Kérdező: W. BARNA ERIKA
Gyakorlott tollforgató, költő, író vagy. Hányszor veszel hetente tollat a kezedbe, mennyit írsz kézzel? A verseidet kézzel írod, vagy Te is már csak laptopon alkotsz?
Mielőtt válaszolnék erre, hadd helyezzem a kérdést általánosabb megvilágításba. Egy kicsit visszamennék a múltba is, hiszen minden onnan gyökerezik. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyet a szociológia úgy nevez, hogy „Y generáció”. Mi, a 80-as évek elején-közepén született – ma még fiatalnak mondható, de már karrierépítő, családalapító – emberek még a kézírás egyeduralmában nőttünk fel. A számítástechnika gyerekkorunkban és az iskolában leginkább csak játékprogramok formájában volt jelen. Ezek színvonalas és kevésbé színvonalas játékok voltak, de nem kizárólagos játékai mindennapjainknak. Maga az írás folyamata egyáltalán nem kapcsolódott a számítástechnikához. Aztán később a mi életünkben is egyre nagyobb teret hódított a számítógép, és kamaszkorunkban, fiatal korunkból fakadóan, jobban meg tudtuk tanulni a használatát, mint az idősebb generációk. A mindennapjaink részévé vált. Természetesen nekem is, részben kényszerből, mert – tény, ami tény – praktikus dolog a gépírás és az internetes kommunikáció. Amikor egyetemre jártam (az ELTE magyar szakára), a legtöbb házi dolgozatot gépelve kellett beadni. Ez részben érthető is a tanárok részéről, hiszen manapság kinek van kedve és ideje olvashatatlannak tűnő sorok százait betűzgetni? Mi tehát, ha nem is ebbe születtünk, de elég korán úgy szocializálódtunk, hogy a géppel írás természetes része a mindennapjainknak. Akárcsak az e-mail, az internetes hírportálok, a közösségi oldalak… Ugyanakkor az egyetemen kizárólag a saját, kézírásos jegyzeteimből tudtam tanulni, ezt úgy értve, hogy ha nem tudtam bemenni valamiért az órákra, de kaptam akár kézzel, akár géppel írt jegyzetet a csoporttársaimtól, akkor azokat újrafogalmaztam, és leírtam a saját kezemmel is, hogy a magam írásából tanulhassak. Ugyanez érvényes a tankönyvekre is: ha könyvből kellett megtanulnom egy fejezetet, akkor fogtam, és kézzel kijegyzeteltem az egészet. Másképp nem ment a tanulás. Van egy nagyon értékes gyűjteményem dedikált könyvekből, már 300 fölötti a példányok száma. Felbecsülhetetlen értéket látok egy-egy kézírásban, amivel a szerző a könyvét ajánlotta. Hubay Miklós például, aki ekkor már alig látott, vastag filctollal írt nekem nagyon kedves ajánlást. Mindegyik dedikáció valamit hozzátesz a könyvhöz, több lesz általa. Nem arra gondolok, hogy megnő az anyagi értéke, hanem mintha írt volna a könyvhöz még egy oldalt a szerző, csak ez kicsit többet árul el a szerzőről – és néha rólam, a címzettről is. Visszatérve a kérdésre, én több műfajú szerző vagyok. Verseket szinte kizárólag kézzel tudok írni. A gondolataimat, érzéseimet leginkább a kezem által tudom fizikailag megformálni. Javítgatom, áthúzom a kevésbé sikerült szavakat, képeket, rímeket, és írok helyettük újat. Elég kesze-kuszává válik a lap, mire megszületik egy vers, de én azért ki tudom bogarászni. Utána, mivelhogy nem az asztalfióknak írom őket, hanem a reménybeli olvasóknak, tehát ha elkészülnek, akkor legépelem, és elindítom őket a maguk útján. Leginkább e-mailben valamelyik szerkesztőség címére. Az utóbbi években kicsit rendetlen vagyok, mert gyakran írom papírcetlikre, gépelt lapok hátuljára a verseimet, s bár mindig megfogadom, hogy megőrzöm őket, de aztán csak elkallódnak. Viszont gyerekkoromból több füzetet őrzök, amelyekbe a verseimet leírtam. Annyira komolyan gondoltam akkoriban a „költészetemet”, hogy volt olyan kis verses füzetem, amihez előszót is írtam, „Kedves Olvasó!” megszólítással. Nekem gyerekfejjel a kézírásos füzet nem különbözött a nyomtatott könyvtől.
Teljes értékűnek érezted, ugye, a saját kézzel készült könyveidet?
Maga a lelki folyamat, meg az, ahogyan „könyvvé” formáltam a verseimet, semmiben sem különbözött attól, ahogyan ma könyvvé rendezem a letisztázott, gépelt verseket.
Előfordult-e, volt-e olyan, hogy géppel próbáltál verset írni?
Előfordult… De jobban megy, ha kézzel írok.
Ugyanaz a Véghelyi Balázs fogja a kezében a tollat, ugyanaz üti a billentyűket. Akkor mégis mi az a másféleség?
Személyesebben viszonyulok a kezemhez, ha forgatom a tollat, ha általam születik egy betű. Gépeléskor előre megkonstruált karakterek jelennek meg egy virtuális mezőben, vagyis a monitoron, miközben nyomkodom a billentyűket. Sokkal személyesebb, ha kézzel írok. A számítógépen csak a kódot érzem, ami egy betűt fog majd kiadni. Viszont azt is meg kell mondanom, hogy prózát rendszerint számítógépen írok. Egy versben jobban tudom kezelni a javításokat. Prózában van úgy, hogy oldalakat teljesen átírnék, ami kézzel túl nagy munka lenne, és még előttem is kibogarászhatatlan kézirat születne. Főleg esszéknél vagy kritikáknál jobban tudom kezelni számítógépen a javításokat. Tehát, ilyen esetekben számomra a gépírás praktikusabb. Ugyanakkor jegyzetelni kézzel szoktam. Ha tanulmányt vagy esszét írok, legtöbbször úgy kezdem, hogy kézzel jegyzetelek, leírom a gondolataimat, a fontosabb hívószavakat, és végiggondolom az írás szerkezetét. Magát a megfogalmazást már gépen írom, de a jegyzetek nélkül nehezen haladnék. Hogy ne csak az irodalomról szóljak: ha géppel írunk és küldünk el egy levelet vagy üzenetet, és nem válaszolnak rá, az talán kevésbé megrázó élmény, mintha a kézzel írt levél vagy üzenet marad válasz nélkül. Ha kézzel írunk, jobban elvárhatjuk, hogy a külvilág is figyelmesebben reagáljon rá. Talán személyesebben érinti meg a másik embert a kézírás, mintha elektronikusan közölnénk vele a mondandónkat. Legalábbis én többször éreztem már így.
Könnyebb nem válaszolni egy géppel írt levélre, egy sms-re, e-mailre, mint egy kézzel írt levélre?
A mai ember már nehezen veszi rá magát a levélírásra, a borítékcímzésre, a postai sorban állásra, ugyanakkor azt is érzi, hogy a kézzel írt levélben sokkal inkább benne van a munkája, a személyisége a másik félnek. Ahogyan kézbe veszi a tollat, megformálja a betűket, megfogalmazza a gondolatait… És ezt illik viszonozni.
Mondhatjuk, hogy rövidebb az út lélektől lélekig, ha kézzel írjuk az üzeneteinket?
Ha nem is törvényszerű, de általában így van.
Mit szólnál ahhoz, ha a gyermekeid majd olyan iskolába járnának, ahol alapkövetelmény lenne a tíz ujjal gépelés, és nem tanítanák a kézírást.
Nem örülnék neki, és igyekeznék más iskolát találni nekik. A tízujjas gépelésről ugyanazt gondolom, mint amikor a gyerekeknél túlzottan erőltetik a szabályos írást, hogy például a száracska vagy a hurkocska csak a második vonalig lóghat ki… Semmi értelmét nem látom ennek. Két-három-négy ujjal is lehet jól gépelni, és szabálytalanul is lehet szépen vagy legalább olvashatóan írni. Az tény, hogy ha manapság érvényesülni akar az ember, szüksége van legalább felhasználói szintű számítógépes ismeretekre. Ez így is van rendjén. Ezzel együtt nem gondolom, hogy ellentétbe kéne állítani a gépírást a kézírással. Úgy szerencsés, ha a gyerek előbb tanul meg kézzel, egyébként a kettő békésen megférhet egymás mellett.
Milyennek képzeled el azt a nemzedéket, amelyik már egyáltalán nem tud kézzel írni? Ha ne adj’ Isten egy olyan oktatáspolitika érvényesülne, amelyben egyáltalán nem tartanák célszerűnek a kézírást, és már nem is lennének kézírást tanító pedagógusok. Felnőne több nemzedék, aki csak a géphez kötődik. Milyen vízió jelenik meg számodra?
Nem értek egyet azzal a pedagógiával, amelyik mereven csak a célszerűségre irányul. Ha ezt a gondolatot követjük, könnyen eljuthatunk oda, hogy a gyerekeket nem tanítják meg magyarul írni-olvasni-beszélni, hiszen van egy világnyelv, amit mindenhol beszélnek és értenek, ezért fölösleges a kis nyelvek használata. Ugyanígy fölösleges lenne irodalmat tanítani, hiszen nincs értelme versekkel vagy novellákkal foglalkozni. Versírásból nem lehet megélni, ezt tanúsíthatom. A versolvasás pedig semmilyen konkrét, gyakorlatias hasznot nem hoz az embernek. (Jelzem, hogy az ének-zene oktatással meg a rajztanítással sajnos már majdnem eljutottunk ide. Az a heti egy énekóra, már ha egyáltalán megtartják, általában nem alkalmas zeneértő közönség nevelésére.) A vízió tehát, amit fölvetettél, nálunk még távolinak tűnik, de sajnos reális eshetőség. Azért vannak biztató jelek is. A fiatalok körében mostanában újra divat kezd lenni az olvasás. Az írás is, habár egyre kevésbé kézzel… De múltkor a vonaton, ahol az utasok szeme és füle összenőtt az okostelefonjukkal, a levegőben pedig hangos zene és kellemetlen ételszag terjeng, leült velem szemben egy kislány. Nyolcévesnek néztem. Kinyitott a füzetét, és kék filctollal verset kezdett írni. Minden sor után megállt, és gondolkodott a következőn… Jól esett látni, hogy ilyen is van még a 21. században.
Hogyan definiálod, mi a kézírás a te értelmezésedben?
A kézírás a láthatatlan lényünk látható megnyilvánulása. A gondolataink, lelkivilágunk megtestesülése. Érdekesnek tartom például a kézzel írt versesköteteket. Weöres Sándornak, Juhász Ferencnek, Tandori Dezsőnek is megjelent ilyen könyve. Jelenleg nem gondolkozom ezen, de ha valaki felkérne arra, hogy állítsak össze egy kézírásos verseskötetet, akkor boldogan megtenném. Talán többet mondana el rólam, mintha nyomtatott formában jelenne meg. A legalapvetőbb különbség a kézírás és a géppel írás között szerintem az, hogy a kézírás az isteni teremtés része. Nagy titok, amelynek az eredetét még sem a tudósok, sem a teológusok nem tudták megfejteni. A géppel írást, annak az eredetét nagyon is jól ismerjük. Az emberi lángelme találmánya, és ennek a később általánossá váló felhasználása. A számítógépet zseniális emberek találták fel, hogy később kevésbé zseniális emberek is használhassák. Persze, kézzel is írnak kevésbé zseniális emberek és számítógéppel is zsenik, de míg az előbbi egy velünk született csodálatos képesség, addig az utóbbi egy praktikus eszköz viszonylag könnyen elsajátítható alkalmazása. A kézírás és a géppel írás között van még egy nagyon nagy különbség: a kézírás az ember egyéniségét tükrözi az írásán keresztül, még akkor is, ha nem irodalmi művet ír, hanem – teszem azt – egy személytelen kérvényt vagy arra egy sablonválaszt. (Utóbbi persze ma már – kézzel írva – elképzelhetetlen.) Vagy akkor is, ha képeslapot küld, csupán annyi szöveggel, hogy „Boldog karácsonyt kívánok!”. Ebben nincs semmi eredetiség, de az írásunk még ilyenkor is megmutat valamit az ember lényegéből, amit a gépelt szöveg egyáltalán nem tud feltárni. A géppel írás akkor tud csak árulkodni az emberről, ha mélyebb tartalma, személyesebb üzenete van az írásának. Egy sima, egyszerű gépelt szöveg csak annyit árul el az emberről, hogy mennyire precíz és rendszerető. A kézírás sokkal szabadabb, az egyéniségünknek megfelelően formálhatjuk a betűket, míg a gépírásban adott jelek, kódok, betűtípusok vannak. Talán a kézírás szabadsága összefügg a költészettel is, hiszen a versírás, ha nem póz, hanem őszinte kitárulkozás: szabadságélményt jelent. Az embernek szabadon szárnyalnak a gondolatai, amikor verset ír, szabadon jönnek az asszociációk. Versírás közben formába öntjük érzelmeinket és gondolatainkat. Ugyanez történik a kézírásnál is: formába öntöd az érzelmeidet, a gondolataidat, a személyiségedet. Ezért mondom azt, hogy a versírás és a kézírás szorosan összetartozik.
A saját írástanulásodra hogyan emlékszel vissza?
Én soha nem írtam teljesen szabályosan. Iskolában tanultam meg írni, előtte csak néhány betűt tudtam megformálni. Sokszor kellett javítani az írásomat, mert nem volt szabályos, egy-egy betű a füzet vonalai közül kilógott, nem ott kezdődött és végződött, ahol kellett volna, és így tovább. Sohasem szerettem a merev szabályokat, sem az írásban, sem másban. Sokat dolgoztam azon, hogy olvashatóan írjak, de mégis engem tükrözzön, ahogyan írok. Életem különböző korszakaiban különbözőek voltak az írásképeim. Volt egy nehéz időszakom a gimnázium első éveiben, amikor nem igazán találtam a helyemet a környezetemben, és magammal se voltam kibékülve. Az akkori írásaim eléggé rendezetlenek, néha szinte olvashatatlanok. Előtte, gyerekkoromban, viszonylag szép, ha nem is szabályos betűket írtam. Aztán később, húszéves korom táján, amikor kezdtem megtalálni a helyemet a világban, kialakult az igazi kézírásom, s ha árnyalatokban változott is, mert az folyton alakul, de alapkarakterében máig ugyanolyan.
Kamaszkorodban tervezgetted-e az aláírásodat?
Számomra kevésbé izgalmas órákon, vagy ha reménytelennek láttam, hogy megoldjam a feladatot, előfordult, hogy verset próbáltam írni, vagy éppen – nem csak az iskolában – gyakoroltam az aláírásomat. Ez nyilván összefügg a saját identitásom keresésével. Kipróbáltam sokféle aláírást. Rövid szignót és teljes névaláírást is. Voltak cirádások, voltak egyszerűbbek, végül – félig-meddig spontán módon – kialakult az igazi. Gimnazistaként jóval többet foglalkoztam az aláírásom formálásával, mint a korosztályom, talán azért is, mert már akkor arra készültem, hogy dedikálni fogom a majdani könyveimet… És így is lett.
Az egyik nagyon izgalmas jelenség a világban, hogy egyetlen állatot sem tudtak még megtanítani írni. Beszélni valamilyen szinten megtanították a papagájt, bár az is csak utánzásra épül, de az írásban még odáig sem jutottunk el. A papagáj több-kevesebb sikerrel utánozza a szavakat, de nincs olyan állat, aki utánozni tudná az emberi kézírást, akár csak a papagáj „beszédjének” szintjén. Majmokat már megtanítottak ecsettel festegetni, festékcsomókat felvinni a vászonra, de írni nem sikerült még egyetlen állatnak sem. Kizárólag az ember lehetősége ez a közlésmód.
Ebben azért fiziológiai szempontok is szerepet játszanak. Mindenesetre tény, hogy az ember kiváltsága az írni tudás, de ettől még nem lesz több egy írástudó, de rosszindulatú ember egy vakvezető kutyánál vagy akár az én szép és aranyos nyulaimnál… Ez a képességünk olyan helyzeti előny, ami szellemileg kiemelt minket az állatvilágból, és alkalmassá tett civilizációk létrehozására. Gondoljunk bele, hogy melyik népek maradtak fenn a történelem viharában, vagy melyeket őrzi az emlékezetünk. Akik írásos kultúrát tudtak teremteni! A régi rómaiak vagy a sumérok szétszóródtak vagy kihaltak, de az írásaik által jelen vannak a mi életünkben is. Ezt leginkább írástudóiknak köszönhetik, akik kőbe vagy pergamenre vésték népük tetteit és szellemét. Mi, magyarok is legalább annyit, ha nem többet köszönhetünk tollforgató elődeinknek, mint a kard forgatóinak.
(W. Barna Erika: A kézírás teremtő hatalma, Üveghegy Kiadó, Százhalombatta, 2016.)