Borító: Balogh Ágnes Emese
Üveghegy Kiadó, 2017
(7–15.old.)
ZENE – SZÖVEG – VILÁG
„Keresem a szót…”
Az első oldalak, első képek és első hangok a legnehezebbek: elkezdeni egy regényt vagy egy filmet, megadni egy zenemű alaphangulatát…
A mi korunk az előzőeknél több, nagyobb és gyorsabb impulzust ad az embernek. Ez megnehezíti a művészek dolgát is. Annak a regényírónak, filmrendezőnek vagy zeneszerzőnek, aki széles közönséget akar megszólítani, gyors és hatásos bevezetőt kell komponálnia. A mai ember ugyanis könnyen elveszítheti a türelmét. Ezért kapnak különös jelentőséget a kezdőmondatok, nyitóképek, zenei felütések. Ez valamennyi lineráis befogadást igénylő műalkotásra és előadó-művészeti teljesítményre vonatkozik: színházi előadásra, performanszra, koncertre… Ezekkel szemben a képzőművészeti alkotásokat először globálisan ítéljük meg, csak ezután vizsgáljuk részleteiben.
Sokakkal egyetértésben az egyik legjobb regénykezdő mondatnak Gabriel García Márquez Száz év magányának felütését tartom: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” (Székács Vera fordítása) Ebben a mondatban úgy ölelkezik össze a múlt és a jövő, hogy az olvasó rögtön szerelmük gyümölcsét: a regénybeli jelent kívánja megízlelni.
Ugyanilyen fontos a dalszövegek kezdősora és egy koncert nyitódala. A Rolling Stones Start me up című száma, Keith Richards és Mick Jagger szerzeménye, ideális koncertkezdő, hangulatteremtő zene:
„If you start me up
If you start me up I’ll never stop…”
Szabad fordításban: Ha beindítasz, ha beindítasz, sosem állok le… Minden zenekar célja és sikerének feltétele „beindítani” a közönséget.
A magyar palettáról az Illés-együttes Újra itt van… kezdetű dalát érdemes felidézni:
„Újra itt van, újra itt van
újra itt van a nagy csapat
Csapjad össze, csapjad össze
csapjad össze a mancsodat
Újra hallom, újra hallom
újra hallom a hangodat
Légy a vendégünk, légy az emlékünk
ünnepeljük meg az új találkozást
És hogy elférjünk, arra megkérünk
ne csinálj felfordulást”
Ez a Szörényi–Bródy-szerzemény nemcsak egy zenekar, hanem baráti körök, sportcsapatok, régi osztálytársak közös indulója 1969 óta.
Persze van úgy, hogy a „nagy csapat” is elbizonytalanodik. Erről árulkodnak a Keresem a szót kezdősorai – szintén az Illéstől:
„Ó, én még nem tudom, hogy fogjak hozzá
Én még nem tudom, hogy kezdjem el
Keresem a szót, keresem a hangot
Keresem a szót, keresem a hangot”
A zenészeknek együtt kell élniük a közönséggel – a fények felvillanásától az utolsó ütemekig, hogy megtalálják vele a közös szót és hang(ulat)ot.
Én is keresem a szót, keresem a hangot egy olyan munkához, amelynek Magyarországon kevés előzménye van. A könyvírás számomra felfedezőút lesz, a könyv pedig térkép kíván lenni mindazok számára, akiknek életére bármikor és bármilyen módon hatottak a dalszövegek.
„Mindannyian mások vagyunk…”
„Mindannyian mások vagyunk / Még jó, hogy van néhány közös dalunk”– így szól Bródy János egyik dalának refrénje.
Ha két fiatal találkozik manapság, az első kérdések egyike törvényszerűen így hangzik: Milyen zenéket szeretsz? Ebből arra következtethetünk, hogy korunkban a zene lett az egyik legfontosabb közösségképző és szemléletformáló erő. Valóban sokat elárul az emberről, hogy milyen zenét szeret. Egy népet is meg lehet ismerni a zenéje által. A magyart különösen, hiszen ahogy versekből is összeáll a magyar történelem, mint kirakó darabjaiból egy nagy tájkép (vagy éppen csatajelenet), úgy dalaink jó része is elválaszthatatlan az aktuális történelmi és társadalmi folyamatoktól, a kor hangulatától, életérzésétől.
Szinte mindenki őriz a lelkében olyan dalokat, amelyek egy embert, egy szerelmet, boldog vagy szomorú pillanatokat idéznek. Az emlékek úgy tapadnak rájuk, ahogy kimoshatatlan foltok a ruhára.
Az én generációmnak (ahogy az eggyel korábbinak és későbbinek is) meghatározó élményt jelentettek Halász Judit lemezei. Fülbemászó dalai magyar gyerekversekre és igényes dalszövegekre épülnek. Többször is magnóra énekeltem a kedvenceimet, és koncerteztem velük az elképzelt közönség előtt. Utólag visszagondolva, érzem: segítették kicsírázni bennem az alkotás és a szereplés iránti késztetést.
Személyes kapcsolatok, barátságok, közös fellépések is utat nyitottak zenekarokhoz és zenei irányzatokhoz. A népzenéhez például a Muzsikás-alapító ifjabb Csoóri Sándorral szövődött, közös produkciókban tetőző ismeretségünk, az alternatív irányzathoz pedig a Hajnóczy Csaba vezette Kampec Dolores vitt közelebb, szintén termékeny együttműködéssel. A Ghymes együtteshez családi kötelékek is fűznek: a zenekar vezetőjét, Szarka Tamást gyerekkorában két évig Chemez Zsuzsanna tanította hegedülni a galántai zeneiskolában. (E kötelék magyarázataként lásd a szerző személyi igazolványának „anyja neve” rovatát…)
Mint a legtöbbeknek, nekem is vannak emlékeim, amelyek szinte összeforrtak egy-egy dallal. Ez az összeforrottság általában véletlen találkozások eredménye, de néha akár sorsszerűvé is válhat. Minden szerelemnek megvannak a himnuszai. Ezek később örökzölddé nemesednek vagy balladává komorulnak. A Magna Cum Laude Magnatofonjának, Szabó Tibor és Kara Mihály szerzeményének sanzonokat idéző, lassan úszó dallama is egy szerelmet idéz vissza a múltból, ez azonban nem örökzölddé, nem is balladává, hanem önbeteljesítő jóslattá vált:
„Mély álom szenderül
egy kopott zongora mögül
egy dalra, mit megírtam ott
egy lány miatt, ki elhagyott.
De évek múlva én
egy pince rejtekén
majd előásom lassan,
hogy újra megmutassam,
mit jelentettél akkor nekem.
Csak reményt, azt hiszem.”
Olyan is van, hogy a közös dal tudatos választás eredménye, kívülállók számára ismeretlen szempontok szerint. Egy későbbi, tartósabb kötelékű szerelem jelképtárában így kaphatott kiemelt helyet Szabó Balázs Bájolója, vagy éppen Süsü, a sárkány éneke – egy kétszemélyes mitológia részeként.
Esküvőmet is emlékezetessé tette az igyekezet, hogy elkerüljük a lakodalmak zenei közhelyeit. Már a bevonulásnál is meghökkenést keltett, amikor Kovács Kati hangján felcsendült a Most kéne abbahagyni kezdetű örökzöld. Később, a vacsora alatt pedig olyan számokkal szórakoztattuk a násznépet, mint a Szerelem (Albert Einstein Bizottság), a Bogozd ki (30Y), vagy a Szerelmes vagyok minden nőbe (Kistehén Tánczenekar). A humorérzékkel megáldott rokonok és barátok értékelték a gesztust. A humortalanok megbotránkoztak, az üzletfelek pedig elmaradtak…
Még hosszan kutathatnék lelkem zengő zugaiban, de ennyi talán elég is.
Mindannyian mások vagyunk, de vannak közös dalaink. Egy szerelmes dal valószínűleg több szerelmesnek ugyanazt jelenti. Kisebb-nagyobb csoportoknak, baráti társaságoknak is megvannak a közös kedvenceik. Az Illés-együttes, Cseh Tamás, a Kispál és a Borz pedig egy-egy nemzedék közös életérzését szólaltatta meg.
Ha már nemzedékekről esik szó… Gyakran hallunk vagy olvasunk olyan véleményt, hogy bezzeg a „régiek” mennyivel jobbak voltak a „maiaknál” – és fordítva. Természetesek az ilyen reakciók, én azonban a zenét nem fejlődéstörténetként vizsgálom, hanem szüntelenül változó, az adott kor hangulatához és igényeihez igazodó, de a maradandó értéket megőrző, sokszínű és öntörvényű művészetként. Shelley Változékonyság című versét idézve: „csak az nem múlik, ami változik!” (Orbán Ottó fordítása)
Mi lehet az oka az eddig leírtaknak? Mi a titka annak, hogy egy-egy jól megírt dal és annak szövege minden más művészeti alkotásnál erősebb nemzedék-, közösség-, lélek- és szemléletformáló erővel bírhat? Elsősorban ennek szeretnék utánajárni.
…és…
Viszonylatokban kell gondolkodnunk. Zene és szöveg, szerző és előadó, előadó és közönség, mű és társadalom, magyar és nemzetközi viszonylatában.
Bár ez a könyv hangsúlyozottan a szövegekre fókuszál, de mivel a dalszöveg a zenével együtt tölti be szerepét és éri el kívánt hatását, nem hagyhatom figyelmen kívül a zenei feldolgozást: a zene és a szöveg egymáshoz való viszonyát. Már csak azért sem, mert a különböző stílusok jellegzetességei tisztábban megmutatkoznak a zenében, mint a szövegekben. „Zene nélkül mit érek én?” – tette föl az S. Nagy István tollából származó költői kérdést Máté Péter. De feltehetné ezt a megszemélyesített, nagybetűs Dalszöveg is. Mit ér a szöveg zene nélkül? Talán a későbbi idézetek válaszolni fognak erre.
Szerencsés helyzetben vagyok, amiért tanultam zongorázni és verseket zenésítettem meg, illetve magyar szakot végeztem és verseket írok, tehát szorosan összekapcsolódik az életemben zene és irodalom. De nem kell hozzá semmilyen előképzettség, hogy érezzük: a dallam olyan a szövegnek, mint a madárnak a szárnya. Felemeli, kiteljesíti, és elviszi üzenetét a szívekbe és a tudatba. Ezért is javaslom az olvasónak, hogy a mélyebb megértés és átélés kedvéért a szóba kerülő, számára ismeretlen dalszövegeket hallgassa meg zenével együtt is.
Bár ez a könyv szerzőkre és művekre koncentrál, mégsem hanyagolhatom el az előadók szerepét. Azokét, akik hangot és arcot kölcsönöztek a daloknak, akikkel a köztudat összekapcsolja a műveket. Hosszan sorolhatnánk a neveket, akik nem írtak zenét és szöveget, mégis ők tették hozzá a dalokhoz azt a személyiségből és énekhangból fakadó többletet, mely által életre kelt és emlékezetessé vált a mű. Azt is mondhatnánk, hogy egy dalnak a lírai alanya nem a szövegíró, hanem sokkal inkább az énekes.
Bár ez a könyv magyar zenéről, azon belül magyar dalszövegekről szól, József Attilával vallom: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” Ahogy minden ember, úgy minden nemzet is csak a többiekhez képest lehet egyéniség. A magyar zene sajátosságainak felismeréséhez a külföldi párhuzamok ismerete is szükséges, ezért több helyen – lehetőségeimhez mérten – fontosnak tartom a nemzetközi összevetést.
Zenészek és közönség viszonya: kölcsönhatások sorozata. Egymást formálják lelkileg, gondolatilag és életvitelben. A kölcsönhatás mágneses mezője a koncerteken hat legerősebben. Őriz az emlékezet néhány legendás koncertet vagy koncertsorozatot. A woodstocki fesztiválról fennmaradt felvételek és beszámolók nélkül ma kevésbé értenénk, mit jelentett a hatvanas évek Amerikájában a fogyasztói társadalom és a háború ellen zenével, vándorlással, szabad szerelemmel, színes ruhákkal és az együvé tartozás élményével lázadó hippi létforma és életérzés. A fesztivál zárónapján Jimi Hendrix eljátszotta az amerikai himnuszt – kicsit másképp. Elektromos gitárjából fegyverzaj, szirénahang, emberi sikoly tört elő – egyértelmű utalásként a vietnami háborúra, emellett egy generáció nyugtalanságát is kifejezte.
Az 1969-es altamonti fesztivál volt az utolsó nagy együttléte a lázadó nemzedéknek. Ez áll a hátterében Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című kisregényének és az abból készült Presser Gábor–Adamis Anna-musicalnek. A Déry-mű főszereplője egy Amerikában élő fiatal magyar házaspár. Szeretik egymást, mégsem harmonikus a kapcsolatuk. Eszter „megszökik a világgal”, és magába nyeli a már-már egyetlen testként vonagló, fesztiválozó tömeg. Kábítószerektől bódultan köddé válik előtte a jelen, és pokoli látomásaiban újraéli budapesti gyermekkorát, a zsidóüldözés feldolgozhatatlan élményét. A valóságban is tragikus kimenetelű fesztiválnak a műben Eszter is áldozata lesz: heroin-túladagolásban haldoklik, amikor József rátalál… A fiktív (és érezhetően egy kívülálló, idős ember nézőpontjából megírt) események mögött a háttér valódi: egyik oldalon Santanával, Mick Jagerrel és a rockzene más ikonjaival, másik oldalon pedig egy 18 éves fiút, Meredith Huntert máig vitatott körülmények között halálra késelő Pokol Angyalaival, a fesztivált „biztosító” motoros bandával. A musical legismertebb dala az egész korszak léttapasztalatát és életérzését kifejezi, miközben a mindenkori fiatalok kérdéseit is csokorba gyűjti:
„valaki mondja meg, kinek kell hinnem,
valaki mondja meg, kinek nem,
valaki mondja meg, ki hova érhet,
milyen az íze az élet vizének (…)
valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
anyám azt mondta, hogy boldog légy,
de anyám azt nem mondta, mért nem e földön,
anyám nem mondta, mondd, miért”
Egy-egy emlékezetes koncert, előadás, fesztivál túlmutat a zenén, a szövegen és az előadókon. Társadalmi jelentősége van. Magyar példákat is említhetünk erre, így Szörényi Levente és Bródy János István, a király című rockoperájának 1983-as királydombi és 2003-as csíksomlyói bemutatóját. 1983-ban, a hazai szocializmus utolsó évtizedében sokan kihallották a műből a fennálló rend ellentmondásait. Koppány vezér szavaiból az idegen hatalom elleni lázadás érződött ki:
„Nem kérdem én, meddig járnak még köztünk
Szemforgató, hamis papok
Csak annyit kérdezek, a válaszra várva:
Rabok legyünk vagy szabadok?”
2003-ban pedig határon túli magyarok százezrei előtt hangzottak el a királlyá koronázott Szent István szavai: „Király vagyok, Uram, a Te akaratodból. Minden magyarok királya. És én azt akarom, hogy ennek a népnek országa legyen. Veled, Uram, de nélküled.” Abban a közegben ezek a mondatok többet jelentettek, mint Budapesten vagy bármely magyarországi városban.
Itt már az ötödik viszonylathoz, a művek és a társadalom kapcsolatához értünk. Ez könyvem egyik alapkérdése. Egy korszak társadalmi viszonyait, a mindenkori fiatalok gondolat- és ízlésvilágát híven tükrözik az adott kor népszerű dalai. A dalszöveg olyan művészeti és önkifejezési forma, amely a történelem följegyzetlen hétköznapjairól tudósít minket. Művészeti és társadalmi jelentősége egyaránt megkerülhetetlen. De rögtön hozzá kell tennünk: az igazi remekművek időtlenek. Lehet bármilyen nagy hatásuk az adott társadalmi körülmények között, valódi értékük akkor mutatkozik meg a maga teljességében, amikor a megváltozott körülmények között sem válnak üres kordokumentummá, hanem újra és újra megszólítják és összekötik az embereket. „Mert mi más a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az embereknek, hogy megtanuljanak beilleszkedni.” (Kodály Zoltán)
