – a fények felvillanásától az utolsó ütemekig, hogy megtalálják vele a közös szót és hang(ulat)ot.
Én is keresem a szót, keresem a hangot egy olyan munkához, amelynek Magyarországon kevés előzménye van. A könyvírás számomra felfedezőút lesz, a könyv pedig térkép kíván lenni mindazok számára, akiknek életére bármikor és bármilyen módon hatottak a dalszövegek.

„Mindannyian mások vagyunk…”

„Mindannyian mások vagyunk / Még jó, hogy van néhány közös dalunk”– így szól Bródy János egyik dalának refrénje.
Ha két fiatal találkozik manapság, az első kérdések egyike törvényszerűen így hangzik: Milyen zenéket szeretsz? Ebből arra következtethetünk, hogy korunkban a zene lett az egyik legfontosabb közösségképző és szemléletformáló erő. Valóban sokat elárul az emberről, hogy milyen zenét szeret. Egy népet is meg lehet ismerni a zenéje által. A magyart különösen, hiszen ahogy versekből is összeáll a magyar történelem, mint kirakó darabjaiból egy nagy tájkép (vagy éppen csatajelenet), úgy dalaink jó része is elválaszthatatlan az aktuális történelmi és társadalmi folyamatoktól, a kor hangulatától, életérzésétől.
Szinte mindenki őriz a lelkében olyan dalokat, amelyek egy embert, egy szerelmet, boldog vagy szomorú pillanatokat idéznek. Az emlékek úgy tapadnak rájuk, ahogy kimoshatatlan foltok a ruhára.
Az én generációmnak (ahogy az eggyel korábbinak és későbbinek is) meghatározó élményt jelentettek Halász Judit lemezei. Fülbemászó dalai magyar gyerekversekre és igényes dalszövegekre épülnek. Többször is magnóra énekeltem a kedvenceimet, és koncerteztem velük az elképzelt közönség előtt. Utólag visszagondolva, érzem: segítették kicsírázni bennem az alkotás és a szereplés iránti késztetést.
Személyes kapcsolatok, barátságok, közös fellépések is utat nyitottak zenekarokhoz és zenei irányzatokhoz. A népzenéhez például a Muzsikás-alapító ifjabb Csoóri Sándorral szövődött, közös produkciókban tetőző ismeretségünk, az alternatív irányzathoz pedig a Hajnóczy Csaba vezette Kampec Dolores vitt közelebb, szintén termékeny együttműködéssel. A Ghymes együtteshez családi kötelékek is fűznek: a zenekar vezetőjét, Szarka Tamást gyerekkorában két évig Chemez Zsuzsanna tanította hegedülni a galántai zeneiskolában. (E kötelék magyarázataként lásd a szerző személyi igazolványának „anyja neve” rovatát…)
Mint a legtöbbeknek, nekem is vannak emlékeim, amelyek szinte összeforrtak egy-egy dallal. Ez az összeforrottság általában véletlen találkozások eredménye, de néha akár sorsszerűvé is válhat. Minden szerelemnek megvannak a himnuszai. Ezek később örökzölddé nemesednek vagy balladává komorulnak. A Magna Cum Laude Magnatofonjának, Szabó Tibor és Kara Mihály szerzeményének sanzonokat idéző, lassan úszó dallama is egy szerelmet idéz vissza a múltból, ez azonban nem örökzölddé, nem is balladává, hanem önbeteljesítő jóslattá vált:

„Mély álom szenderül
egy kopott zongora mögül
egy dalra, mit megírtam ott
egy lány miatt, ki elhagyott.
De évek múlva én
egy pince rejtekén
majd előásom lassan,
hogy újra megmutassam,
mit jelentettél akkor nekem.
Csak reményt, azt hiszem.”

Olyan is van, hogy a közös dal tudatos választás eredménye, kívülállók számára ismeretlen szempontok szerint. Egy későbbi, tartósabb kötelékű szerelem jelképtárában így kaphatott kiemelt helyet Szabó Balázs Bájolója, vagy éppen Süsü, a sárkány éneke – egy kétszemélyes mitológia részeként.
Esküvőmet is emlékezetessé tette az igyekezet, hogy elkerüljük a lakodalmak zenei közhelyeit. Már a bevonulásnál is meghökkenést keltett, amikor Kovács Kati hangján felcsendült a Most kéne abbahagyni kezdetű örökzöld. Később, a vacsora alatt pedig olyan számokkal szórakoztattuk a násznépet, mint a Szerelem (Albert Einstein Bizottság), a Bogozd ki (30Y), vagy a Szerelmes vagyok minden nőbe (Kistehén Tánczenekar). A humorérzékkel megáldott rokonok és barátok értékelték a gesztust. A humortalanok megbotránkoztak, az üzletfelek pedig elmaradtak…
Még hosszan kutathatnék lelkem zengő zugaiban, de ennyi talán elég is.
Mindannyian mások vagyunk, de vannak közös dalaink. Egy szerelmes dal valószínűleg több szerelmesnek ugyanazt jelenti. Kisebb-nagyobb csoportoknak, baráti társaságoknak is megvannak a közös kedvenceik. Az Illés-együttes, Cseh Tamás, a Kispál és a Borz pedig egy-egy nemzedék közös életérzését szólaltatta meg.
Ha már nemzedékekről esik szó… Gyakran hallunk vagy olvasunk olyan véleményt, hogy bezzeg a „régiek” mennyivel jobbak voltak a „maiaknál” – és fordítva. Természetesek az ilyen reakciók, én azonban a zenét nem fejlődéstörténetként vizsgálom, hanem szüntelenül változó, az adott kor hangulatához és igényeihez igazodó, de a maradandó értéket megőrző, sokszínű és öntörvényű művészetként. Shelley Változékonyság című versét idézve: „csak az nem múlik, ami változik!” (Orbán Ottó fordítása)
Mi lehet az oka az eddig leírtaknak? Mi a titka annak, hogy egy-egy jól megírt dal és annak szövege minden más művészeti alkotásnál erősebb nemzedék-, közösség-, lélek- és szemléletformáló erővel bírhat? Elsősorban ennek szeretnék utánajárni.

…és…

Viszonylatokban kell gondolkodnunk. Zene és szöveg, szerző és előadó, előadó és közönség, mű és társadalom, magyar és nemzetközi viszonylatában.
Bár ez a könyv hangsúlyozottan a szövegekre fókuszál, de mivel a dalszöveg a zenével együtt tölti be szerepét és éri el kívánt hatását, nem hagyhatom figyelmen kívül a zenei feldolgozást: a zene és a szöveg egymáshoz való viszonyát. Már csak azért sem, mert a különböző stílusok jellegzetességei tisztábban megmutatkoznak a zenében, mint a szövegekben. „Zene nélkül mit érek én?” – tette föl az S. Nagy István tollából származó költői kérdést Máté Péter. De feltehetné ezt a megszemélyesített, nagybetűs Dalszöveg is. Mit ér a szöveg zene nélkül? Talán a későbbi idézetek válaszolni fognak erre.
Szerencsés helyzetben vagyok, amiért tanultam zongorázni és verseket zenésítettem meg, illetve magyar szakot végeztem és verseket írok, tehát szorosan összekapcsolódik az életemben zene és irodalom. De nem kell hozzá semmilyen előképzettség, hogy érezzük: a dallam olyan a szövegnek, mint a madárnak a szárnya. Felemeli, kiteljesíti, és elviszi üzenetét a szívekbe és a tudatba. Ezért is javaslom az olvasónak, hogy a mélyebb megértés és átélés kedvéért a szóba kerülő, számára ismeretlen dalszövegeket hallgassa meg zenével együtt is.
Bár ez a könyv szerzőkre és művekre koncentrál, mégsem hanyagolhatom el az előadók szerepét. Azokét, akik hangot és arcot kölcsönöztek a daloknak, akikkel a köztudat összekapcsolja a műveket. Hosszan sorolhatnánk a neveket, akik nem írtak zenét és szöveget, mégis ők tették hozzá a dalokhoz azt a személyiségből és énekhangból fakadó többletet, mely által életre kelt és emlékezetessé vált a mű. Azt is mondhatnánk, hogy egy dalnak a lírai alanya nem a szövegíró, hanem sokkal inkább az énekes.
Bár ez a könyv magyar zenéről, azon belül magyar dalszövegekről szól, József Attilával vallom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Ahogy minden ember, úgy minden nemzet is csak a többiekhez képest lehet egyéniség. A magyar zene sajátosságainak felismeréséhez a külföldi párhuzamok ismerete is szükséges, ezért több helyen – lehetőségeimhez mérten – fontosnak tartom a nemzetközi összevetést.
Zenészek és közönség viszonya: kölcsönhatások sorozata. Egymást formálják lelkileg, gondolatilag és életvitelben. A kölcsönhatás mágneses mezője a koncerteken hat legerősebben. Őriz az emlékezet néhány legendás koncertet vagy koncertsorozatot. A woodstocki fesztiválról fennmaradt felvételek és beszámolók nélkül ma kevésbé értenénk, mit jelentett a hatvanas évek Amerikájában a fogyasztói társadalom és a háború ellen zenével, vándorlással, szabad szerelemmel, színes ruhákkal és az együvé tartozás élményével lázadó hippi létforma és életérzés. A fesztivál zárónapján Jimi Hendrix eljátszotta az amerikai himnuszt – kicsit másképp. Elektromos gitárjából fegyverzaj, szirénahang, emberi sikoly tört elő – egyértelmű utalásként a vietnami háborúra, emellett egy generáció nyugtalanságát is kifejezte.
Az 1969-es altamonti fesztivál volt az utolsó nagy együttléte a lázadó nemzedéknek. Ez áll a hátterében Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényének és az abból készült Presser Gábor–Adamis Anna-musicalnek. A Déry-mű főszereplője egy Amerikában élő fiatal magyar házaspár. Szeretik egymást, mégsem harmonikus a kapcsolatuk. Eszter „megszökik a világgal”, és magába nyeli a már-már egyetlen testként vonagló, fesztiválozó tömeg. Kábítószerektől bódultan köddé válik előtte a jelen, és pokoli látomásaiban újraéli budapesti gyermekkorát, a zsidóüldözés feldolgozhatatlan élményét. A valóságban is tragikus kimenetelű fesztiválnak a műben Eszter is áldozata lesz: heroin-túladagolásban haldoklik, amikor József rátalál… A fiktív (és érezhetően egy kívülálló, idős ember nézőpontjából megírt) események mögött a háttér valódi: egyik oldalon Santanával, Mick Jagerrel és a rockzene más ikonjaival, másik oldalon pedig egy 18 éves fiút, Meredith Huntert máig vitatott körülmények között halálra késelő Pokol Angyalaival, a fesztivált „biztosító” motoros bandával. A musical legismertebb dala az egész korszak léttapasztalatát és életérzését kifejezi, miközben a mindenkori fiatalok kérdéseit is csokorba gyűjti:

„valaki mondja meg, kinek kell hinnem,
valaki mondja meg, kinek nem,
valaki mondja meg, ki hova érhet,
milyen az íze az élet vizének (…)

valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
anyám azt mondta, hogy boldog légy,
de anyám azt nem mondta, mért nem e földön,
anyám nem mondta, mondd, miért”

Egy-egy emlékezetes koncert, előadás, fesztivál túlmutat a zenén, a szövegen és az előadókon. Társadalmi jelentősége van. Magyar példákat is említhetünk erre, így Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperájának 1983-as királydombi és 2003-as csíksomlyói bemutatóját. 1983-ban, a hazai szocializmus utolsó évtizedében sokan kihallották a műből a fennálló rend ellentmondásait. Koppány vezér szavaiból az idegen hatalom elleni lázadás érződött ki:

„Nem kérdem én, meddig járnak még köztünk
Szemforgató, hamis papok
Csak annyit kérdezek, a válaszra várva:
Rabok legyünk vagy szabadok?”

2003-ban pedig határon túli magyarok százezrei előtt hangzottak el a királlyá koronázott Szent István szavai: „Király vagyok, Uram, a Te akaratodból. Minden magyarok királya. És én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen. Veled, Uram, de nélküled.” Abban a közegben ezek a mondatok többet jelentettek, mint Budapesten vagy bármely magyarországi városban.
Itt már az ötödik viszonylathoz, a művek és a társadalom kapcsolatához értünk. Ez könyvem egyik alapkérdése. Egy korszak társadalmi viszonyait, a mindenkori fiatalok gondolat- és ízlésvilágát híven tükrözik az adott kor népszerű dalai. A dalszöveg olyan művészeti és önkifejezési forma, amely a történelem följegyzetlen hétköznapjairól tudósít minket. Művészeti és társadalmi jelentősége egyaránt megkerülhetetlen. De rögtön hozzá kell tennünk: az igazi remekművek időtlenek. Lehet bármilyen nagy hatásuk az adott társadalmi körülmények között, valódi értékük akkor mutatkozik meg a maga teljességében, amikor a megváltozott körülmények között sem válnak üres kordokumentummá, hanem újra és újra megszólítják és összekötik az embereket. „Mert mi más a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az embereknek, hogy megtanuljanak beilleszkedni.” (Kodály Zoltán)

Előadás a Kampec Doloresszel (Halom TV)

Koncertrészlet (Halom TV)

Emlékezés Csoóri Sándorra (M5 TV)

DÉR KATALIN: Bábel tornya újra épül

Isten az emberiséget egységes, egynyelvű és -kultúrájú közösségnek tervezte. Ám miután a bűn elárasztotta a földet, a vízözönt követően úgy döntött, megszünteti ezt az egységet, és a Noé családjából újjáteremtendő embereket népekre tagolja. Célja az volt, hogy megakadályozza az istentelen erők centralizációját egyetlen hatalmi központban, és ne tűrje, hogy a jó és a gonosz erői közötti küzdelem, amely ezután a világtörténelem lényege lesz, globális léptékűvé fajuljon. Erre csak az utolsó időben kerülhet sor, Armageddonnál.
Bábel, a város és torony építését a Teremtés-könyv 11. fejezete forradalomként, az új isteni terv elleni lázadásként, globális nagyhatalom létrehozására irányuló kísérletként mutatja be. Azóta a Bábel-eszme, a bábeli modell a mintája minden erőszakos nagyhatalmi egységtörekvésnek a Római Birodalomtól a Szovjetunión, a hitleri Németországon keresztül korunk új Bábeléig, a gazdasági, pénzügyi és egyre inkább politikai globalizációs kísérletekig. Nem véletlen, hogy az irodalom különösen az utóbbi évtizedekben tér vissza gyakran a Bábel-elbeszéléshez. Fiatal költőnk, Véghelyi Balázs Bábel tornya újra épül című verse egyszerű szavakkal foglalja össze az új, mai Bábel jellemzőit és várható hatásait.
A hajdani város és torony építői még tudták, mit akarnak, mit építenek, és miért. Korunk Bábelének munkálói közül sokan már nem tudják, mit cselekszenek, mert gondosan elrejtették előlük, mi valójában az a nagy egész, aminek ők csupán eszközei, többnyire akaratlanul. A költő így ír róluk: „És jönnek majd az új építők, veszélyesebbek a régieknél, mert már nem tudják, hogy mit építenek, csak a fizetségért dolgoznak.” Az új építők nem tudják, mit építenek, tehát nem lelkesedésből, meggyőződésből dolgoznak, hanem kényszerből, a megélhetésért, érdekből, fizetségért. A hajdani Bábel monumentális torzó maradt, a mai ellenben „lerombolhatatlan lesz, mert nem kőből, de ködből épül”, sátáni eszmék ködéből. Az ősi bábeli torony befejezését Isten meggátolta, összezavarva az építők nyelvét, lehetetlenné téve közöttük a kommunikációt. Ám azt már nem tudta, és azóta sem tudja megakadályozni, hogy Bábel eszméje minden korban újra és újra megfoganjon. Szemben az ős-Bábellel, e mostani sátáni eszmék ködéből épülő Bábel immár nemcsak eltakarja, hanem egészen „elnyeli az eget is fölöttünk”. Így tudják a végidő-próféciák is, amikor olyan korról jövendölnek, amelyben az istenismeret az észszerű, józan, egészséges gondolkodással együtt elenyészni látszik, kivész az emberiségből. Mi pedig „ott állunk majd az új torony árnyékában, újra megértjük egymást” – legalábbis így hisszük, hiszen soha nem volt olyan sűrű szövésű a kommunikáció hálója, mint ma, az internet, az okostelefon és a többi csudadolog korában –, „de magunkat már nem fogjuk megérteni”, mert az eget elnyelő ködben, az istenismeret kihalásával elvész az önismeret lehetősége.

(Képmás, 2016/7.)

BOZÓK FERENC: A Makrokozmosztól a Mikrokozmoszig

Véghelyi Balázs új kötete, a Terepasztal, az 1983-ban született szerző mindezideig megjelent hat kötetéből a harmadik, amely tisztán verskötet.
A szerző még nincs harmincesztendős, ám mintha már kezdené érezni a közelgő „krisztusi kor” emberhez szabott keresztjeit, hiszen erősödik lírájában a nosztalgiázó hang. Még című versében a Szeptember végénnel folytat párbeszédet: „Tél dere még nem üté meg, dús a hajam, sima bőröm, / még a kamasz lányok szép szeme rám mosolyog. (…) Jaj, de az élet véges fogság, míg a kaszás les, / s írhatnék még sok bölcset, közhelyeket. / Jaj, túléltem Rimbaudt-t és túlélve Petőfi, / és fejemet egy hölgy lassan már beköté.” (A biografikus pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a 29 éves Véghelyi Balázs még nem élte túl Rimbaud-t, mert Rimbaud 37 évet élt, bár az is igaz, hogy költőként már 19 évesen „meghalt” a kölyök Shakespeare. Kívánjuk azonban, hogy a Terepasztal ifjú költője számos évtizeddel élje túl Rimbaud-t és a továbbiakban is örvendeztesse verskötetekkel a nyájas olvasókat.)
A nosztalgikus, múltidéző hang ellenére a kötet összhatása még mindig igen fiatalos, egyfajta valóságra rácsodálkozó kamaszos ámulat hatja át. Tematikájában és erkölcsi mondanivalójában olyan tiszta, mint egy hegyi forrás. Reméljük, a későbbi esztendőkben sem öregszik túl sokat ez a friss hang. Tisztaságát kiemeli őszintesége, szerelmeivel, csalódásaival, vagy a bűntudattal való kendőzetlen szembenézése.
Nagy erény, hogy tisztán és erőlködés nélkül bánik az időmérték adta lehetőségekkel. Az a gyanúm, hogy kortárs lírikusaink közül sokan azért fanyalognak az időmértéktől, mert lusták vagy nem elég tehetségesek ahhoz, hogy otthon érezzék magukat benne. Metrumai nem kattognak, hanem úgy áradnak, mint a már említett hegyi forrás. A disztichon, a haiku és a magyaros dalformák lehetnek a jövőben is az igazi kifejezési eszközök számára. A formában akkor érzi igazán jól magát, amikor a humor és az enyhe irónia lehetőségeivel él.
Egyik korábbi kötetének Kötelék volt a címe. A Terepasztal című verskötetben is, kimondatlanul, de ott pulzál az egyetemes és magyar kulturális értékekhez és személyekhez kötődés, kötelék igénye és fontossága. Elődökkel és kortárs költőkkel folytat párbeszédet, gyakoriak a jelölt és jelöletlen idézetek, olykor konkrét szerzőknek címkézi verseit. Véghelyi, korábbi köteteihez hasonlóan, az új kötetben is az emberi lét makrokozmoszától közelít a mikrokozmosz felé. Az emberiséget, illetve a magyarságot érintő gondokat, hagyományokat és kulturális értékeket veszi számba, majd személyes érzésein és élményein keresztül, saját pórusain szűri át a valóságot. Teljesség-élményünket növeli, hogy szintén korábbi köteteihez hasonlóan, a kötet végén külön ciklusban idézi fel a gyermekkor világát. Ezeket a verseket tekinthetjük gyermekverseknek, vagy az alkotói szubjektum gyermekkorát felidéző reflexióknak. Helyezkedjünk a Terepasztal köré úgy, hogy a gyermek is odaférjen, de a gyermek válla fölött legyen ott a felnőtt is, aki olykor részt vesz a játékban, olykor a terepasztal és a játszó gyermek fölött eltűnődik.

(Ezredvég, 2012/6.)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Közösségépítő zene

Útravaló énekek a címe annak a barátságos külsejű és tartalmú CD-nek, amely Véghelyi Balázs versmegzenésítéseit tartalmazza. A mindössze kilenc műsorszámból álló lemezen a versek mellett megszólal egy népdal és egy gitárszóló is. Elsőre nagyon heterogénnek tűnik az anyag. Előadói stílusok és műfajok keverednek benne. A dalokat kórus énekli, helyenként szólistákkal kiegészülve. A kíséretben van elektromos és akusztikus zongora, elektromos gitár, furulya, hegedű, citera, klarinét. Nehéz elképzelni ezzel a felállással egységes hangvételt, de az előadóknak ez mégis sikerül. Hogyan is?
Mindenekelőtt a kórus az, ami összetartja az egészet, hiszen az énekhangnak és a kórusnak mindenhez lehet és van köze. Alapból egy komolyzenei stílusréteget biztosít, ami átfedéseket tesz lehetővé a népzene és a könnyűzene (és rockzene) irányába. A kórus nagyrészt egy szólamban énekel, csak egy-egy kis időre kettőződnek meg a szólamok. A dallamok egyszerűsége és tisztasága a népdalokéval rokon. Bizonyára nem véletlenül énekelték el a Fölszállott a páva feldolgozását is, ami szépen belesimul a versmegzenésítések közé, illetve ezek a versmegzenésítések is illeszkednek a népdalok hangvételéhez.
Az elektromos gitár és zongora már önmagukban az igényes könnyűzene irányába tágítják a stílust, és fiatalos hangulati réteggel fodrozzák az énekhangok tisztaságát. A megfelelő helyeken bekapcsolódik a többi, főleg népi hangszer. Kinek a zenéje tehát ez a műsor?
A válasz első megközelítésre egyszerű, hiszen a verseket Véghelyi Balázs zenésített meg, és előadóként is közreműködött. Mégis, a spektrum egyik végén ott a népdalfeldolgozás, a másikon Bárkányi Benjámin elektromosgitár-szólója. A kórust a zeneszerző édesanyja, Véghelyi Zuszsanna vezényli, amelynek tagjai a százhalombattai Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanulói.
A szerzők, előadók tehát egy együttesnél, baráti és családi körnél nagyobb közösség tagjai, de nem is teljesen függetlenek ezektől. Egy lokális közösség részesei, amelyik olyan nagyon fontos a személyes identitás, illetve a nemzeti identitás között. Ez a társaság így, ebben a formában korábban nem létezett. A zene hozta össze őket. Mondhatom: ez a műsor közösséget teremtett, ami óriási dolog a mi individualista, atomizálódó és széttartó világunkban.
A megzenésített versek tematikailag is ezt az összetartozás-érzést idézik meg, még a játékosabbak is, Például a Rögmászó hangya (Csoóri Sándor verse). A népdal megénekli a szabadságvágyat (Fölszállott a páva), de az egész műsor érzékelteti, mihez képest értendő a szabadság: a biztonsághoz képest. Az ember elröpülhet, ahogyan a Felhőkergetőben (Véghelyi Balázs verse), de haza is hozza az egész világot, és megosztja az övéivel.
Nem véletlen tehát, hogy a CD címe Útravaló énekek – Kányádi Sándor Útravaló ének című verse után –, hiszen nem mindegy, hogy aki világgá megy, az milyen céllal és lelkülettel távozik, illetve tér vissza. Mi adhat tartalmat ebben a vonatkozásban az utazásnak? Ehhez a lemezen is hallható Kányádi-versből idézem a refrént: A legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni. Aki egy olyan közösséghez tartozik, mint ennek a lemeznek az előadói, és bátran hozzáteszem: hallgatói, annak van érzelmi alapja félelem nélkül, vagyis örömben élni.

(Agria, 2012. tavasz.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Huszonhárom lépés

Véghelyi Balázs prózája: a munka szépségének felmutatása. Szorgalmasan kutat, jegyzetel, szelektál, ötvöz és modern korunkhoz illően modernül gondolkodik. Elemi létszükséglete a mindennapi olvasás. Megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak a költőknek és íróknak, akikben felismeri az eruptív tehetséget, akikről József Attila nyomán úgy vélekedik, hogy nélkülük meggörbülne a világ gyémánttengelye. A még mindig fiatalnak mondható szerző már indulásakor nagy fába vágta a fejszéjét: a közízlés vaspántos kapuját szeretné egyre tágabbra nyitni. Vajon sikerül-e neki? Ezt a vállalkozását kísérhetjük figyelemmel ismét, új izgalmaktól felfrissülve, a nemrég megjelent Huszonhárom lépés című könyvében is, amely legújabb esszéiből, tűnődéseiből, kritikáiból és recenzióiból ad érdekes válogatást az olvasóknak. Mondhatjuk így: a könyv igazi élménybeszámoló. Illyés Gyula a következőket írja Babitsról: Eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több; aki folytat s folytatható. A figyelmesen és gondosan összegező, a tanárosan magyarázó Véghelyi mindig meghökkent bennünket valami új összefüggéssel, amiről kiderül, hogy mi is láttuk már ugyan, de mégsem vettük észre. Az irodalom dzsungelébe csábít bennünket, s a veszélyes kalandhoz iránytűt ad a kezünkbe. Huszonhárom lépés – huszonhárom érdekfeszítő eszmefuttatás. Illemtudó és férfiasan szerény írások Janus Pannoniusról, Csoóri Sándorról, Jókai Annáról, felzaklató felismerések Fazekas Lúdas Matyijáról, Zelk Zoltán és Baranyi Ferenc költészetéről, Karinthy Ferenc Epepe című regényéről, a nyelvújításról és az irodalom tanításáról, tárgyilagos tudósítások Kemény Katalin és Kaiser László verseiről. A nagy mesterek hű tanítványa ontja itt vallomásait, aki néhány lépésnyire van már attól, hogy maga is mester legyen. Talán a huszonnegyedik lépés után ez is igaz lehet, mert formálódik abban a nagy tanító, aki így vall az életről: „Számomra még ma is az a természetes, kerek és egész világ, ahol az emberek énekelnek, táncolnak, verset írnak, verset mondanak, rajzolnak, festenek, gyöngyöt fűznek, fát faragnak – és nem csak pénzt olvasnak.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2012. január)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Az irodalomról menet közben

Ezt a könyvet olvasni olyan érzés, mintha sétálnánk az irodalomban, a kultúrában, a történelemben a szerző beszélgetőtársaként. Ezért találó metafora a „lépés” a kötet címében. Véghelyi Balázs kedvesen, közvetlenül mesél, és nem csak az alkalmi beszédeinek lejegyzett változatában, hanem kritikáiban is. Egyedi hangja, személyes stílusa jól kiegészíti a tárgyilagos, példákkal és elemzésekkel felépített érvelését.
E huszonhárom írás egyenként átlagosan négy és fél oldalt foglal el az A5-ös méretű kis könyvben, és egyik sem hosszabb hét oldalnál. Mégis ezek a rövid eszmefuttatások pontosan bejárják azt a gondolati ívet, amelyet az adott témák felvállalhatnak. Van közöttük ars poetikus jegyzet, napló, pedagógiai, kultúrtörténeti és irodalomtörténeti esszé, bemutató beszéd, vázlatos szerzői pályakép, műfordítás és annak műhelymunka-beszámolója, illetve könyvkritika.
Mi köti össze ezeket a szövegeket tartalmilag és stilárisan? A szerző személyes, de nem a tényektől független művészi-költői hitvallása, amelyet előző műveiben is megfogalmazott. Véghelyi Balázsnak korábban már két verseskötete és két esszékötete is megjelent, és ezeknek a tartalmát egyetlen nagyobb könyvben is összeboronálhatná, annyira egységesek. Valamennyi a magyar nyelv, kultúra, történelem, mitológia és irodalom szeretetéről szól. A személyes élmények is megfürödnek a közösségi emlékezet tapasztalatainak fényében.
Véghelyi Balázs előveszi az irodalomtörténeti jelentőségükhöz mérten több figyelmet érdemlő szerzők egy-egy írását vagy életművét, és új szempontokat figyel meg, értelmez az adott kontextusban. Tényeknek néz utána, tévhiteket oszlat el, művek új értelmezését vagy épp fordítását villantja fel.
Nyilván, némely írások csupán ismeretterjesztő jellegűek, de azok is új értelmet kapnak a kötet összefüggésében. Az egész együtt arra emlékeztet, hogy benne élünk az irodalomban, és az irodalom bennünk él. Fel sem merül, hogy a könyvek által nem ment előrébb a világ. A szerző, költő, gondolkodó az igen mellett konkrétan is kiáll a jegyzeteiben, de az egész könyve még inkább megerősíti ezt a hitet / tapasztalatot. Amikor Véghelyi csupán jegyzeteiben elmélkedik, vagy bemutató szövegben érvel, akkor is mindig talál a mondandójához frappáns irodalmi idézeteket. Némelyik közismert, de olyan is akad, amelyik eszünkbe se jutna. Mint egy jó irodalomtanár, aki a diákjainak élményszerűen idéz mindig a legtalálóbb helyről órán, kiránduláson vagy a tábortűznél.
Az irodalomtanár példája nem áll messze a szerzőtől, hiszen pedagóguscsaládból származik, és maga is magyar nyelv és irodalom szakon szerzett bölcsésztanári diplomát az ELTE-n. Most Véghelyi akár a katedra mögül tanítja hallgatóit, akár a könyve lapjain keresztül társalog olvasóival, mintegy sétálva, mindenképp élményszerűen gazdagítja őket valamilyen új szempont megvilágításával Beniczky Péterről, Deák Ferencről, Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról, Baranyi Ferencről, Csoóri Sándorról és másokról.
Kinek ajánlhatnám a könyvet? Bárkinek általános iskolás kortól száz éves korig. Az írások többsége megjelent irodalmi lapokban, de így, egy kötetbe szervezve kellemes ébresztőként felráz abból az amnéziás állapotból, amelyik a rossz tapasztalatoknak, a pesszimista jóslatoknak enged. Véghelyi minden gesztusával arról győz meg – az első jegyzetéből szabadon idézve –, hogy „nem csak pénzt lehet – olvasni”.

(Agria, 2011. nyár.)

ANTAL JÓZSEF: „…ahogy tóban a hínár, tűzijáték az égen”

Véghelyi Balázzsal évfolyamtársak voltunk az ELTE-BTK magyar szakán. Általában akkor találkoztunk s beszélgettünk, amikor úgy hozta a sors, hogy ugyanarra a vizsgaidőpontra jelentkeztünk. Legutoljára a tavaly nyári államvizsgára osztottak be minket egy időpontra, egy bizottsághoz. Ekkor hívott el a másnapi, Vörösmarty téren megrendezett Ünnepi Könyvhétre, ahol legújabb, Kötelék című kötetéből „baráti kötelékül” dedikált nekem egy példányt.
Véghelyi Balázs könyörtelenül éleslátó szemüvegen keresztül képes napjaink magyar viszonylatait látni és láttatni (Profán kantáta; Iskola; Ady Endre földjén), a bemocskolódott politika elleni fegyvere az abszurditás és az irónia (Ördögi kör; Hiba; Hiányszakmák), tiszteletben tartja az ősöket, emlékezik a múltra (Magyar Történelem; Havat a porból), szerelmes (Változás; Felhőn alszunk), elénk tár egy saját fordítású, XVII. századi évszakverset (Beniczky Péter: Az esztendőnek négy részeinek mivoltárúl), s ért a gyermekek nyelvén is (Mese a világlátott vízilóról; Sárgarépa hajat mos).
Hogy József Attila költészete jelentős befolyást gyakorolt Véghelyi tárgyalt kötetére, jól mutatja az is, hogy annak címadó darabja József Attila Születésnapomra című költeményéből vett egyenes idézet, megcsonkított formában: „Én egész népemet fogom.” Ebben az egysorosban benne van a József Attila-vers folytatása, hogy „nem középiskolás fokon / taní- / tani”, de benne van a jelen is, annak tudata, hogy a költő az egész magyar népet fogja (’tartja’ értelemben), az eltéphetetlen kapcsok egybefűzik őt a népével.
A Kötelék egyszerre új versek (az Országutak és a Nyilatkozat című ciklus) és régebbi költemények gyűjteménye („Még egyszer”), valamint helyet kapott benne a Világlátott víziló gyerekverseket magába foglaló ciklusa, a kötetet pedig az EGÉSZ-ség prózai gondolatsorai zárják a „Minden Egész eltörött” érzéseire reflektálva. A „Még egyszer” című ciklus versei nemcsak Véghelyi első verseskötetének (Fán függ a világ) darabjaival lépnek intertextuális kapcsolatba, hanem a ciklus címe felidézi a nagy költőelőd, Ady Endre második verseskötetét, valamint a Kispál és a borz Még egyszer című dalát.
Véghelyi Balázs felvállalja választott értékeit. Napjainkban gyakran hallani, hogy ez a világ értékválságban szenved, s a legalapvetőbb értékek is elsorvadni látszanak. Véghelyi költészetében így nem pusztán az értékek felvállalása, hanem magának az értékválasztásnak az aktusa is ugyanolyan hangsúlyos. Bartók Béla, Csokonai Vitéz Mihály, Illyés Gyula, Petőfi Sándor, Csoóri Sándor, Márai Sándor, Ady Endre, József Attila, Pilinszky János, Örkény István – csonka, s hevenyészett kis névmutató ez Véghelyi költői-írói-zeneszerzői kötelékeihez. A keresztény és pogány vallás ellentétei a százhalombattai Szent István templom tornyán egyesülnek (Nap és kereszt), a csodaszarvas hun-magyar mondája és az életet jelentő világfa több költemény visszatérő motívuma. Véghelyi elénk tárja a magyar nép zivataros évszázadait, amelyet sajnos még ma is élünk: a Profán kantáta Bartók Béla emlékére ajánlott költeménye a napjainkban zajló értelmetlen és felelőtlen „országirtás” ellen emeli fel a szavát, a Magyar nők siralmai 1943 telén a Don-kanyar hőseinek állít emléket, a Zászló hasadéka 1956 ötvenéves jubileumát ünnepli.
A költő nemzeti identitáshoz való viszonyát mutatja az is, ahogy családja történetéről vall: a Magyar Történelemben a második világégés szörnyűségei keverednek északi szomszédjaink abszurd nemzetiségi törekvéseivel – mindezek kirajzolják a költő valódi genezisét, s bennem újra a jelen eseményeivel rezonálnak. A 2009-es év a magyar nyelv esztendeje volt, amelyre a szlovákoktól a hangsúlyozottan nem magyarellenes nyelvtörvényt kaptuk „ajándékul”: „Elejét akarjuk venni a szlovák nyelvet sújtó diszkriminációnak, például annak, hogy a vegyes lakosságú körzetekben csupán a kisebbségi nyelven hangozzanak el a hivatalos bejelentések. Ellenkező esetben a helyi szlovákokat hátrányos megkülönböztetés éri” – magyarázza Miroslav Lajcak szlovák külügyminiszter a pozsonyi országgyűlés által 2009-ben elfogadott nyelvtörvény lényegét. Erre csupán Csoóri Sándor gondolatait idézném az Erkölcsi revíziót! című írásából: „Egy erős állam mindenkor elviseli a kisebbségeit. Egy gyönge nem. Mert a kisebbség mindig az eredendő bűnre emlékezteti. …ez az eredendő bűn: Trianon…”
Véghelyi folytonosságot vállal Adyval, a népnemzeti költőkkel, s önmagával is: régebbi verseit nem égeti el, hanem kincsesbányaként, mély kútként tekint rájuk (Régi versek között), így lesz folytonos önmagával, ahogy köteléket vállal legújabb kötetében helyet kapó régebbi költeményeivel. Véghelyi verseiben nincsenek káromkodó szavak, legnagyobb „hátrányuk” pedig az, hogy alkotójuk nem tud olyan költeményt írni, amit még maga sem értene meg. (Hátrány) Egy ilyen költészetnek mi más is lehetne a hitvallása, mint egy Korszerűtlen ars poetica: a lírai alany „emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért” szól.
Láthattuk, hogy Véghelyi köteléket vállal a múlttal, de nagyon is a jelenben él. Ezt bizonyítja az is, hogy már a kötet legelső, Profán kantáta című verse aktuális problémákat feszeget. A csodaszarvas mondáját felidéző költemény beszélője a „szarvassá változott fiú”, akinek külföldi befektetők megölték testvéreit, elpusztították lakóhelyét. „…erdő helyén luxushotel, / bevásárlóközpont épül…” – számtalan fórumon lehetett hallani arról, hogy Dunakesziben egy hipermarket egyszerűen parkolót létesítene a környékbeli ősláp helyén. A legszörnyűbb a felelőtlen környezeti pusztítás szándéka mellett az, hogy az engedély megszerzéséhez magyar állampolgárok is asszisztáltak a francia multinak. „…édesapám, hol a földünk, / édesapám, hol a házunk…” – kérdezi a Profán kantáta, majd könyörgésbe csendesül: „…fogadj engem újra vissza, / a te tékozló fiadat, / hazavágyom, édesapám!” Súlyos szavak ezek, egy magyar költő a 21. század elején úgy kiált föl, hogy a hazájában hazavágyik. „Országom: saját összetépett térképének darabja” (Havat a porból) – hát már az a kis darab is menthetetlenül el fog tűnni, hol lehetünk otthon, ha ahol a hon, ott nem? A költeményt érdemes a kötet borítójának illusztrációjával együtt vizsgálni, hiszen Kiss Réka grafikája vizuális síkon jeleníti meg a Profán kantáta gondolatait, persze ez fordítva is igaz. Nézőpont kérdése. A Profán kantáta megadja a kötet ritmusát is, hiszen a gyűjtemény számtalan költeményére jellemző ütemhangsúlyos verselésben íródott, felező nyolcasokat alkalmaz (4||4).
Véghelyi és magam is magyar szakos pedagógus diplomát szereztünk, így a magyar oktatás ügye számunkra szakmai szempontból is lényeges. Az Iskola egy kis magyar (iskola)dráma. Egy „sajátos nevelési igényű gyermek”-ről szól, aki először „a közönség szórakoztatására” szemüveges osztálytársát rugdosta meg a földön. Az „eseményt” természetesen „az iskola bőkezű mecénásának gyermeke” videóra is rögzítette mobiltelefonjának segítségével. Miután a tanárnő „nagy nehezen leállította / a sajátos nevelési igényű gyermek mutatványát”, saját főnöke, az iskola igazgatója feddte meg, „amiért durván beszélt a sajátos nevelési igényű gyermekkel, / akinek oka volt arra, amit tett”. De „az iskola bőkezű mecénásának felesége” is panasszal élt a tanár ellen, „akinek nem volt joga / eltulajdonítani gyermekének a névnapjára kapott / vadonatúj telefonkészülékét”. Az igazgató újabb szidásban részesítette a tanárt, akit egy héttel később a „sajátos nevelési igényű gyermek” önkezűleg vert meg. Emlékezhetünk a 2010 januárjában a média által számtalanszor bemutatott szekszárdi diáklányverésre, vagy a debreceni tanárverésre, ahol szülő pofozta meg gyermeke pedagógusát, s persze nem példátlan ma már az sem, amikor a diák veri meg tanárát. Véghelyi jó érzékkel adagolt iróniával meséli el a kezdetben még „csak” diáktársát bántalmazó, majd tanárnőjét is megverő diák történetét. A vers súlyos kérdéseket boncolgat: eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi történik azzal a diákkal, akit a „sajátos nevelési igényű gyermek” védőburkába csomagolva mondhatni felhatalmaznak arra, hogy társait és nevelőjét fizikailag bántalmazza. És hogy mi történik azzal a tanárral, akit megfosztanak a fegyelmezés jogától: először tulajdon főnöke alázza meg lélekben, majd tanítványa testben és lélekben egyaránt. Ennek a fonákjára fordult világnak kedvenc jelszava a tolerancia, az előítéletektől való mentesség. Az Iskola tanárnőjét tulajdonképpen azért büntették meg, amiért nem tolerálta a diáktársát verő s az eseményt kamerázó tanulók tettét. „Előítélet / toleranciájától / ments meg, ó, Uram! // Tolerancia / előítéletétől / ments meg, ó Uram!” – kiált fel a költő Két XXI. századi fohászában.
Véghelyi számára problémátlan és idilli a szerelem, versei Petőfi Sándor és Radnóti Miklós hitvesi költészetét juttatták eszembe. A szerelem úgy szegődik mellénk, ahogy egy kóbor kutya kezd minket követni (Mint a kóbor kutya). A fizikailag távollévő kedves hiánya egyszer csak felülíródik a szerelem erejétől: a költemény alanya először csak egy számítógépet, asztalt és függönyt lát, aztán újra körbenézve a számítógép már szerelmese képét vetíti, az asztalnál a vágyott kedves ül, s a függöny a lány szoknyájává vált: „Azóta jobban látok.” (Változás) A Felhőn alszunk petőfiesen egyszerű és szép szerelmes vers, kiegyensúlyozottságát erősíti a szabályos szótagszámú sorok végének páros rímű egymásba ölelkezése (8a8a8b8b). Ebben a költeményben a szerelem örök, csak az évszakok változnak-váltakoznak, de azok is csak azért, hogy a szerelmesek újabb és újabb dimenzióit élhessék át érzéseiknek: „Beborított minket a tél: / szavaimmal melegedtél…”, „…veled-nyíló virág vagyok, / ha nem leszel, elhervadok.”
Az Országutak című vers József Attila Nem én kiáltok című költeményének sorait juttatja eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat…” – „…keressük önmagunkat – önmagunkban. / De a kezünk még szabad. / Országutakat építhetünk vele, / s megtalálhatjuk önmagunkat – / valaki másban.” (Országutak) Véghelyi is ugyanazt a tapasztalatot fogalmazza meg, amit József Attila: az én ugyan keresheti, fürösztheti önmagát önmagában, de ez hiábavaló. Csak a másik minél teljesebb megismerésével találhatjuk meg önmagunkat, valaki másban – „csak másban moshatod meg arcodat”. Az én és a másik viszonyát értelmezhetjük ennél kiterjedtebben is, a saját és az idegen dimenziójában: „Elvesznek bennünk az országutak” – most nem az számít, hogy szlovákok, románok, szerbek vagy magyarok vagyunk, hanem hogy kereső-kutató kezeinkkel „országutakat építhetünk”, s ezen az új úton találhatjuk csak meg „önmagunkat – / valaki másban”. Valahogy úgy, ahogy József Attila mondja A Dunánál című költeményében: „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

(Agria, 2010. tél.)