Visszhang – Véghelyi Balázs

Baán Tibor: Életérzés

Az 1983-ban született Véghelyi Balázs – úgy vélem – egy nemzedék nevében kopogtatott annak idején a nagybetűs Irodalom ajtaján. Többen is , többek közt Csoóri Sándor, Czigány György, Baranyi Ferenc, Kaiser László (és folyatható a névsor) felfigyeltek a friss, néha harsány, ám a költészet formakultúrájában is otthonos (az ELTE padjait koptatta akkoriban) fiatal költő lázadó és lázító indulataira. Költészetének egyfajta összefoglalása az Üzenet érkezett című válogatás (Üveghegy Kiadó, 2018), mely fiatalos indulataival tekint az egyre borúsabb jövőbe.
Poézise szóválasztásaiban (a költő magánszótára, a nyelven belüli nyelv keresése sok mindent elárul a költőről) eleve egyfajta ironikus kívülállást valósít meg, ahonnan a klasszikusok életműve sajátos fénytörésben mutatkozik. Verstémává avatja az irodalomtörténet és politika botrányos, korszakjelző eseményeit. Az Egy történelemformáló költemény margójára így indul: „Tudhatta-e vajon a huszonöt éves Petőfi Sándor, / amikor a Dicsőséges nagyurakat / megírta, hogy a verset majd az Országyűlés / minden követének asztalára leteszik, / és az urak pánikba esnek…” Véghelyi Balázs ezúttal is a beleérzés, a helyzet botrányának (újságcikket idéző stíluselemeivel), a műfajok imitációjával fejezi ki (látszólag semleges, valójában elkötelezett) nézőpontját. Ugyancsak eredeti megközelítés, ahogy Vajda Julianna sorsába helyezkedve levelezik Csokonaival. Ismét máskor a legendás Fanni (Gyarmati Fanni) bombaként robbanó visszaemlékezései alapján fest hiteles képet a Radnóti-versekben izzó szerelemről, a korszakról, melyben megrendülnek az evidenciák: „ha már az éjjel sem óv, csak ránk szakad, / s térképnek se láthatjuk ezt a tájat, / könnyünk és mosolyunk arcunkra szárad, / ha szerelmünk se biztos, mint a zsoltár…” Ugyanebbe a körbe tartozik a Látomás – eltűnőben című vers, mely Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa című híres antológiaversének továbbgondolása: Így: „Jött a madár … Csőrében elvitte. / Forog a nap, mint betonkeverő.” Költészet és valóság drámai konfliktusa jellemzi Véghelyi Balázs életérzését, amely nem egyszerűen egyéni reflexió a korszakra, hanem egy nemzedék kiábrándultságának, hit- és apakeresésének megélt, megszenvedett dokumentuma, hiszen ez a nemzedék az értékek és eszmék devalválódását érte meg. Az erkölcsi ideák szinte pillanatok alatt hitelüket vesztették. Mondhatni, hogy a korszak elvesztette tájékozódását. A Fán függ a világ c. vers ennek megfelelően egyenes úton van az abszurdba: „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák – / mint karácsonyfa-gömbök, / fán függ a világ.”
Véghelyi Balázs szembesíteni akarja olvasóját azzal a valósággal, amit eltakarnak előle. A megtalált önismeretben a történelmi tudattal, a népköltészettel, az eredettel és a lehetséges életstratégiákkal egyszerre néz szembe. Például így: „A Sajó partján, Muhinál / 1241-ben / szekértáborral / kerítették el magukat a magyarok. // Az ellenség felgyújtotta a szekereket, / így a tábor égő koszorú lett / a nemzet sírján. // Örök tanulság: / a szekértáborok/ semmire sem jók.” A metafora (égő koszorú) e versben sem ékítmény, hanem fájó jelkép. És a zárás pedig a szekértáborokra osztott magyarságnak szóló intelem.
Ha mindezt összevetjük a Százból az egy szerelemes verseivel, vagy a Pezsgősüvegben intelmeivel és a Betűbank verses meséivel, máris képet kapunk e líra legfőbb törekvéséről, fejlődési irányáról, hogy a költő „használni akar”, mert tudja, érzi, (Értekezés globális kérdésekről, Józan intelem, Politika), hogy a líra, ha nem is halt meg egészen, de szép csendben haldoklik. Reméljük (könyvmentők, olvasók), hogy mégsem.
Költő nem írhat sírfeliratot a líráról, amire a régiek, s a maiak is az életüket tették, teszik fel. Azt a hitet kell erősíteni, hogy e globalizálódó világban a nyelv – mint utolsó őrhely – erősebb, mint a közöny.

(Százhalom, 2024. október-november)

Dér Katalin: Szétfoszló énjeink

Véghelyi Balázs: Freud és az internet

„Ösztönén: fórumok, kommentek…
Felettes én: blogok, honlapok,
közösségi oldalak profiljai…
Reális én: szerverhiba.”

Így darálja le és így nyeli magába a világháló az ember teljes személyiségét, miközben Szent Izidor, az internet védőszentje fejét veri a mennynek falába.
A három „én”, amelyekről a költő beszél, a freudi emberkép három kategóriája, a lélekről alkotott modell három szerkezeti eleme.
Az ösztönén, amelynek neve Freudnál valójában nem is én, csupán „Az”, Id, semleges nemű, vagyis nem nélküli latin névmás. Ezt az ént szenvedélyek alkotják, ez a vágyak forrása az emberben, erről olvassuk, hogy a mai ember a háló fórumain éli ki kommentek formájában, amikor névtelenségbe vagy álnevek mögé rejtőzve, kontroll nélkül önti ki vágyszüleményeit a közösségre, legalább verbálisan, afféle szóbeli kielégülés formájában.
A felettes ént, a freudi Superegót, amely kontrollálja, a kor erkölcsi ideáljainak, törvényeinek, szabályainak, elvárásainak meg a tradíciónak való engedelmességre igyekszik szorítani az egyént, a versben a „blogok, honlapok, közösségi oldalak profiljai” képviselik.
A reális én a személy józan állapota, az értelmes cselekvés forrása és centruma; Freud egyszerűen Egónak nevezi. Pontosan ez az, ami eltűnt, kihullott az emberből, nincs többé. Ha mégis felbukkan valami nyoma bennünk, ha megszólal a józan Ego szava, a vers szerint ez nem más, mint „szerverhiba”.
Véghelyi Balázs verse végletekig leegyszerűsített pillanatkép korunk emberéről. Egyszerre ötletes és tragikus. A költeményben nincs állítmány, nem is hiányzik, a freudi pszichoanalízis és az internet fogalmai enélkül is kölcsönösen egymást állítják. Az elmondottakon túl elemzést, magyarázatot aligha igényel a vers. Értjük, felismerjük benne világunkat, jelenünket, meg annak várható folytatását.
Éppen emiatt jut eszembe róla Spike Jonze A nő című 2013-ban bemutatott Oscar-díjas filmje, amely a teljes én, az emberi személyiség jövőbeli sorsáról szól, példázat a versben tömören felskiccelt világhoz, mintegy annak részletezése, avagy meghosszabbítása egy történet keretében.
A film Los Angelesben, egy futurista Los Angelesben játszódik. Hatalmas tömeg hömpölyög az utcákon, de közelről nézve azt látjuk, hogy mindenki a saját tabletjével vagy okostelefonjával enyeleg. Itt él a magányos, szerencsétlen Theodore. Az a foglalkozása, hogy jó pénzért afféle régimódi, gyönyörű, romantikus szerelmes leveleket ír, méghozzá papíron, kézírással – micsoda unikum ez már ma is! – azoknak, akik ilyet rendelnek a cégtől. Igen, efféle szolgáltatás is lesz egykor, mivel a számítógépnek és az okostelefonnak köszönhetően az emberek elveszítették képességüket az őszinte személyes beszélgetésre, ahogy Theodore sem volt képes soha beszélni érzéseiről feleségének, akivel immár válófélben vannak. Reális énje: szerverhiba.
Miközben a válását intézi, beleszeret egy drága pénzen vásárolt operációs rendszerbe, melynek neve Samantha. Samantha mindent hall, ért, és búgó női hangon beszél is a főszereplőhöz, egyre intimebb kapcsolatra lép vele. Immár nemcsak arról van szó, hogy mindenki olyan társra vágyik, aki tökéletesen megfelel elvárásainak, a benne élő ideálnak, hanem arról is, hogy a mai-jövőbeli ember eleve, alkatilag képtelen elviselni akár egy hajszálnyi eltérést ettől az ideáltól, olyan partnert keres, akinek nincsenek saját valós problémái. Mély, nagy szerelmek, házasságok mennek tönkre a filmben örökre, csak mert a felek, a tolerancia szép új világában, a legjelentéktelenebb konfliktusokat sem tudják elviselni vagy kezelni, a legkisebb kompromisszumra sem képesek a másikkal. Ezért társtalan a főszereplő, ezért olyan hatalmas biznisz az új operációs rendszer, amelynek Theo annyira a foglyává válik, hogy amikor Samanthát átprogramozzák, és eltűnik a főhős életéből, ő egy toronyház tetején köt ki, készen arra, hogy a mélybe vesse magát. A gépnő nem csupán tökéletesen olvassa, a verset idézve, a férfi ösztönénjét, felettes és reális énjét szimultán, hanem egyenesen belőle, a férfi lényéből építette fel a „hölgyet” az automata. Samantha egy az egyben a Theodore-ban élő nő kivetülése. Ezért, amikor valahogy mégis túllép kreált lényén, Theodore nőideálján, a románc azonnal véget ér. Marad az egyedüllét.
A vers Véghelyi Balázs Terepasztal című kötetében látott napvilágot (Hungarovox, 2012).

(Dér Katalin: Biblia és irodalom, Kairosz Kiadó, Bp., 2019.)

Gergely Tamás: A tűzrakó meséje

Áll a költő Balogh Ágnes Emese borítóján és olvas. A stégen, amelyik a Balatonhoz vezet. De lehetne akár a Duna is. Vers meg a Duna – óhatatlanul József Attila verse jut eszünkbe, az, amelyikben „zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.” A borító fotóján nem látszik, hogy zavaros-e a víz, de mert többek közt fiatalos lendületet és humort ígér beköszöntőjében a szerkesztő (Kaiser László), kíváncsian várjuk a könyv kézbevételekor, hogy mennyire „zavaros” az (a társadalom, az átélt időszak) Véghelyi Balázs válogatott és új verseiben.
Nem kell sokáig lapoznunk, Radnóti Miklós Nem tudhatom… című költeményére utalva írja keserűen: „s térképnek se láthatjuk ezt a tájat, / könnyünk és mosolyunk arcunkra szárad”, s lennebb még kétségbe ejtőbben vesztett a remény: „ha elvész már lassan minden kötelék, / lábunk alól talaj, belőlünk az ég…” Kilátástalanság dolgában talán még szomorúbb a Bartók Béla emlékére írt Profán kantáta című poémája, melyben kisemmizve konstatálja a szarvassá változott fiú: „puszta földön állok immár, / testvéreimet megölték, / az erdőt is kiirtották”, és kéri apját, fogadja vissza, ellenkezőleg tehát, mint a Bartók Béla által felhasznált balladában.
Már a tavaly megjelent Zene nélkül című monográfiájában feltűnt, és korábban megjelent tanulmányaiból is tudjuk, hogy Véghelyinek a kisujjában a magyar irodalom. Magyar költők, a magyar versek – megnevezve vagy csak áthallásokban – egész tára jelen van, még úgy is, hogy verssorokból kollázst épít: Áprily Lajos, Utassy József, Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Petőfi Sándor, Arany János, Berzsenyi Dániel és József Attila alkotásaiból (Kollázs, évszakokra). József Attilától a Tél című verset idézi fel („Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegednének az emberek.”). Saját megfogalmazásában ez így hangzik: „Téli éjszakán / valami nagy-nagy tüzet / másnak is remélj.”
A vers különben éltető erő a költő mindennapjaiban és alkotásaiban, a „vers”, a „könyv”, „költemény”, „rím” gyakran előforduló elem a szövegekben, nem véletlenül és teljesen tudatosan – ezt írja az előszóban: „Amióta az eszemet tudom, versek és könyvek között élek.” Ugyanilyen alapszava a „mese”. Nemcsak a kötet végére helyezett, tehát súlypontos Mese a világlátott vízilóról okán, és több, gyerekeknek és gyerek-lelküket nem feledő felnőtteknek írt versek kötetbe emelése miatt. A mese, mesés fordulat visszavágyódás a gyerekkor biztonságosként megélt világába. Tudjuk ugyanakkor azt is, hogy Véghelyi gyakran lép fel gyerekközönség előtt, hogy énekel nekik – Útravaló énekek (dalok versekre, gyerekhangra), címmel lemeze jelent meg 2010-ben, a Hungarovox Kiadónál. Sőt, mesét is írtak róla (Balogh Ágnes Emese: Balázsmesék).
Az Üzenet érkezett legszebb, legsikerültebbb, legőszintébb és legmeghittebb darabjai a szerelmes versek (Mint a kóbor kutya; Változás; Amikor; Hóvirág-mezőben). A legoldottabb hangra lejtenek, gyakran olyanok, mintha József Attila Weöres Sándorral keresztezte volna a témát. A szerelem örök – üzenet érkezett, egy még mindig fiatal költő a feladó.

(Százhalombattai Hírtükör, 2018. szeptember 27.)

Tóth Sándor: Új hang, tiszta írás

Az életkor normális törvénye azt mondja, hogy a fiatalság az értékmérő, ha átlépjük azt a küszöböt, amely már a távoli gondolat új hazája, inkább visszafelé fordítja a tekintetünket, hogy felmérjük a megtett utat. Ebben a számvetésben jelen kell lennie a hagyatkozásnak: kire mi várjon, ha átveszi a staféták váltóbotját, és cseppet sem kicsinyeskedik-féltékenykedik, hanem bízik a váltásban. Persze vannak, akik mohón kapkodnak, s vélik: a bölcsességük akkor igazolódik, ha mindenképpen azt akarják, hogy évek átélése nélkül a hiányt valamiféle kényszer-pótlékkal töltsék ki. Hogy mire mennek ezzel? Nevetségessé válnak…
Örültem tehát, amikor egy fiatal íróval, költővel találkoztam az elmúlt hetek egyikén, akit – írásai után – valóban bölcsnek találtam nem a „nyüzsgése”, hanem szorgalmas elmélyülése miatt. Hat könyvet tett eddig az asztalra, s mindössze 32 éves. Költő, esszéista, akinek szíve közepén a hazai értékvilág, a kereszténység gondolatisága érhető tetten, a tiszta, szép szó, s az aggodalom, ha fertőző jelenségeket tapasztal. Elmerül a múlt irodalmában, hogy a jelennek tükröt tartson, kérdéseket tesz fel, melyeket eddig nem tettek fel. És mert tanár is, eljut a pedagógia mai állapotáig, s kijelenti: száraz magyarázatok helyett a lelket kell megszólítani, mozgásba hozni a gondolkodást. Goethe szavait ajánlja a pedagógusoknak: „A legtöbb, amit a gyermeknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”
Mit kezdjen tehát egy igényesebb szülő azzal a tanárnővel, aki butaságát, képzetlenségét úgy fitogtatja, hogy „ráncba szedi” a tehetséges gyerekeket, dresszúrát alkalmazva nem veszi észre, hogy ezzel letöri a bontakozó kisdiákok szárnyait.
Hasonlóan emel szót politikai esetek láttán is a szerző, és hangsúlyozza: „Legfontosabb a belső tartás”, mert „az első lépés a világ megismeréséhez: önmagunk megismerése.” Huszonhárom lépés című könyve a józanul látó alkotó kis kincsesháza. Amikor megjelent, még csak 27 éves volt. De verseit sem lehet elhanyagolni. Például Nap és kereszt című költeménye a keresztény magyar szimbolika nemes versrajza. A bibliai Asszonyt így mutatja be: „Boldogasszony ég-palástját / nap-ruhára fölcserélte, / s napban őrzi ezt a népet, / fején csillagkoronával.”
Dallamot kívánó sorok, új népének-strófa.
A költő neve: Véghelyi Balázs. Érdemes figyelni rá.

(Tóth Sándor: Őszi számadás, Szent István Társulat, Bp., 2017.)

Baranyi Ferenc: Ouverture

(Előszó Véghelyi Balázs Zene nélkül című könyvéhez)

Nem tagadom: legifjabb pályatársaim közül Véghelyi Balázs áll hozzám a legközelebb. Barátom és szövetségesem ő, hiszen verseivel hatékony is akar lenni, nem csupán hatásos. Akárcsak jómagam. Az is rokonít bennünket, hogy mindketten „két úr szolgái” vagyunk: az irodalomé és a zenéé. Ezek nem csupán testvérmúzsák, hanem ikermúzsák. Méghozzá egypetéjű ikrek.
Balázs Zene nélkül című könyve tudományos igénnyel íródott, ugyanakkor „eteti magát”, akárcsak egy izgalmas regény. Ha elkezdte az ember, nehéz abbahagyni, másnapra tenni el a folytatást. Véghelyi Balázs nem csupán kiváló költő és figyelemre méltó muzsikus, hanem tudós elme is. És „el tudja adni” a tudományát. Ritka adottság. Még azok közül is keveseknek a sajátja, akik egyetemi katedráról palléroznak emberfőket naponta.
A könyv alcíme: Fejezetek a magyar dalszövegírás történetéből. Ezzel mindjárt az elején világossá teszi a szerző, hogy nem részletes áttekintését nyújtja a magyar daltípusoknak az ősi pentaton népdaloktól a rock-musicalek songjaiig, hanem egy-egy érdekesebb korszakra fókuszál, amelyeknek a daltermése bizonyos tekintetben a kor lenyomata is. Goethe mondta: „Ha az emberekről akarsz megtudni valamit – könyvtárnyi tudományos szakmunka áttanulmányozása helyett –, néha messzebbre jutsz, ha figyelsz, milyen dalokkal szórakoznak.”
Nos, a magyar dalok sok mindent elárulnak a magyar emberekről. De vajon mit is értünk magyar dalon? A francia „chanson”, a német „Lied”, az olasz „canzone”, az angol „song” egyaránt dalt jelent. Mégis más-más „lelkületet” villant fel mindegyik. A magyar dal nem azonos egyikkel sem. Csakis önmagával. Legyen bár népballada, magyar nóta, kávéházi kuplé, divatos sláger, operett-betét, operaária vagy rock-ritmusú énekbeszéd az a dal.
Balázs kimutatja, hogy még a leghígabb táncdalszövegek „sfumato”-hátterében is feldereng olykor a kor, amelyben megszülettek. Hát még a célzott üzenetnek szánt szerzemények textusaiban!
A dalszövegírók műhelyébe is betessékel – legalábbis egy kurta vizitre – ez a könyv, ahol szakmai ismeretekre is szert tehetünk némiképp. Beavattatunk a műhelytitkokba is.
Az utolsó fejezet címe: 13 pont – kezdő dalszövegíróknak. A 10. „parancsolat” így szól: „Foglalkozz társadalmi kérdésekkel, de ne pártoskodj. Többet veszítesz, mint amennyit nyerhetsz ezáltal.”
Nos, ezt nemcsak a dalszövegíróknak szánta Balázs, hanem azoknak a költőtársainak is, akiknek „emberhez méltó gondja van”.
Mert akad még harmóniát szorgalmazó dalnok ebben a disszonáns korban is, amelyben élünk.
Véghelyi Balázs mindenesetre ilyen. S talán öreg barátja, költőtársa:

BARANYI FERENC
is.

(Stádium, 2017/2.)

DÉR KATALIN: Bábel tornya újra épül

Isten az emberiséget egységes, egynyelvű és -kultúrájú közösségnek tervezte. Ám miután a bűn elárasztotta a földet, a vízözönt követően úgy döntött, megszünteti ezt az egységet, és a Noé családjából újjáteremtendő embereket népekre tagolja. Célja az volt, hogy megakadályozza az istentelen erők centralizációját egyetlen hatalmi központban, és ne tűrje, hogy a jó és a gonosz erői közötti küzdelem, amely ezután a világtörténelem lényege lesz, globális léptékűvé fajuljon. Erre csak az utolsó időben kerülhet sor, Armageddonnál.
Bábel, a város és torony építését a Teremtés-könyv 11. fejezete forradalomként, az új isteni terv elleni lázadásként, globális nagyhatalom létrehozására irányuló kísérletként mutatja be. Azóta a Bábel-eszme, a bábeli modell a mintája minden erőszakos nagyhatalmi egységtörekvésnek a Római Birodalomtól a Szovjetunión, a hitleri Németországon keresztül korunk új Bábeléig, a gazdasági, pénzügyi és egyre inkább politikai globalizációs kísérletekig. Nem véletlen, hogy az irodalom különösen az utóbbi évtizedekben tér vissza gyakran a Bábel-elbeszéléshez. Fiatal költőnk, Véghelyi Balázs Bábel tornya újra épül című verse egyszerű szavakkal foglalja össze az új, mai Bábel jellemzőit és várható hatásait.
A hajdani város és torony építői még tudták, mit akarnak, mit építenek, és miért. Korunk Bábelének munkálói közül sokan már nem tudják, mit cselekszenek, mert gondosan elrejtették előlük, mi valójában az a nagy egész, aminek ők csupán eszközei, többnyire akaratlanul. A költő így ír róluk: „És jönnek majd az új építők, veszélyesebbek a régieknél, mert már nem tudják, hogy mit építenek, csak a fizetségért dolgoznak.” Az új építők nem tudják, mit építenek, tehát nem lelkesedésből, meggyőződésből dolgoznak, hanem kényszerből, a megélhetésért, érdekből, fizetségért. A hajdani Bábel monumentális torzó maradt, a mai ellenben „lerombolhatatlan lesz, mert nem kőből, de ködből épül”, sátáni eszmék ködéből. Az ősi bábeli torony befejezését Isten meggátolta, összezavarva az építők nyelvét, lehetetlenné téve közöttük a kommunikációt. Ám azt már nem tudta, és azóta sem tudja megakadályozni, hogy Bábel eszméje minden korban újra és újra megfoganjon. Szemben az ős-Bábellel, e mostani sátáni eszmék ködéből épülő Bábel immár nemcsak eltakarja, hanem egészen „elnyeli az eget is fölöttünk”. Így tudják a végidő-próféciák is, amikor olyan korról jövendölnek, amelyben az istenismeret az észszerű, józan, egészséges gondolkodással együtt elenyészni látszik, kivész az emberiségből. Mi pedig „ott állunk majd az új torony árnyékában, újra megértjük egymást” – legalábbis így hisszük, hiszen soha nem volt olyan sűrű szövésű a kommunikáció hálója, mint ma, az internet, az okostelefon és a többi csudadolog korában –, „de magunkat már nem fogjuk megérteni”, mert az eget elnyelő ködben, az istenismeret kihalásával elvész az önismeret lehetősége.

(Képmás, 2016/7.)

BOZÓK FERENC: A Makrokozmosztól a Mikrokozmoszig

Véghelyi Balázs új kötete, a Terepasztal, az 1983-ban született szerző mindezideig megjelent hat kötetéből a harmadik, amely tisztán verskötet.
A szerző még nincs harmincesztendős, ám mintha már kezdené érezni a közelgő „krisztusi kor” emberhez szabott keresztjeit, hiszen erősödik lírájában a nosztalgiázó hang. Még című versében a Szeptember végénnel folytat párbeszédet: „Tél dere még nem üté meg, dús a hajam, sima bőröm, / még a kamasz lányok szép szeme rám mosolyog. (…) Jaj, de az élet véges fogság, míg a kaszás les, / s írhatnék még sok bölcset, közhelyeket. / Jaj, túléltem Rimbaudt-t és túlélve Petőfi, / és fejemet egy hölgy lassan már beköté.” (A biografikus pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a 29 éves Véghelyi Balázs még nem élte túl Rimbaud-t, mert Rimbaud 37 évet élt, bár az is igaz, hogy költőként már 19 évesen „meghalt” a kölyök Shakespeare. Kívánjuk azonban, hogy a Terepasztal ifjú költője számos évtizeddel élje túl Rimbaud-t és a továbbiakban is örvendeztesse verskötetekkel a nyájas olvasókat.)
A nosztalgikus, múltidéző hang ellenére a kötet összhatása még mindig igen fiatalos, egyfajta valóságra rácsodálkozó kamaszos ámulat hatja át. Tematikájában és erkölcsi mondanivalójában olyan tiszta, mint egy hegyi forrás. Reméljük, a későbbi esztendőkben sem öregszik túl sokat ez a friss hang. Tisztaságát kiemeli őszintesége, szerelmeivel, csalódásaival, vagy a bűntudattal való kendőzetlen szembenézése.
Nagy erény, hogy tisztán és erőlködés nélkül bánik az időmérték adta lehetőségekkel. Az a gyanúm, hogy kortárs lírikusaink közül sokan azért fanyalognak az időmértéktől, mert lusták vagy nem elég tehetségesek ahhoz, hogy otthon érezzék magukat benne. Metrumai nem kattognak, hanem úgy áradnak, mint a már említett hegyi forrás. A disztichon, a haiku és a magyaros dalformák lehetnek a jövőben is az igazi kifejezési eszközök számára. A formában akkor érzi igazán jól magát, amikor a humor és az enyhe irónia lehetőségeivel él.
Egyik korábbi kötetének Kötelék volt a címe. A Terepasztal című verskötetben is, kimondatlanul, de ott pulzál az egyetemes és magyar kulturális értékekhez és személyekhez kötődés, kötelék igénye és fontossága. Elődökkel és kortárs költőkkel folytat párbeszédet, gyakoriak a jelölt és jelöletlen idézetek, olykor konkrét szerzőknek címkézi verseit. Véghelyi, korábbi köteteihez hasonlóan, az új kötetben is az emberi lét makrokozmoszától közelít a mikrokozmosz felé. Az emberiséget, illetve a magyarságot érintő gondokat, hagyományokat és kulturális értékeket veszi számba, majd személyes érzésein és élményein keresztül, saját pórusain szűri át a valóságot. Teljesség-élményünket növeli, hogy szintén korábbi köteteihez hasonlóan, a kötet végén külön ciklusban idézi fel a gyermekkor világát. Ezeket a verseket tekinthetjük gyermekverseknek, vagy az alkotói szubjektum gyermekkorát felidéző reflexióknak. Helyezkedjünk a Terepasztal köré úgy, hogy a gyermek is odaférjen, de a gyermek válla fölött legyen ott a felnőtt is, aki olykor részt vesz a játékban, olykor a terepasztal és a játszó gyermek fölött eltűnődik.

(Ezredvég, 2012/6.)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Közösségépítő zene

Útravaló énekek a címe annak a barátságos külsejű és tartalmú CD-nek, amely Véghelyi Balázs versmegzenésítéseit tartalmazza. A mindössze kilenc műsorszámból álló lemezen a versek mellett megszólal egy népdal és egy gitárszóló is. Elsőre nagyon heterogénnek tűnik az anyag. Előadói stílusok és műfajok keverednek benne. A dalokat kórus énekli, helyenként szólistákkal kiegészülve. A kíséretben van elektromos és akusztikus zongora, elektromos gitár, furulya, hegedű, citera, klarinét. Nehéz elképzelni ezzel a felállással egységes hangvételt, de az előadóknak ez mégis sikerül. Hogyan is?
Mindenekelőtt a kórus az, ami összetartja az egészet, hiszen az énekhangnak és a kórusnak mindenhez lehet és van köze. Alapból egy komolyzenei stílusréteget biztosít, ami átfedéseket tesz lehetővé a népzene és a könnyűzene (és rockzene) irányába. A kórus nagyrészt egy szólamban énekel, csak egy-egy kis időre kettőződnek meg a szólamok. A dallamok egyszerűsége és tisztasága a népdalokéval rokon. Bizonyára nem véletlenül énekelték el a Fölszállott a páva feldolgozását is, ami szépen belesimul a versmegzenésítések közé, illetve ezek a versmegzenésítések is illeszkednek a népdalok hangvételéhez.
Az elektromos gitár és zongora már önmagukban az igényes könnyűzene irányába tágítják a stílust, és fiatalos hangulati réteggel fodrozzák az énekhangok tisztaságát. A megfelelő helyeken bekapcsolódik a többi, főleg népi hangszer. Kinek a zenéje tehát ez a műsor?
A válasz első megközelítésre egyszerű, hiszen a verseket Véghelyi Balázs zenésített meg, és előadóként is közreműködött. Mégis, a spektrum egyik végén ott a népdalfeldolgozás, a másikon Bárkányi Benjámin elektromosgitár-szólója. A kórust a zeneszerző édesanyja, Véghelyi Zuszsanna vezényli, amelynek tagjai a százhalombattai Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanulói.
A szerzők, előadók tehát egy együttesnél, baráti és családi körnél nagyobb közösség tagjai, de nem is teljesen függetlenek ezektől. Egy lokális közösség részesei, amelyik olyan nagyon fontos a személyes identitás, illetve a nemzeti identitás között. Ez a társaság így, ebben a formában korábban nem létezett. A zene hozta össze őket. Mondhatom: ez a műsor közösséget teremtett, ami óriási dolog a mi individualista, atomizálódó és széttartó világunkban.
A megzenésített versek tematikailag is ezt az összetartozás-érzést idézik meg, még a játékosabbak is, Például a Rögmászó hangya (Csoóri Sándor verse). A népdal megénekli a szabadságvágyat (Fölszállott a páva), de az egész műsor érzékelteti, mihez képest értendő a szabadság: a biztonsághoz képest. Az ember elröpülhet, ahogyan a Felhőkergetőben (Véghelyi Balázs verse), de haza is hozza az egész világot, és megosztja az övéivel.
Nem véletlen tehát, hogy a CD címe Útravaló énekek – Kányádi Sándor Útravaló ének című verse után –, hiszen nem mindegy, hogy aki világgá megy, az milyen céllal és lelkülettel távozik, illetve tér vissza. Mi adhat tartalmat ebben a vonatkozásban az utazásnak? Ehhez a lemezen is hallható Kányádi-versből idézem a refrént: A legeslegnagyobb öröm félelem nélkül élni. Aki egy olyan közösséghez tartozik, mint ennek a lemeznek az előadói, és bátran hozzáteszem: hallgatói, annak van érzelmi alapja félelem nélkül, vagyis örömben élni.

(Agria, 2012. tavasz.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Huszonhárom lépés

Véghelyi Balázs prózája: a munka szépségének felmutatása. Szorgalmasan kutat, jegyzetel, szelektál, ötvöz és modern korunkhoz illően modernül gondolkodik. Elemi létszükséglete a mindennapi olvasás. Megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak a költőknek és íróknak, akikben felismeri az eruptív tehetséget, akikről József Attila nyomán úgy vélekedik, hogy nélkülük meggörbülne a világ gyémánttengelye. A még mindig fiatalnak mondható szerző már indulásakor nagy fába vágta a fejszéjét: a közízlés vaspántos kapuját szeretné egyre tágabbra nyitni. Vajon sikerül-e neki? Ezt a vállalkozását kísérhetjük figyelemmel ismét, új izgalmaktól felfrissülve, a nemrég megjelent Huszonhárom lépés című könyvében is, amely legújabb esszéiből, tűnődéseiből, kritikáiból és recenzióiból ad érdekes válogatást az olvasóknak. Mondhatjuk így: a könyv igazi élménybeszámoló. Illyés Gyula a következőket írja Babitsról: Eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több; aki folytat s folytatható. A figyelmesen és gondosan összegező, a tanárosan magyarázó Véghelyi mindig meghökkent bennünket valami új összefüggéssel, amiről kiderül, hogy mi is láttuk már ugyan, de mégsem vettük észre. Az irodalom dzsungelébe csábít bennünket, s a veszélyes kalandhoz iránytűt ad a kezünkbe. Huszonhárom lépés – huszonhárom érdekfeszítő eszmefuttatás. Illemtudó és férfiasan szerény írások Janus Pannoniusról, Csoóri Sándorról, Jókai Annáról, felzaklató felismerések Fazekas Lúdas Matyijáról, Zelk Zoltán és Baranyi Ferenc költészetéről, Karinthy Ferenc Epepe című regényéről, a nyelvújításról és az irodalom tanításáról, tárgyilagos tudósítások Kemény Katalin és Kaiser László verseiről. A nagy mesterek hű tanítványa ontja itt vallomásait, aki néhány lépésnyire van már attól, hogy maga is mester legyen. Talán a huszonnegyedik lépés után ez is igaz lehet, mert formálódik abban a nagy tanító, aki így vall az életről: „Számomra még ma is az a természetes, kerek és egész világ, ahol az emberek énekelnek, táncolnak, verset írnak, verset mondanak, rajzolnak, festenek, gyöngyöt fűznek, fát faragnak – és nem csak pénzt olvasnak.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2012. január)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Az irodalomról menet közben

Ezt a könyvet olvasni olyan érzés, mintha sétálnánk az irodalomban, a kultúrában, a történelemben a szerző beszélgetőtársaként. Ezért találó metafora a „lépés” a kötet címében. Véghelyi Balázs kedvesen, közvetlenül mesél, és nem csak az alkalmi beszédeinek lejegyzett változatában, hanem kritikáiban is. Egyedi hangja, személyes stílusa jól kiegészíti a tárgyilagos, példákkal és elemzésekkel felépített érvelését.
E huszonhárom írás egyenként átlagosan négy és fél oldalt foglal el az A5-ös méretű kis könyvben, és egyik sem hosszabb hét oldalnál. Mégis ezek a rövid eszmefuttatások pontosan bejárják azt a gondolati ívet, amelyet az adott témák felvállalhatnak. Van közöttük ars poetikus jegyzet, napló, pedagógiai, kultúrtörténeti és irodalomtörténeti esszé, bemutató beszéd, vázlatos szerzői pályakép, műfordítás és annak műhelymunka-beszámolója, illetve könyvkritika.
Mi köti össze ezeket a szövegeket tartalmilag és stilárisan? A szerző személyes, de nem a tényektől független művészi-költői hitvallása, amelyet előző műveiben is megfogalmazott. Véghelyi Balázsnak korábban már két verseskötete és két esszékötete is megjelent, és ezeknek a tartalmát egyetlen nagyobb könyvben is összeboronálhatná, annyira egységesek. Valamennyi a magyar nyelv, kultúra, történelem, mitológia és irodalom szeretetéről szól. A személyes élmények is megfürödnek a közösségi emlékezet tapasztalatainak fényében.
Véghelyi Balázs előveszi az irodalomtörténeti jelentőségükhöz mérten több figyelmet érdemlő szerzők egy-egy írását vagy életművét, és új szempontokat figyel meg, értelmez az adott kontextusban. Tényeknek néz utána, tévhiteket oszlat el, művek új értelmezését vagy épp fordítását villantja fel.
Nyilván, némely írások csupán ismeretterjesztő jellegűek, de azok is új értelmet kapnak a kötet összefüggésében. Az egész együtt arra emlékeztet, hogy benne élünk az irodalomban, és az irodalom bennünk él. Fel sem merül, hogy a könyvek által nem ment előrébb a világ. A szerző, költő, gondolkodó az igen mellett konkrétan is kiáll a jegyzeteiben, de az egész könyve még inkább megerősíti ezt a hitet / tapasztalatot. Amikor Véghelyi csupán jegyzeteiben elmélkedik, vagy bemutató szövegben érvel, akkor is mindig talál a mondandójához frappáns irodalmi idézeteket. Némelyik közismert, de olyan is akad, amelyik eszünkbe se jutna. Mint egy jó irodalomtanár, aki a diákjainak élményszerűen idéz mindig a legtalálóbb helyről órán, kiránduláson vagy a tábortűznél.
Az irodalomtanár példája nem áll messze a szerzőtől, hiszen pedagóguscsaládból származik, és maga is magyar nyelv és irodalom szakon szerzett bölcsésztanári diplomát az ELTE-n. Most Véghelyi akár a katedra mögül tanítja hallgatóit, akár a könyve lapjain keresztül társalog olvasóival, mintegy sétálva, mindenképp élményszerűen gazdagítja őket valamilyen új szempont megvilágításával Beniczky Péterről, Deák Ferencről, Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról, Baranyi Ferencről, Csoóri Sándorról és másokról.
Kinek ajánlhatnám a könyvet? Bárkinek általános iskolás kortól száz éves korig. Az írások többsége megjelent irodalmi lapokban, de így, egy kötetbe szervezve kellemes ébresztőként felráz abból az amnéziás állapotból, amelyik a rossz tapasztalatoknak, a pesszimista jóslatoknak enged. Véghelyi minden gesztusával arról győz meg – az első jegyzetéből szabadon idézve –, hogy „nem csak pénzt lehet – olvasni”.

(Agria, 2011. nyár.)