Visszhang – Oldal 2 – Véghelyi Balázs

BOZÓK FERENC: Lépések önmagunkhoz és egymáshoz

Véghelyi Balázs 1983-ban született, Százhalombattán él. Az idei, 81. Ünnepi Könyvhét könyvújdonságainak egyike volt immár ötödik kötete, a Huszonhárom lépés. Új könyve esszéket, jegyzeteket és recenziókat, kritikákat tartalmaz. Három nagyobb, lazán egymásba kapcsolódó egységből áll össze harmonikus egésszé. Az első egységben mutat legtöbbet önmagából a szerző, de könyve minden írását saját személyes optikája és értékrendje teszi sajátosan, hamisítatlanul „véghelyibalázsossá”.
Az első nagyobb blokkban személyes hangú gondolatfutamokat olvashatunk irodalomról, nemzeti összetartozásról, kötődésekről és vonzódásokról, találkozásokról. A kötődés, kötelék fogalma korábbi köteteiben is erőteljes tartalmi nyomatékkal bír. 2008-as kötetének nem véletlenül adta a Kötelék címet. Egy helyütt így írt önmagáról, vállalt szerepéről: „A művészet világa: kerek, egész világ. Az ember színrelépésével együtt született meg az igény a táncra, a zenére, a festészetre és a varázsmondókákra. Nemcsak gazdagabbá teszi az életünket: éppolyan szükséglete szellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem. Az egyetemes kultúra ismerete és megélése által lehetünk többek – önmagunknál. Sokaknak ez nem fontos. Nekem igen. Emellett – a globalizáció korában nemzeti kultúránk ismerete és megélése tarthat meg bennünket magyaroknak. Sokaknak ez sem fontos. Nekem igen. Ezért teszem, amit tennem kell. És ahogy tenni tudom.”
Miféle kötelékeket igyekszik megtalálni a szerző? Miféle meglévő, de szakadékony köteleket igyekszik erősebbre fonni? Választ kaphat az olvasó ezekre a kérdésekre a Lépések, az EGÉSZ-ség, az Erdélyi napló és a Találkozás önmagunkkal című írásokból. Jól érzékeli a szerző azt a korproblémát, hogy a személyiségen belüli, a személyt egységgé összetartó, valamint személyestől a kollektívumig érő kötelek szakítószilárdsága nagyon meggyengült manapság. Huszonhárom lépés a könyv címe, de nemcsak azért, mert huszonhárom írást tartalmaz, hanem igyekszik huszonhárom lépést tenni önmaga, mások és a világ megértése és helyesebb, tartalmasabb megszeretése felé is.
Kötetének második nagyobb egységében olyan irodalmi esszék olvashatók, melyek elfeledett vagy háttérbe szorított alkotókról igyekeznek “lefújni a feledés porát”. A felfedezés vagy újrafelfedezés szándékával ír Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról vagy Baranyi Ferencről. Figyelemre érdemes a Fazekas Mihályról és a Lúdas Matyiról szóló átfogó, mégis népszerűsítő és olvasmányos írása, vagy Beniczky Péter verseinek szlovák fordításának visszafordítása magyarra és összevetése az eredeti magyar nyelvű Beniczky-szövegekkel. A fordítás és összevetés mint izgalmas kaland nem csupán ebben az írásában izgatja. Egy másik írásában Janus Pannonius Búcsú Váradtól című latin nyelvű elégiájának közel harminc magyar fordítását veti össze. A Gondolatok az irodalomtanításról című írás sajátos, egyedi, személyes tapasztalatán alapuló „tantárgypedagógiai” kalandjait és felismeréseit mutatja az anyai és nagymamai ágon pedagóguscsaládból származó írónak. Különös revelációval hat az az írása, melyben Kemény Katalinnak, Hamvas Béla feleségének a férje halála után írt és íróasztalfióknak szánt verseit igyekszik beemelni az irodalmi köztudatba.
Kötetének harmadik egysége azokat a kötelékeket jelzi és erősíti, melyek a kortárs irodalomhoz és kortárs írókhoz kötik a szerzőt, hisz ez a blokk kortárs írókról és könyveikről szóló könyvismertetőket, recenziókat tartalmaz.
Összességében elmondható, hogy aki szívesen gondolkodik kultúráról, egyénről és közösségről, vagy a nemzeti összetartozás kérdéseiről, garantáltan baráti viszonyba fog kerülni Véghelyi Balázs Huszonhárom lépés című új könyvével.

(Napút, 2010/6.)

FAZEKAS ISTVÁN: Vakmerő hűségben

Sokan azt hiszik, a bátorság: vakmerőnek lenni a gonoszságban. Vakmerőnek lenni a jóságban! Ez az igazi bátorság. És vakmerőnek lenni a hűségben? Ez már több a bátorságnál is. Ezt a fajta vakmerőséget érzem Véghelyi Balázs Profán kantáta című versében, melyet – nagyon helyesen – Bartók Béla emlékének ajánl. Ez a vers az otthont, hazát, múltat, jövőt kereső „kétségbeesett remény” könyörgése. Könyörgés az emberi lélek legmélyén meglévő eredendő jó közösségbe való visszavarázslásáért.
A 25 éves szerzőt a Kötelék című, legújabb kötetének versei avatják igazi férfivá, emelik írásművészetének minőségét nagy alkotóink közelségébe. Ha Ady Endre „édes szívű és dalú dalolónak” nevezte Kosztolányi Dezsőt, akkor ezt – újabb versei alapján – talán már Véghelyi Balázsról is megállapíthatjuk, aki az új formák keresése mellett nyomban új törvények megfogalmazására is törekszik, de mindig hű marad a korábbi értékekhez, önmagához. A magyarság katasztrófáiban fölrobbantott szavakat és kifejezési formákat próbálja meg újból összerakni, azokat újrateremteni. Csoóri Sándor írja a szerzőnek A megíratlan és a megírt idők című könyve kapcsán: „Eddig három könyve jelent meg a fiatal Véghelyi Balázsnak, ami korát tekintve, önmagában is komoly teljesítmény. A három közül a most megjelent vallomásos, történelmi tanulmányokat és irodalmi esszéket tartalmazó könyve a legelevenebb és a legárnyalatosabb. A fiatal író ebben a kötetében mutatja meg legvilágosabban elődeihez kötődő vonzalmait. Más szóval: tanítványi mivoltát. Ez a tanítványi szerep azonban nem az utánzás ügyességére céloz, hanem a hagyományok átörökléseinek a képességére.”
„Én egész népemet fogom.” Ez a József Attilára utaló, ugyanakkor nyelvtani módot változtató kijelentés, ami egyben sorsfordítóan józan önjellemzés is, sok mindent megsejtet a szerző új verseskötetének hangulatáról. Érezzük, hogy a versek mögött ott áll a lírai személyiség, aki egyre nyugtalanabbul kérdez rá az élet értelmére. Míg Csoóri Sándor a prózaíróban a tanítványt ismeri fel, addig érezzük, hogy a lírai személyiségben már a tanító formálódik. Egyre markánsabban fogalmazza meg, hogy fájdalmasan cipeli az értékvesztett lét ólomsúlyait, ugyanakkor meglepően tisztán (szinte gyermekien) jelenik meg verseiben a létet minden időben elviselhetővé oldó derű.
A kötet egyfajta összegzés és iránymutatás – erre utalnak a fejezetcímek, valamint a négy ciklust lezáró, az alkotói létnek, az egyénnek és a világ egészének egységét vizsgáló meditáció is.
Az első verscsokor (Országutak) a költőnek a nemzet közösségéhez való viszonyát rajzolja fel, behatolva a magyar lelki karakter legmélyebb zugaiba (Profán kantáta, Egy bölcsességre, Országutak, Zászló hasadéka), felvillantva egy-egy fontos történelmi pillanatot (Nap és kereszt, Magyar nők siralmai 1943 telén), vagy céltudatosan a kultúrán keresztül. Ez utóbbiak közül bravúros és teljesen eredeti az Apokrif sorok egy múzsától. A vers első részében Vajda Julianna Csokonaihoz írt képzelt búcsúlevelét ismerhetjük meg, mely teljesen profánul, hétköznapian szól, s szinte érezzük, hogy ilyen levelet Csokonai valóban kaphatott. Ám Véghelyi képzelete a költői intellektust Júlia szívének is odaajándékozza. Ezért döbbenetes a vers folytatása, melynek már a Lilla ismeretlen naplójából címet adja: „Megírtam Mihálynak/ Búcsúlevelemet / Szavaim még fájnak / S tőlem idegenek. / Nézem azt a szeplőt, / Miről versét írta. / Ez jelenti már őt… / Nincsen többé Lilla.”
A második ciklus vallomásokat tartalmaz vágyakról, hűségről, önismeretről, szerelemről. A szerelmes versek közül kiemelném a Változást, mely a szerelem megfogalmazásának szinte új nyelvi dimenziót ad. „Mit látsz most? – kérdezted este. / Kezemben telefonnal, ültem az ágyon. / Körbenéztem, és azt mondtam: / Számítógépet, asztalt, függönyt… / Hallgattál. Én csak téged látlak – mondtad. / Megint körbenéztem, és az asztalnál / már te ültél, a számítógép képernyője téged vetített / s a függöny lett a szoknyád. / Azóta jobban látok.”
A következő ciklusban az első kötetből olvashatunk néhány válogatott verset, majd a záró ciklusban a vidámságban, humorban és nyelvi ötletekben gazdag gyermekversekkel ajándékozza meg a szerző az olvasót.
A kötet egészét áthatja a közösségért való aggodalom. „Nem hiszem el, hogy az ember közösségen kívül is teljes értékű életet élhet. Az emberiség számára a legnagyobb veszélyt éppen ezért a közösségi lét megszűnése jelentené.” – írja. A közösségi lét vizsgálatával egyidejűleg szüntelenül foglalkoztatja az emberi szabadság kérdése is. Ez Ratkó József vallomását juttatja eszembe: „Ebben a világban még nincs annyi szabadság, hogy az emberek felismerhessék: a szabadság több és jobb, emberhez méltóbb a mainál. A költőnek erről a szabadságról kell beszélnie, másképp a nyelve kimarjul, ellepi a penész, szavai megöregednek, kihalnak.”
Véghelyi Balázs erről a szabadságról beszél.

(Napút, 2009/2.)

W. BARNA ERIKA VIKTÓRIA: Véghelyi Balázs: A megíratlan és a megírt idők

W. BARNA ERIKA VIKTÓRIA
Véghelyi Balázs: A megíratlan és a megírt idők

Egy mély élményű, felejthetetlen álmom alapján mintha fraktálokban, önhasonló halmazok ismétlődésében íródna az emberiség történelme is, és időről időre visszatérnek az örök emberi állapotok: mintha mindig azonos mennyiségű boldogság és azonos mennyiségű szenvedés lenne jelen az emberiség azonos időben élő tömegében. S míg a Teremtő „díszlete” örök marad, addig a szereplők és az emberi jelmezek változnak, de az eljátszandó darab ugyanaz: születés-halál, s a közte megélt, földi lét.
E kozmikus rend alapján időről időre születnek üstökös-alkotók, akik magasabbról, széles szellemi horizonttal képesek rátekinteni az emberi sorsra, egy nemzet életére, akiket vezérül választ ki a Teremtő, hogy láthassanak azok is általa, akik egyébként csak kisebb körben mozognak. Ezek az üstökös-alkotók a „narrátorok”, a szellemi világ szószólói, akik emelt dózisú felelősségérzetet és érzékenységet hoznak a batyujukban útravalóul. Az ő életfeladatuk a tudatszint fokozatos emelésén való munkálkodás, melynek eredménye az Istennel, a Teremtéssel való harmónia megteremtése, vagy inkább: visszaállítása. Ilyen narrátor Véghelyi Balázs is, aki már ifjúi lélekkel magas szintű tudatossággal van jelen a világban és képes bevilágítani szellemi elődeink hagyatékát.
A megíratlan és a megírt idők című esszékötet alapján az a kép jelenik meg előttem, hogy Véghelyi Balázs a magyar szellemi Pantheon magaslatáról szemléli az emberi történelem vonulását, és kameráját a magyar nemzet kincseire irányítja.
Németh László szerint az esszé olyan műfaj, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a lélek égtájakat keressen, vagy éppen segít égtájakat találni. Véghelyi Balázs személyes vallomásával indul a könyv bevezetője: „Ezek az írások az én égtáj-keresgélésem lenyomatai. A magam által feltett kérdésekre próbáltam meg úgy válaszolni, hogy ezáltal másoknak is segítsek – ha nem is találni, de legalább tovább keresni az új égtájakat.”
Az esszé testhez álló műfaj Véghelyi Balázs számára, mivel nem hideg tudósként, távolságtartó történészként akarja áttekinteni a múltat, hanem önmagán átengedi az elődök sorsát, testamentumát, rendezni próbálja örökül hagyott értékeiket, ami által szubjektív képet ad a közös örökség személyes birtokbavételéről. Mindezzel arra buzdít, hogy gazdag örökségünk által teljesedjünk ki.
Véghelyi Balázs úgy magasodik a jelen fölé, hogy leltárt készít, sorra veszi nemzetünk szellemi „vagyontárgyait”, amelyek szellemi honvédelmet is jelentenek egyben. Leporolja ezeket az esetenként már feledésbe merülő kincseket, megfényesíti némelyiket, előveszi a lomtárba dobott értékeket és próbálja őket a helyükre rakni. És miközben rendezgeti a magyar múlt eseményeit, felállítja a „katonáit”: írókat, költőket, tudósokat, művészeket, sportolókat, feltalálókat, és büszke tulajdonosként boldogan kimondja: „Összegezve: ez a kis nép, méreteihez és lehetőségeihez viszonyítva, hatalmas eredményeket ért el itt a Földön.”
„A történelem tudása csupán fakó műveltség. A történelmet inkább érteni, s még inkább érezni kell, aki pedig ez utóbbi képességnek a birtokában van, az elméletben akár alakítani is tudja jó irányban” – mondja ki a könyv egyik legfontosabb üzenetét. A személyes hangvétel közvetlenséget sugall, mintha velünk szemben ülne a Szerző, és kendőzetlenül feltárná önmagát: „Azt próbáltam megfogalmazni magamnak és másoknak is, hogy milyen utakon jutottam el én ennek az örökségnek a birtoklásáig. Valamennyi sorom leírásakor az az alkotói szándék vezérelt, hogy ne csak egy szűkebb, irodalmár közönséghez szóljak, hanem mindenkihez, akiben megvan a szépre való nyitottság és a gondolkodás igénye – az együttgondolkodásé.”
Életfeladatát egyértelműen és egyszerűsítve Szabó Lőrinc nyomán ki is mondja: „Legyen a költő hasznos akarat!” Vagyis nem l’art pour l’art költészetről és irodalomról van itt szó, hanem cselekvő, jövőt formálni szándékozó, az egész nemzet felemelkedését segítő hatalmas tenni vágyásról, amelyhez elengedhetetlen a számvetés, a gyökerek ápolása, a múlt sikereinek, büszkeségeinek és a múlt traumáinak a leltározása és feldolgozása. Életfeladata a szellemi elődök nyomdokain haladva a III. évezred hajnalán a bartóki modell időszerűségének hirdetése és művelése is, ami egyrészt művészeti alkotástechnika, másrészt kulturális gondolkodásmód. A tiszta ősi és disszonáns modern, népi és civilizált, magyar és egyetemes építőelemek egyidejű megjelenítése a zenében, az irodalomban, a képzőművészetben és a gondolkodásban, ami a mindennapokra is kihat. Kimondatlanul is érezni, hogy Véghelyi Balázs teljes mértékben azonosul Bartóknak azzal a 22 éves kori vallomásával, amelyet édesanyjának írt: „Én részemről egész életemben minden téren és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.” Pontosan jókor, éppen a végszóra érkezett Véghelyi Balázs, akkor akarja a haza javát szolgálni, amikor éppen a hazaszeretet érzése kezd ósdivá válni, amikor a haza fogalma kezd porladni sokak szívében, amikor veszélyben van a nemzeti arculat megőrzésének lehetősége.
Íme hát ez az ifjú, aki még alig 24 éves, bölcs embereket megszégyenítő tisztánlátással, bátorsággal és kikristályosodott értékrenddel áll ki és tudatosságra hív és szólít, a nemzeti hovatartozás tudatos átélésére, a közösségi és egyéni életfeladat tudatosítására, a Teremtés elveinek megismerésére és ezen elvek szerinti életre.
Az esszékötet három részre tagolódik. Az első rész címe: Csodaszarvas – kereszttel, amelybe irodalmi, művészeti és történelmi tárgyú esszék, pályaképek és könyvismertetések kerültek. Ez az első rész közös örökségünk egy-egy kincsének felmutatása. Szent ereklyeként mutatja fel a költő és író elődöket, a Mestereket: Janus Pannóniustól Csoóri Sándorig, köztük Balassit, Petőfit, József Attilát és Kányádi Sándort, akiket összeköt a nemzet és a haza szolgálata, ami az egyetemességet, a népek testvérré válásának eszméjét is magában rejti.
„A bartóki modell nemcsak a művészek magánügye, hanem mindenkié, aki úgy akar egy közösség tagja lenni, hogy nem olvad bele az arctalan tömegbe, akinek fontosak még az emberiség évezredek alatt fölhalmozott értékei és akinek – elvarázsolt szarvasfiúként – létérdeke, hogy újra megtisztuljanak a forrásaink” – írja a Csodaszarvas – kereszttel című esszéjében. A bartóki modell alapeszméje adja a könyv első részének Ariadné-fonalát. Nemzeti önazonosságunk legtisztább forrása a népköltészetből fakad, ezért is fontos látnunk a népköltészet és műköltészet természete közötti különbséget és egymást kölcsönösen inspiráló hatását. Csoóri Sándor szerint: „A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete”. Véghelyi Balázs szerint Petőfi, Sinka István, Nagy László vagy Csoóri Sándor költészete azért olyan elementáris erejű, mert a népköltészetből táplálkoztak, ezért a valódinál többet, az igazat tudták elmondani költészetükben. De velük együtt Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Fazekas Mihály és Kisfaludy Károly is nemcsak formában, de a tartalomban is tudott „népiesen írni”, a gondolatmenetük hiteles volt, vagyis a tiszta ősi és a – koruk szerinti – modern magyar és egyetemes értékek gyönyörű ötvöződéseit csodálhatjuk ránk hagyományozott alkotásaikban.
Az első rész kiemelt esszéje azért kapta a Csodaszarvas – kereszttel címet, mert Százhalombattán, Makovecz Imre tervezése alapján felavatták a Szent István templomot, amelynek kettős szimbolikája van: a Nap, mint az ősi magyarság hitvilágának szimbóluma és a napban a kereszt, ami európaiságunk jelképe. Mindebben rácsodálkozik Véghelyi Balázs arra a művészeti alkotástechnikára és kulturális gondolkodásmódra, amit bartóki modellnek hívunk. A népi és „civilizált”, magyar és egyetemes építőelemek gyönyörűséges egybefonódása ez és Németh Lászlót idézve igen fontos jelenséget tár fel: „Alig van nép, amely a Nyugat történeti fejlődését követve ennyi keletet őrzött volna meg magában”. Németh László nyomán Véghelyi Balázs levonja a végső tanulságot, miszerint a nyugati „módszert” és a keleti „lelket” azért kell összekapcsolni, hogy a civilizáció ne váljon le a szellemről, ne legyen csupán „mészváz”, vagy „technikai páncél” rajtunk. És ez a bartóki szintézis végső üzenete.
Újra és újra visszatér Csoóri Sándor életművének méltatása a bartóki modell szemszögéből. A Tenger és diólevél című esszéjét Véghelyi a magyar esszéirodalom egyik csúcsának tartja, amelyben Csoóri saját fejlődésregényét írta meg: „útját a népköltészetig, a modern művészetekig, a bartóki modellig”.
Az első fejezet egyik “szemérmetlen” esszéje a Janus-arcú pajzánságok, amelyben Véghelyi Balázs felhívja a figyelmet Janus Pannonius pajzán epigrammáira, amelyek teljességgel rejtve maradtak a magyar irodalomban. Nem oktatják őket, holott a kamaszok nagyon is fogékonyak lennének erre az önironikus játékosságra, bizonyos értelemben vett irodalmi szexuális felvilágosításra, amit ezek a versek közvetítenek. Janus Pannonius irodalmi remekei sok mai versíró számára jó példát nyújtanak arra, hogy a „legkényesebb” témáról is lehet fesztelenül, őszintén beszélni a jó ízlés határain belül:

Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik
Lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok – tűz önt el, reszket bennem a lélek,
S gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt…

Nem beszélve a bátorságáról amellyel a legnagyobb tekintélyt tudta leleplezni:

Szentatya? – Szentnek aligha, de joggal hívlak atyának,
mert atya nyilván vagy, Pál, hisz e lány a tiéd.

Petőfi és az ólomszamár című esszéjében elgondolkodik azon is, hogy vajon mitől hervadnak Petőfi koszorúi, s felteszi a kérdést önmagának és persze az olvasónak is, hogy vajon mit tenne ma Petőfi, képes lenne-e forradalmat csinálni, értenék-e még azt a szellemi hátteret, amely a szabadság és egyenlőség eszméjét össze akarta kapcsolni a nemzet ügyével. Egy átfogó summázatként olvashatjuk: „Petőfi hitt a nemzet eszméjében, de nem volt nacionalista, hitt az egyenlőség eszméjében, de nem volt kommunista és hitt a szabadságban is, de – a szó mai értelmében – nem volt liberális sem.”
Új megközelítést jelent a József Attila hazája című esszé, amely A Dunánál című vers és Kölcsey Himnuszának rejtett párhuzamait tárja fel, kimondva azt is, hogy „József Attila sem lelte honját a hazában, és neki sem nyújtott senki védő kart…” Véghelyi Balázs rávilágít arra is, hogy József Attila Trianon-verseit évtizedeken keresztül elhallgatták és a Nem, nem, soha! című költeménye a mai napig ki-kimarad a költő gyűjteményes köteteiből, „mintha nem Trianon lett volna a bűn, hanem az, hogy valaki ezt a bűn néven nevezte.” Az olvasó rácsodálkozhat arra is, hogy József Attila korai versei között az ősi magyar hitvilághoz tartozó költeményeket is találunk, amelyeket a hivatalos irodalomkönyvek nem szoktak említeni. A Szent Jobb ünnepén vagy a Rövid óda a kelő Naphoz említése kiteljesíti az eddigi József Attila-képet. Mindennek szerves következménye, hogy „József Attila olyan mélységéig magáévá tudta tenni a népköltészetet, mint előtte senki.” A tanulmány kulcsmondata az, amikor a szerző József Attila üzenetét közvetíti: “A nemzet közös ihlet”.
Talán a legnyomasztóbb a Nehézsorsúak című tanulmány, Sára Sándor filmjének méltatása. Ő az a filmrendező, aki „filmjeivel kibeszélte és kibeszéltette a magyar történelem kibeszéletlen, bevallatlan traumáit”. „Mai napig kínos csönd veszi körül a XX. századi világtörténelem legnagyobb arányú, vagyis legtöbb áldozatot követelő terrorcselekményét, amelyet a kommunizmus nevében követtek el ártatlan emberek milliói ellen. Vajon miért lehet az, hogy még ma sem beszélünk eleget a GULAG-ra elhurcoltakról? Miért nincs erről elég szó a médiában? Miért hallgatnak róla a XX. századi történelmet tárgyaló tankönyvek is? Miért nevezik tekintélyes kutatók hadifogságnak azt, ami valójában rabszolgaságnak egy modern formájú újjászületése volt?” – sorakoznak a kérdések a történelem abszurditásáról, és Véghelyi Balázs szeretne ezekre választ kapni.
A kötet második része, a Születésnapra című fejezet egy interjúfüzér Nagy László emlékére. Véghelyi Balázs még időben tudta Nagy László emlékét, itt maradt szellemi tanításainak nyomait feltérképezni, mert még élnek a költő kortársai és élesen és tisztán élnek bennük az emlékek. 21 költőt, irodalomtörténészt, filmrendezőt, festőt, szobrászt, zeneszerzőt műfordítót, művészeket és közéleti személyiségeket szólít meg, akik Nagy László barátai voltak és mindannyian egy-egy új fényszögből mutatják be rendkívüli egyéniségét, költészetét, hogy újra összejöjjünk mosolya ünnepére. Olyan hiteles személyiségek vallomásait olvashatjuk, mint például Berek Kati, Buda Ferenc, Kocsár Miklós, Lászlóffy Aladár, Sára Sándor, Pozsgay Imre, Utassy József.
A megíratlan és a megírt idők harmadik része a Magyar poharak című esszégyűjtemény, milleniumi parainésis, történelemkönyv esszéformában, amelyet minden magyar embernek, olvasnia kellene. Szinte az egész magyar történelem dióhéjban, olyan tömörséggel és tisztánlátással, amihez fogható alig van a magyar irodalomban. A magyar történelmet formáló törvényszerűségek ennek alapján rendkívüli élességgel beláthatók. Mintha Véghelyi Balázs az ujjait a magyar történelem ütőerén tartaná, érezné a múlt lüktetését és diagnosztizálná az egész magyar történelmet. Időről időre visszatérnek az önhasonló halmazok: a dicsőségek (honalapítás, Szent István, a második honalapító IV Béla, Hunyadi János, Mátyás, Dobó István dicsőségei,) a vérveszteségek: a tatár- és török-dúlta ország, a 20 századi szovjet felszabadúlással. Látjuk, hogy főnixként mindig újraéled az ország, akár a tatárdúlást, akár a kiegyezést, akár Trianont, akár 1956-ot nézzük, még ha a sebek fájnak is és csonkul az ország, mégis képes fennmaradni. Időről időre visszatérnek a szabadságharcok, a magyar nép szabadság- és igazságszeretete nem tud kihunyni, időről időre visszatérnek az idegen megszállók, egymást váltogatják az elnyomó hatalmak, de időről időre születnek hősök és születnek kiemelkedő elmék, akik által megmaradunk, sőt felemelkedünk és példát adunk a világnak. Időről időre győzni is tudunk, a hamuból feltámadni, akár összefogni is, ha kell.
Ha egy gyors áttekintést végzünk Véghelyi Balázs értékrendjéről, akkor a legfőbb érték a művész felelőssége, és igazságszeretete, amit így értelmez: „A művészet alapvető célja a pillanat átadása az örökkévalóságnak, s az örökkévalóság átadása a pillanatnak, valamint az, hogy a világnak szépséget és emberséget mutasson… A művésznek soha nem szabad elhagyni az igazságot, mindig az életből kell kiindulnia, mert oda is kell hogy célba érjen… A művészet eredete szerint szükséglet is. A művészet a legmagasabbrendű emberi érintkezések erőtere.”
A másik kiemelt érték Véghelyi Balázs lelkében a szabadság, s kimondja a szabadság legfőbb törvényét is: „Szabadok csak együtt lehetünk.”
És miután sorra vette kincseinket, jólesően nyugtázza: „Ez a föld és ez a nép szellemi nagyhatalma a világnak.”
És végül nemcsak leltároz, nemcsak a múltat világítja át, hanem kijelöli a közös célt is: „Nekünk és utódainknak az lesz a feladatunk az új évezredben, hogy egyetemesen, kéz a kézben gyarapítsuk korunk legnagyszerűbb erényeit és megszüntessük legégetőbb hibáit… Talán a jövőben több méz és kevesebb méhcsípés juthat nekünk, mert, ahogy Kölcsey súgja belülről a fülembe, mi már a jövendőt is megbűnhődtük.”
Legyen így, legyen ez Véghelyi Balázs próféciája, amely maradéktalanul megvalósul – mielőbb!

Elhangzott a Magyar Írószövetségben, 2007. november 7-én
(Agria, 2008/2.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs legújabb könyvéről

Véghelyi Balázsnak A megíratlan és a megírt idők című esszékötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában. A borítót Kopcsik Edit Magyar nők siralmai című festménye díszíti, melynek ihletője a szerző hasonló című költeménye volt; a vers egyébként a borító belső oldalán olvasható.
A szerző a Magyar poharak című esszéfüzérével tette magát hiteles alkotóvá a magyar prózairodalomban, melyről Csoóri Sándor a könyv ajánlásában a következőket írja: „Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni, s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus.” Hozzáteszi, hogy Véghelyi Balázst olyan fiatalembernek tartja, akire minden örökségünket nyugodtan rábízhatjuk.
E munkája után egyéb prózai írásaiból kaphattunk ízelítőt a Megrendült időnk című közös válogatásunkban.
Véghelyi Balázs írásait jellemzi a pontosság és a fegyelmezettség és az igazság oknyomozó keresése. Mondanivalójában mindig célirányos, de mint ahogy Kányádi Sándort idézi, hogy „a vers a nyelv szobra”, ő a prózai írásaiban is ennek a gondolatnak igyekszik megfelelni, ezért írásait gazdagon díszíti a tartalomhoz illeszkedő költői eszközökkel. A tudományosság igényével lép fel: közérthető módon. Most megjelent könyve három részből áll. Az első fejezetben szó esik többek között a népköltészetről, Petőfi és korunk megrendítően különös viszonyáról, József Attila változó és egyre elmélyülő hazaélményéről, ugyanakkor itt olvashatunk először átfogó tanulmányt Csoóri Sándor gyermekverseiről is.
A második fejezet egy mellbevágó interjúsorozat Nagy Lászlóról, a költő születésének 80. évfordulója kapcsán. Itt olyan embereket szólít meg, akik a költő közeli barátai, kortársai voltak, például: Berek Kati színésznő, Pozsgay Imre politikus, Sára Sándor filmrendező, Kocsár Miklós zeneszerző, Utassy József költő.
A harmadik fejezetben a már említett Magyar poharak című alkotása található, amit a szerző több helyen átírt.
Ajánlom a könyvet mindenkinek, akik kötődnek az egyetemes és magyar kultúrához.

(Fazekas István: Megnyerhető veszteségeink, Hungarovox Kiadó, Bp., 2007)

CSOÓRI SÁNDOR: Üzenet Véghelyi Balázs könyvbemutatójára

Tisztelt Százhalombattaiak! Kedves Barátaim! Nem szeretem sem a mentegetőzéseket, sem a magyarázkodásokat: gyönge nádszál mind a kettő, de most mégis beléjük kell kapaszkodnom. Ugyanis három héttel ezelőtt megígértem Véghelyi Balázsnak, hogy bár rengeteg a munkám, s jobb kezem fején bagoly ül reggeltől estig, ennek ellenére szívesen bemutatom új könyvét szülővárosában, Százhalombattán. Ezt várja el tőlünk, idősebb íróktól, az irodalom íratlan hagyománya. Megállapodtunk az időpontban is: október 15-e, este 18 óra.
Szabad öt perceimben már el is kezdtem töprengeni azon, hogy mit is segíthetnék fiatal pályatársamnak új könyve ürügyén. De később egyik ismerős színésznő keres telefonon, hogy a Merlin Színházban, október 15-én, 18 órakor a nyolcvanadik születése napját ünneplő nagy költőt, Tornai Józsefet szeretnék fölköszönteni meglepetésként a barátai, a kritikusai, az olvasói, s erről az alkalomról én nem hiányozhatom, hiszen mi ketten az 1950-es évek óta ismerjük egymást, bensőséges barátok vagyunk és kezdettől fogva nemcsak egymás verseit lámpáztuk át figyelemmel és szigorral; nemcsak István király szarkofágját cipeltük a vállunkon villámlásban és égzengésben, de kimondatlan szavaink is mindig értették és értik egymást.
Latolgatásra tehát semmi esélyem se maradt. Százhalombatta helyett Tornai József köszöntését kellett vállalnom.
Magam helyett így csak egy gyors levelet küldhetek, hogy legalább a becsület ne szenvedjen csorbát.
Mi mással kezdhetném el ezt a levelet, mint csodálkozó, csöndes mosolygással. Öt vagy hat évvel ezelőtt kaptam egy rejtélyes küldeményt. A küldeményben egy csomó vers volt, s ha jól emlékszem, két magnókazetta, megzenésített gyermekversekkel, amelyek közül kettőt én írtam, a zenéjét pedig Véghelyi Balázs. Költő és zeneszerző együtt? A kettő sok volna – gondoltam magamban –, de majd meglátjuk.
A szalagok meghallgatása és a versek elolvasása után nem lettem sokkal okosabb: így ír verset egy kezdő ember és így szerez zenét is. Egyik verskéziratára azt írtam oda emlékeztetőül, hogy a vers nem az a hely, ahol kímélik az angyalokat. Ez a mondat számonkérés volt. Egyúttal biztatás is, hogy legyen sokkal vakmerőbb, szókimondóbb, gyalogoljon többet a sárban és a Tejúton is.
Hosszú idő után tudtam csak válaszolni neki, de már fogalmam sincs, mi volt a levélben.
Meg kell vallanom: Véghelyi Balázs jól vizsgázott türelemből és önfegyelemből is. Úgy tudott fegyelmezetten várni, mintha várakozásból is szigorlatoznia kéne.
Aztán a kedvező előjelek után találkoztunk. Szikár, zárkózott, lehajtott fejű kamasznak képzeltem el, de egy koránál is fiatalabb gyerekembert ismertem meg, aki nem olyan régen tanult meg olvasni és írni, de nemzedéktársai zöménél sokkal jártasabb az irodalomban, a festészetben, a zenében, sőt a magyar történelemben is. Például, ha az 1867-es kiegyezésről beszélnek a társaságában, ő nem az iskolai tankönyvek gödreiben kotorássza a választ, hanem fölidézi Németh László legvilágosabb mondatát, amelyben az író a kiegyezés lényegét így foglalja össze: „A kiegyezés megvalósította Széchenyi reformjait és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”
Eddig három könyve jelent meg a fiatal Véghelyi Balázsnak, ami korát tekintve, önmagában is komoly teljesítmény. A három közül a most megjelent vallomásos, történelmi tanulmányokat és irodalmi esszéket tartalmazó könyve a legelevenebb és a legárnyalatosabb. A fiatal író ebben a kötetében mutatja meg legvilágosabban elődeihez kötődő vonzalmait. Más szóval: tanítványi mivoltát.
Ez a tanítványi szerep azonban nem az utánzás ügyességére céloz, hanem a hagyományok átörökléseinek a képességére. A huszadik századi nagy angol költő és író, T. S. Eliot azt fejtegeti egyik tanulmányában, hogy az igazi hagyomány sose másolásban fejezi ki magát, hanem a történelmi érzék megkeresésében, amely nélkül alkotó nem létezik. Hiszen épp a történelmi érzék az, amely a múltban sosem csak a múltat kutatja, hanem éppenséggel a mindenkori időszerűséget.
Hogy erre a tételre milyen jó ösztönnel talált rá a fiatal író, mostani kötete leghosszabb esszéjéből derül ki egyértelműen: az Egy évezred poharából.
Mi a műfaja ennek a hetvenhat oldalas írásnak? Nem tudom. Talán mi vagyunk? Talán az ezeréves magyar történelem hősiessége és csonkasága? Talán a magyar Hamlet fogcsikorgató monológja: Lenni, vagy nem lenni? Vagy inkább az Ady által megfogalmazott, minden drámán túlmutató dráma, amelyben lenni kell, lenni, lenni?
De ha a műfajt nem tudom is megnevezni, azt tudom, hogy az ifjú szerző azon a nyomvonalon halad, amelyben Balassi, Csokonai indult el s az előttünk járó nemzedékekből Nagy László és Sütő András haladt.
Itt azonban valami fontosat meg kell jegyeznem. Mégpedig azt, hogy Véghelyi Balázs nem csupán etikai célirányokat jelöl meg magának, hanem esztétikaiakat is. Babits, Kosztolányi, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó világát nem szakítja el az úgynevezett nemzeti írókétól. Együtt látja őket a teljességben.
Verseskötete hátlapjára tavaly nyugodt lélekkel azt írhattam oda, hogy az ilyen fiatalokra, mint amilyen Véghelyi Balázs, minden örökségünket rábízhatjuk.
A mai estén ezt tudom elismételni újra.
Végül vigasztalásul azt mondhatom, ha én nem is lehetek jelen, a zene világából két Csoóri Sándor is helyettesít: az ifjabb és a legifjabb.

(Elhangzott Véghelyi Balázs A megíratlan és a megírt idők című könyvének bemutatóján, 2007. október 15-én, Százhalombattán, a Hamvas Béla Városi Könyvtárban. Közreműködött ifj. Csoóri Sándor és zenekara, valamint Kleman Andrea. A szerzővel Kaiser László beszélgetett.)

(Polísz, 2007. december)

BARNA ERIKA VIKTÓRIA: Véghelyi Balázs: Fán függ a világ

Vékony kötet, de nagy súlya van. Súlyát a költő felelősségérzete adja, az a bátorság, amellyel rátekint a még „működő”, de akadozva, fuldokolva működő, a természetet, a lelket pusztító, ember-torzította világra. Véghelyi Balázs erkölcsi tartása, szellemi magaslata rácáfol fiatal életkorára (ki gondolná, hogy mindössze 23 éves!). Szellemi-lelki érettsége az éberséggel megélt létéből fakad: „Átsüvít bennem a szél: Milyen jövő várhat?” (Havat a porból) Mélyről felfakadó vallomásai révén betekinthetünk vívódásaiba, felnőtté érlelődésének lelki folyamatába. Töprengése a költői feladat súlyát tudatosító ember kételye és tépelődése: „meg tudom-e mutatni szilánkokból az igazat és egészet: / kiszakított szöcskelábban a háborúba zuhanó emberiséget?” (Sajnálatosan ez utóbbi verssor nyomdai hibával került a könyvbe: a háborúba szó helyett lábszúba szerepel, kérjük az olvasók együttműködését a javításhoz, az „igazi kép” helyreállításához!)
Szerkezetében a kötet négy ciklusra épül, a makrokozmosztól a mikrokozmosz felé haladva. Az Értünk szól a harang ciklus versei az egész emberiségért, a földi életért aggódó költő felrázó, tudatosságra ébresztő figyelmeztetései. Metafizikai érzékenységgel feltett kérdései mindig túlmutatnak a mindennapok apró dolgain, mintegy József Attila nyomdokain haladva kozmikus távlatokban gondolkodik. Riadtan tekint arra a világra, amelyben „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák. –” (Fán függ a világ) sikoltanak, megállj-t kiáltanak. De megrendült áhítattal szól arról a világról, amely haldoklásában is még mindig őrzi az ember igazi lényét: „Tiszta az ég, / tükröződik a tó vizében, / mint egy őszinte gyermeki mosolyban / az ember ősi tisztasága.” Véghelyi Balázs az önmagát vesztett, vagy önmaga igazi lényét megtagadó ember sorsáért aggódva kérdezi: „Leszünk-e mi még valaha ilyen természet-arcúak?” (Séta a nyíló tavaszban) Tükröt tart a tetteinek következményeit nem látó, a jövőjével közönyös ember számára, aki lét-rontó magatartásával önmaga pusztulását okozhatja. Ironikus rálátással vetíti elénk a mohóságától vezérelt embert, akinek feloldásként megadja az önbelátás lehetőségét is: „Mint vízben hal, úgy élünk a természetben. – / Lenyeljük az egész vizet? Remélem, nem.” (Balaton-parti éjszaka) Jelentés című versében a „még” működő világ feletti öröme és szomorúsága egyszerre szólal meg: „Jelentem, hogy a körülmények ellenére / – megállapításom szerint – működik még a világ, / és a benne található élet is, / bár nem tökéletesen, de azért még működik.” A kiemelésben rejlik a fricska: a természetes működést megzavaró, vagy az emberi művi világot is túlélő, még (vajon meddig?) működő világra célozva ezzel.
Versei transzcendens tartalommal töltött tanítások, amelyekben mindig jelen van a „még-mindig-nem-késő” üzenete. Még megmenthető, még jobb létbe fordítható a világ, még tehetünk érte, hogy természet-arcú emberként legyünk jelen a világban. Még választhatunk, még döntést hozhatunk. Az egyensúlyát vesztett világot még helyrezökkenthetjük, ha a Teremtés törvényeit megismerjük, ha a Teremtés rendjét követjük, ha a Teremtés rendje szerinti társadalmat építjük fel, amelyben a profanizált világban elértéktelenedett életet újra szentségként kezeljük.
A kötet több versében újra visszatérő sugallat, hogy teremtett világba születünk, a földi élet minden fizikai adottságát mindannyian csupán néhány évtizednyi használatba kaptuk, nem tulajdonba, s ahogyan elődeinktől életre kaptuk, úgy utódainknak életre kell átadnunk. A csupán fizikai síkon mozgó, a csupán az érzékelhető világot teljesnek vélő túlintellektualizált ember elvesztheti a szív bölcsességét, elveszítheti az érzékelhető világon túli világot. Azt a világot, amelyben a megértő szeretet képes egy magasabb minőségű létet ajándékozni az ember számára. Az ész mindenhatóságában élő, öntelt emberért fohászkodik a harang tiszta, megszentelt hangjával: „adjál az alkotómnak észt, / ami nem győzheti le a szívet” (Értünk szól a harang). Pál apostol szavai visszhangzanak és erősödnek fel, nem pusztán egy falucska, de az egész bolygó harangjaként szól Véghelyi Balázs harangja. A képvers kezdő és végső betűjét: Ó-Ő az egész kozmosz visszhangozza, mintegy a Teremtés feletti szomorúság akkordjaiként zúgnak, a Teremtő iránti mélységes alázattal. A szeretet nélküli ész-ember nem tud kapcsolódni sem önmagához, sem a másikhoz, sem Istenhez. Legyen bármely okos és zseniális, találja fel a legszuperebb Mars szondát, akkor is magányos marad, ha nem a szívével gondolkodik, ha önzésében pusztán a saját igazához ragaszkodó, börtön-világába zárva él. Forma és tartalom szerves egysége ez a remekbe sikerült képvers – az üzenet súlyával és a mindenséget átzúgó hangjával.
S ha a harang zengése nem érne fel a világszülőhöz, akkor maga a költő fohászkodik kegyelemért, segítségért Istenhez A Láthatatlan Személyhez című szonettjével. Mottóként Madách víziója áll az ember számára készen „átadott” és hibátlan világról. Csakhogy mi most mindannyian már a „kerékfogát újítni” igénylő világban élünk, a Teremtő művét megzavartuk. A vers mintha József Attila Istennel való párbeszédeinek folytatása lenne. A verset olvasva az az érzésünk támad, hogy Véghelyi Balázs ott ül József Attila mellett és Istennel beszélgetnek – hármasban! Vagy mintha csak József Attila maga folytatná e fiatal költő versei által Istennel elkezdett párbeszédét. A Láthatatlan Személyhez a Bukj fel az árból, az Istenem, az Uram!, vagy a Tanítások című József Attila-versek folytatása. „Néha úgy vagytok a rosszal, / mint a gyermek a csavargással. / Ujjong, eltéved, sirdogál / s hazakívánkozik.” (József Attila: Tanítások). Az ember esendősége folytán rosszat tesz, s méltatlanná válik Isten szeretetére, s jobbá válni is csak a kegyelem folytán tudhat: „Segíts, hogy jobban tudj minket szeretni! / Bennünk rejlő arcodat tőlünk soha ne vedd el! / Támaszként is legyél velünk, ne csak neveddel!” (A Láthatatlan Személyhez)
A világrontó állapot diagnózisa tömör, egyértelmű. Az ember számára a Teremtés által minden életfeltételt megadó világban egy mesterségesen és természetellenesen létrehozott „érték” körül járjuk haláltáncunkat: „Pénz nélkül is lehet élni… Csak nem sokáig.” (A pénz hatalma) S úgy tűnik, hogy hamarosan sok pénzzel sem megyünk semmire az életfeltételeinket már nem biztosító, túlszennyezett levegőjű, vizű, talajú, sebzett bolygón.
A második ciklus, az Ady Endre földjén versei a magyar történelem képeit, sorsfordulóit, veszteségeit, győzelmeit, megoldásra váró feladatait villantják fel. Mondhatni mozaikkockák e költemények, egy magas kilátótoronyból áttekintett történelmi valóság. A ciklus első versét, Havat a porból címmel Csoóri Sándornak ajánlja a költő. A kezdő sorban döbbenetes tömörséggel feltárul a magyar történelem újra és újra megismétlődő drámája: a több részre való szétesettség: „Országom: saját összetépett térképének darabja.” Hol fizikai, hol lelki, hol pedig szellemi szinten szakadunk szét, mintha csak a magyar nemzet „karmikus” feladata lenne eljutni – avagy visszatérni? – az egységhez. Eljutni ahhoz az egység-állapothoz, amelyben képesek vagyunk a népek nagy sokaságában mi is öntudattal, egymást kézen fogva, önmagunk ügyét egységesen fontosnak tartva, értékeinket felmutatva jelen lenni. Hogy megtanuljunk végre Véghelyi Balázs szavai szerint: „emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért” (Korszerűtlen ars poetica) szólni, kiállni. Magyar költő számára mindig is nagy súlya és terhe volt az igaz szónak. Ezt a keresztet már javában cipeli Véghelyi Balázs is, ezt a felelősséget kell felvállalnia kiválasztottsága folytán, s ezzel a feladattal birkózik: „Ameddig a világ életem malmába költözött, / valami olyat kellene őrölnöm ég alatt, föld fölött, / mint azoknak, akik a port is hóvá tudják tenni / s akik az erdők tüdejével szoktak lélegezni.” (Havat a porból) Költői feladata a csodatétel, az önmagát, emberi létét szinte meghaladó, teremtő, alkotó munka, mert a minden nemes eszmét befaló, elsüllyesztő üzleti világban, a pénz világában már kozmikus hangerő mellett is csak alig néhányan hallják a szót. Abban a világban, ahol József Attila figyelmeztetése, próféciája ellenére („Ne bízd el magad öregem, / bőröd ne bízd kereskedőre, / ki elád felhőt az egen, / s a földön telket vesz belőle.” – Vigasz) átengedjük valódi kincseinket a disznófejű Nagyúrnak, vajon ki hallaná meg Petőfi Sándor lelkesítő, változtatásra hívó szavait? „És gondolkodjunk el azon is, hogy ha jönne közénk megint / valaki, aki tisztábban lát és tisztábban beszél mindenkinél, / vajon mit érhet el a szavaival és a szemeivel ezen a világon?” (Egy történelemformáló költemény margójára). Vajon a mai Országgyűlés követei, képviselői Ady Endre földjén tudnak-e gazdagon termő, virágzó kerteket létrehozni? „Elvadult tájon gázolunk, / körülöttünk dísznövények. / Nem tudjuk, hogy milyen táj ez, / ahol Ady Endre lépett. // Lehajlunk a műtrágyáig, / giz-gazok minket nem rágnak, / de ahogy a régi költő: / nyomát se látjuk a virágnak. // Lessük a föld zajos lelkét, / lehúznak a dísznövények. / Szelet kavar egy harci gép, / ahol Ady Endre lépett.” (Ady Endre földjén).
De Véghelyi Balázs szándékában, költői feladatvállalásában a legfontosabb: a magok elvetése: „ebbe a világba búvárként lemerülök bennem, / fölhozom magjait s virágot ültetek, / ahogyan tudok és ahogyan lehet.” (Havat a porból) Nagy súlya van az utolsó feltételnek: „ahogyan lehet”… mert a társadalmi környezet klímája, talajminősége, termékenysége már mindannyiunk felelőssége… Amint az is, hogy mindent tegyünk meg a magunk szintjén és „ahogyan lehet”, mert a helyzet felismerésétől kezdve a felelősség már végérvényesen a miénk is.
A huszadik század tragédiákkal teli történelme vonul végig a Magyar Történelem című versben, amelyben a költő családjának személyes sorsa tárul fel sok magyar család sorsát egyesítve. Tények sorakoznak, események, amelyek mögött irtózatos fájdalmak, értelmetlen szenvedések lüktetnek. A költő újraéli és mindannyiunkat átvezet azon a poklon, amelyet átéltek és túléltek nagyszülei, akik hontalanná váltak hazájukban, akik „háborús bűnösök lettek” a magyarságuk miatt, pusztán azért, mert otthonukat nem hagyták el: „És mikor a békéhez már csak annyi hiányzott, / hogy a bűnösöket is néven nevezzék, hát néven nevezték / nagyapámat és nagyanyámat is, akik meglepődve / fogadták, hogy háborús bűnösök lettek – Csehszlovákiában.” Nagyszüleit és számtalan magyar embert Trianon és a II. világháború megtanított arra, hogy legyenek „mindig útrakészen a továbbköltözéshez”. A világ egyetlen országát nem szabdalták úgy szét, ahogy a miénket, a világ egyetlen népe nem értheti azt, ami itt történt. Az ország után elvették az állampolgárságot is: „Végül nagyszüleim – négy év után – csehszlovák állampolgárságot kaptak”. A külföldre szakítottaktól elvették a nyelvünket: „Nagymamám (miután szlovák nyelvből levizsgázott) újra taníthatott – magyar gyerekeket. / Mindig az előírtak szerint (máshogy nem is lehetett volna), / de egyszer mégis azt merte javasolni, hogy legalább a / hatéves magyar gyerekeknek ne kelljen / még szlovákul mondaniuk azt a (magyarul is értelmetlen) / köszöntést, amivel vigyázzállásban kellett kezdeni a napot: / Dicsőség a Munkának, Tanító Elvtársnő! / (Súlyos ellágyulását nagymamám szóbeli kioktatással / megúszta)”. Elvették tőlük még a szülőföldet is: „Nagyapám és nagymamám a szülőföldjükön / halhattak meg. A halotti bizonyítvány szerint / mindketten külföldiként”. Megrázó, mély sebeket diagnosztizáló lelet ez a vers. A hatalmi törekvések démonaitól feldúlt hazában az igazi vesztes az ártatlan ember. Tökéletes röntgenkép arról, hogy a személyes sorsunkat hogyan rombolják szét és hálózzák be a birtoklás eszeveszett sárkányainak alávetett politikai döntések. De a költemény sorait átragyogja az a fény is, amely a minden földi hatalomnál nagyobb erőből árad: „Háború volt, embereket sütöttek szalonnaként / népek nevében a világtűz fölött, de nagyapám és nagymamám / szívében már egy másfajta tűz égett. (…) A szerelem, ahogy mondani szokták, / nem ismer határokat.” Ez a szent erő segíti, hogy a nemzetünk él, s élni fog.
A Szerelem mellett vezérel bennünket egy másik erő is: a Szellem, mintegy beteljesítve, követve József Attila iránymutatását. Véghelyi Balázs szavaival: „Kufárhadak dúlnak ugyan / tatárverte hazánkban, / de odafönt mindig rend van: / szellemünk múzeumában.” (Válasz Illyésnek, a magasba). E két tiszta erő által válhatunk felnőtté, s válhat a sok felnőtt ember felnőtt, azaz saját sorsát irányítani tudó nemzetté.
A kötet harmadik ciklusa, az Átlátszó rácsok versei az emberi élet apró mozaikképei, a mindennapok pillanatai, amelyek az értelemmel alig befogadható dimenziókig tágulnak. Visszatérő motívum a múlandó és halandó lét: „Halad szüntelenül az óramutató, / szeleteli az időnket, mint kés az ünnepi tortát” (Halad az óramutató). „Amíg élünk, várunk, várunk, / halálunkig sorban állunk.” (Mikor az egyetemen sorban álltam). Összeér az emberi és növényi lét, amely közös az örökös átváltozásban: „Téged is megtépázott / a szél, cseresznyefa! / Gyümölcseid legszebbjei / fekszenek előtted a sárban, / lehullott leveleid / szemfedőként takarják őket.” (Cseresznyefa, vihar után). Bepillantást enged a költő egy önfeledt állapotába, az alkotói lélek átfordulásaiba is: „Most éppen jó hangulatom van. / Mit kezdjek e hangulatomban? // Verseket akarok csinálni. – / Irány a pokolba – dudálni.” (Jókedvű dudás)
Nagy űr lenne a kötetben, ha nem találnánk rá a szerelem himnuszára. De rátalálunk és magasba emelkedünk, amikor a Valakihez című szonetten elmerengünk. Meghittség, fehér izzású bensőségesség ragyogja át a verset. Mottóként Weöres Sándor sorai fedik fel a vonzás törvényét: „Keresem azt, aki az enyém: / ő is keres majd. Megtalál.” A szellemi-lelki-fizikai összetartozás, az életnek értelmet adó kiegészülés és kiteljesedés adja a szerelem varázslatát, földöntúli erejét: „szivárványt festesz világom egére”. „Kigombolod belső lényem kabátját, / ettől én, mint a virág, kinyílok neked. – / Én is kigombolom rajtad a ruhákat, / melyek egy igazabb valót rejtenek.” A teljes lényünket átható szerelemben a másik felünkre találunk, s e szerelem mélységes tisztasága által megélhetjük az egység-élményt: „Valakiben mindig megtalállak téged. / Mégis mindenkiben téged kereslek.” A szonett tökéletes szerkezete formailag is a teljesség érzésével, a Teremtés rendjéből fakadó harmónia érzésével ajándékoz meg mindannyiunkat.
A negyedik ciklus játékos, könnyed hangvétele a gyermekversek üdeségét, báját idézi, de a tartalomnak a súlya megmarad. Az emberi élet mikrokozmoszába érkeztünk, hétköznapi élményeinkre ismerhetünk: az utazás kalandjára, a hazatérés örömére, a természet szépsége iránti áhítatra, szokásaink hatalmára, viselkedésünk tudattalan motivációira. A kötet záróképeként ránk tekint a költő, a szemével és szívével néz körbe: „Kinyitom a szemeimet, / s figyelem a világot. / Ez a világ mindenkié, / így rá én is vigyázok!” (Figyelem a világot)
Formai sokszínűség, egyéni hangvétel, gazdag költői képtár, hiteles költői jelenlét jellemzi a kötet verseit. Véghelyi Balázs költészetében folytatódik Petőfi, Ady, József Attila, Nagy László, Weöres Sándor szellemi öröksége. Általuk nevelkedve, de már most 23 évesen kiforrott egyéni hangvétellel és világértelmezéssel lép ki elénk. Mesterien szervesíti a formát és tartalmat. Képversei remekbeszabottak. Mindezek mellett humorérzéke különös zamattal fűszerezi verseit.
A kötet borítóján a rendkívüli tehetséggel megáldott 18 éves lány, Batta Eszter Életfa című rajza adja meg az alaphangulatot. Szemek és arcok, egyedi sorsok, végtelenbe tartó ágak a kozmikussá növekvő világfa elemei. Tökéletesen illeszkednek a könyv transzcendenciájához.
Véghelyi Balázsnak ez az első verseskötete. Csoóri Sándor ajánlása is jelzi, ami mindannyiunk számára egyértelmű következtetés: „Tudom, hogy az ilyen fiatalokra, mint amilyen Véghelyi Balázs is, minden örökségünket nyugodtan rábízhatjuk.”
„Búvárként” van jelen a világban, de kertészként is: valóban virágot ültet, nem hervadó, perc-virágot, hanem lélekmentő, magasban nyíló vers-virágokat. Mindezt a legtermészetesebb egyszerűséggel mondja ki, úgy hogy történelmünk, magyar-sorsunk tragédiája is fáj belőlük. Nem maradhat közönyös az, aki értő füllel olvassa… E vékony kötet: ima az emberért, a Földért, a természet megmentéséért, a JÓ győzelméért, Isten kegyelméért, a lélek üdvösségéért.

(Polísz, 2007. április)

FAZEKAS ISTVÁN: „A virágnak követel világot…”

Az idei könyvhétre jelent meg Véghelyi Balázs első verseskötete. A szerző nem ismeretlen, hiszen prózai munkáival már többször bizonyította, hogy a Magyar Irodalom Köztársaságának teljes jogú, nagy tehetségű polgára. De vajon létezik-e a mai magyar irodalom köztársasága? Ha a támogatási rendszer igazságtalan mivoltára gondolok, vagy arra, hogy az értékek felhígulása az irodalom berkeiben is teret kapott, akkor a válaszom a nem, azonban ennek a kis könyvnek a belső szerkezete kissé cáfolja álláspontomat.
Véghelyi Balázsnak az első könyvét, a Magyar poharak című esszékötetet, nem más, mint a mai magyar irodalom leginkább gazdaszemléletű alkotója, Csoóri Sándor ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Nemzedéktársai közt eddig még nem találkoztam hozzá hasonló elhivatottságú ifjú szerzővel. Mi érdekli leginkább? A magyar történelem, a magyar irodalom, egyáltalán a magyar szellemi élet teljessége. Írásait olvasva néha arra gondolok, hogy rábukkant Illyés egyik alapgondolatára, arra, mely szerint jó hazafias költészetük általában rossz hazájú népeknek van, és ez az igazság annyira megrendítette őt, hogy ennek a drámának mindenképpen a végére akar járni.” Ez nagy felelősség. Nem csak annak, aki leírta ezeket a szavakat, hanem elsősorban annak, akiről írták. Nem is esztétikailag, inkább morálisan. Reménykedhetünk abban, hogy a szerző a mesteréhez nem lesz hűtlen soha.
Fán függ a világ! A cím telitalálat, hiszen a szerző nem csak az égigérő fára utal, hanem az életfára is, de nekem, a magyarság elbutulását egyre inkább érzékelő pesszimistának, még a kopjafa is eszembe jut; egyszóval a cím utalás arra, hogy életünk teljessége nem pusztán rajtunk múlik. Ennek a transzcendens mitológiának a közvetlen kifejezése a költő egyik legfontosabb feladata. Különösen a mai, széthulló világban. A szerző igyekszik az értékeket óvni, és miként a legtöbb fiatal költőre jellemző, eközben próbálkozik a különféle formákkal: a hagyományos dalforma mellett kísérletezik képversekkel, szabad- és prózaversekkel, szonettel és egyéb klasszikus formákkal, de találunk itt egy rendhagyó alkotást is, mely nem más, mint egy elfeledett magyar barokk költemény meglévő szlovák változatának magyarra való visszafordítása Balassi-strófában (Az esztendőnek négy részeinek mivoltárúl). Megrázó erővel tudja megjeleníteni prózaverseiben a család és magyar történelem mítoszát (Egy történelemformáló költemény margójára; Magyar történelem). A többi jól sikerült alkotásairól is elmondható az, amit Czigány György így fogalmazott meg: „Véghelyi Balázs verseiből kiderül: a költészet nem dísz, nem csupán virág a világban. Petőfi természetességével, kegyetlen naivitással a virágnak követel világot.” Ezt támasztják alá az olyan képek, mint: „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák. – / Szívekkel, mint szalonnával, / szélben leng az ág.” (Fán függ a világ). Szintén ezt igazolják az ilyen kijelentések: „Országom: saját összetépett térképének darabja.” (Havat a porból)
A kísérletező alkatokra jellemző, hogy első könyvükben szerepeltetnek gyengébben sikerült műveket is. Hogy kisebb sutaságok is akadnak a szerző egyes verseiben? Ezek ellen éppen az az intellektuális alkotásmód a legjobb orvosság, mely fiatal barátunkra egyértelműen jellemző. Jellemző, mert jelleméből következik a fegyelem és a pontosság. De ha már említést tettem hibáiról, dicsérnem kell kiforrott alkotásait is és a tökéletességre való törekvés szüntelen igényét. Azt kívánom Véghelyi Balázsnak, hogy verseiben is – miként prózájában ez már egyértelműen tetten érhető – ez az igény lombosodjon, és lírájával is egyre inkább gazdagítsa elszegényedő kultúránkat.

(Új Horizont, 2006/4.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Magyar poharak

Hírlik, hogy a magyar kultúra haldoklik. Hírlik, mert ebben az agyonmanipulált világban felerősödött az a komoly és megalapozott gondolatokat közvetítő nemzetértelmezés, hogy századunk elejére esendőbbek és kiszolgáltatottabbak lettünk a többi európai népeknél, hogy múltunk jövendője csak délibáb, oktalan szemfényvesztés. Ezt az utóbbi tíz év kultúrpolitikája is igazolni látszik.
Véghelyi Balázs karcsú kis könyve felüdülés mindazoknak, akik akár szellemi, akár morális terhekkel (vagy csak azért, hogy éppen olvassanak valamit) a kezükbe veszik. Csoóri Sándor, akinek szellemisége, életlátása talán legnagyobb hatással volt eddig a fiatal szerzőre, így kezdi a könyv ajánlását: „Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus. Olyan Toldi-utódnak készül, aki egy szalmaszállal nemcsak lepkéknek, katicabogaraknak és sasoknak mutatja az utat, hanem fiatal kortársainak is, akik kevesebbet tudnak az életről, a sorsról, önmagukról.”
Valójában ez a kis könyv nem más, mint az önmagát kereső embernek a szellem vidékein megvívott végvári harca az elkorcsosulással, az ízlésterrorral szemben. Magyar poharak a címe, amiről én rögtön a borra asszociáltam, pedig a szerző csak tiszta vizet akar önteni a magyarságlelket emelgető poharába. Véghelyi Balázs könyve megjelenésekor elsőéves bölcsészhallgató volt magyar szakon. Nem csak az eszmetörténeti, esszé-igényű összegzések iránt mutat hajlandóságot, hanem a világ általa való befogadását és értelmezését versekben is igyekszik kifejezni.
A szerző sokat tanult és a tanulás közben szívére tetoválta ezt a csonka kis országot, „Európa anyajegyét”. A Magyar poharakban kifejtett eszmefuttatásaival és feltett kérdéseivel olyan lelki hazát teremt, ahol az ember belemerülhet múltunk kincseibe. A könyv szerkesztésére jellemző az a sajátos montázstechnika, ahogyan a történelmi eseményekhez kapcsolja az oda tartalmában vagy stílusában többrétűen illeszkedő kulturális alkotásainkat, így az olvasó is részese lehet annak az élménynek, ahogy a szerző az eszmék világában játszik az idővel. Írásainak fegyelmezettségére is igaz Illyés Gyula következő megállapítása:

„Gondolatoddal tégy túl a lángelmén,
az lesz a nagy dolog!
De még nagyobb:
mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.”

(Új Horizont, 2004/6.)

JAKAB ÉVA: Véghelyi Balázs: Magyar poharak

Meglepő kis kötet került a könyvesboltok polcaira. Véghelyi Balázs, másodéves bölcsészhallgató első könyve, a Magyar poharak a Felsőmagyarország Kiadó gondozásában jelent meg. A hátoldalon Csoóri Sándor ajánlását olvashatjuk:
„Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus. Olyan Toldi-utódnak készül, aki egy szalmaszállal nemcsak lepkéknek, katicabogaraknak és sasoknak mutatja az utat, hanem fiatal kortársainak is, akik kevesebbet tudnak az életről, a sorsról, önmagukról.”
Találó. Ajánlásnak egyenesen zseniális: kellően provokatív ahhoz, hogy a könyvet leemeljük a polcról és belelapozzunk. Hat részre tagolódik a könyvecske. A bevezetésben, mely A poharak elé címet kapta, megtudjuk, miféle az a bátorság, mely egy ilyen ifjú szerzőt arra visz, hogy ilyen súlyos gondolataival mutatkozzon be a nagyérdemű előtt. Idézem: „Célom, hogy megírjam ezeréves országunkhoz és népünkhöz való kötődésemet, amit történelmünkön és kultúránkon, erényeinken és fogyatékosságainkon keresztül igyekeztem megfogalmazni, néha egyetemessé tágítva a látókört. Hiszek abban, hogy az ember csak úgy lehet szabad a világon, ha van hová kötődnie, és hiszek abban is, hogy az igazi hazaszeretet a nemzeti múlt ismeretén és a jövő tervezésén alapul, és nem irányul senki ellen. Ezt a hitemet igyekeztem – többek között – megírni.” Az Egy évezred pohara a magyar történelem főbb mozzanatait kíséri végig a honfoglalástól napjainkig, majd a második részében népes tablón szemlélteti a sportban, a művészet legkülönbözőbb ágaiban véghez vitt hőstetteinket. A jövőnek fogalmazott levelet is olvashatunk a következőkben, majd egy fejezetnyivé zsugorítva mindazt, amit a könyv mondani kíván: személyes elmélkedést a múltról, jelenről, jövőről. Az Egy mese születése csillapítsa azok kedélyét, akik úgy éreznék, hogy a hangnemében szubjektív nemzetnevelés és a tartalmában objektív információk fölébe kerekedtek volna az író(dalom)nak. Hiszen a bevezetőben Véghelyi Balázs kijelenti: „Bizonyára lesznek, akik szinte azonosulni fognak az általam leírtakkal és olyanok is, akik bizonyos soraim miatt elutasítóak lesznek. Mindkettő nézet ellentétes a szándékaimmal.”
A millenniumi metamesében, mint egy záróakkordban, a partitúra előző oldalairól már jól ismert hangszín csendül fel még egyszer, utoljára. A mese egy kislányról szól, akinek az anyukája az ezer évvel ezelőtt történt államalapításról mesél. A kislány pedig elbeszéli a télen elrepülni nem akaró, egy padláson téli fészket vackoló fecskékről írt történetét, amit már régóta szeretne elbeszélni, és amelynek az Igaz mese címet adja.
És a mese Véghelyi Balázsról szól, aki – mint, ahogy azt az utószószerű Utolsó cseppekből megtudjuk – azokhoz az emberekhez vonzódik leginkább, „akiknek munkássága egy fáklyához hasonlít: ha kell, világítanak, ha kell, égetnek; még akkor is, ha szeles korunkban nagyon sok fáklya ellobban, és már csak füstölög”. Ennek a bölcsességnek a szellemében került a nyomdába a Magyar poharak, melyben az ifjú író, Csoóri Sándorral szólva „gondolatig gyalogol, és személyes tapasztalatai révén tanítja önmagát, hogy később majd mások számára is legyen mondanivalója.”

(Irodalomismeret, 2003/4.)