Fazekas István – Véghelyi Balázs

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Huszonhárom lépés

Véghelyi Balázs prózája: a munka szépségének felmutatása. Szorgalmasan kutat, jegyzetel, szelektál, ötvöz és modern korunkhoz illően modernül gondolkodik. Elemi létszükséglete a mindennapi olvasás. Megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak a költőknek és íróknak, akikben felismeri az eruptív tehetséget, akikről József Attila nyomán úgy vélekedik, hogy nélkülük meggörbülne a világ gyémánttengelye. A még mindig fiatalnak mondható szerző már indulásakor nagy fába vágta a fejszéjét: a közízlés vaspántos kapuját szeretné egyre tágabbra nyitni. Vajon sikerül-e neki? Ezt a vállalkozását kísérhetjük figyelemmel ismét, új izgalmaktól felfrissülve, a nemrég megjelent Huszonhárom lépés című könyvében is, amely legújabb esszéiből, tűnődéseiből, kritikáiból és recenzióiból ad érdekes válogatást az olvasóknak. Mondhatjuk így: a könyv igazi élménybeszámoló. Illyés Gyula a következőket írja Babitsról: Eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több; aki folytat s folytatható. A figyelmesen és gondosan összegező, a tanárosan magyarázó Véghelyi mindig meghökkent bennünket valami új összefüggéssel, amiről kiderül, hogy mi is láttuk már ugyan, de mégsem vettük észre. Az irodalom dzsungelébe csábít bennünket, s a veszélyes kalandhoz iránytűt ad a kezünkbe. Huszonhárom lépés – huszonhárom érdekfeszítő eszmefuttatás. Illemtudó és férfiasan szerény írások Janus Pannoniusról, Csoóri Sándorról, Jókai Annáról, felzaklató felismerések Fazekas Lúdas Matyijáról, Zelk Zoltán és Baranyi Ferenc költészetéről, Karinthy Ferenc Epepe című regényéről, a nyelvújításról és az irodalom tanításáról, tárgyilagos tudósítások Kemény Katalin és Kaiser László verseiről. A nagy mesterek hű tanítványa ontja itt vallomásait, aki néhány lépésnyire van már attól, hogy maga is mester legyen. Talán a huszonnegyedik lépés után ez is igaz lehet, mert formálódik abban a nagy tanító, aki így vall az életről: „Számomra még ma is az a természetes, kerek és egész világ, ahol az emberek énekelnek, táncolnak, verset írnak, verset mondanak, rajzolnak, festenek, gyöngyöt fűznek, fát faragnak – és nem csak pénzt olvasnak.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2012. január)

FAZEKAS ISTVÁN: Vakmerő hűségben

Sokan azt hiszik, a bátorság: vakmerőnek lenni a gonoszságban. Vakmerőnek lenni a jóságban! Ez az igazi bátorság. És vakmerőnek lenni a hűségben? Ez már több a bátorságnál is. Ezt a fajta vakmerőséget érzem Véghelyi Balázs Profán kantáta című versében, melyet – nagyon helyesen – Bartók Béla emlékének ajánl. Ez a vers az otthont, hazát, múltat, jövőt kereső „kétségbeesett remény” könyörgése. Könyörgés az emberi lélek legmélyén meglévő eredendő jó közösségbe való visszavarázslásáért.
A 25 éves szerzőt a Kötelék című, legújabb kötetének versei avatják igazi férfivá, emelik írásművészetének minőségét nagy alkotóink közelségébe. Ha Ady Endre „édes szívű és dalú dalolónak” nevezte Kosztolányi Dezsőt, akkor ezt – újabb versei alapján – talán már Véghelyi Balázsról is megállapíthatjuk, aki az új formák keresése mellett nyomban új törvények megfogalmazására is törekszik, de mindig hű marad a korábbi értékekhez, önmagához. A magyarság katasztrófáiban fölrobbantott szavakat és kifejezési formákat próbálja meg újból összerakni, azokat újrateremteni. Csoóri Sándor írja a szerzőnek A megíratlan és a megírt idők című könyve kapcsán: „Eddig három könyve jelent meg a fiatal Véghelyi Balázsnak, ami korát tekintve, önmagában is komoly teljesítmény. A három közül a most megjelent vallomásos, történelmi tanulmányokat és irodalmi esszéket tartalmazó könyve a legelevenebb és a legárnyalatosabb. A fiatal író ebben a kötetében mutatja meg legvilágosabban elődeihez kötődő vonzalmait. Más szóval: tanítványi mivoltát. Ez a tanítványi szerep azonban nem az utánzás ügyességére céloz, hanem a hagyományok átörökléseinek a képességére.”
„Én egész népemet fogom.” Ez a József Attilára utaló, ugyanakkor nyelvtani módot változtató kijelentés, ami egyben sorsfordítóan józan önjellemzés is, sok mindent megsejtet a szerző új verseskötetének hangulatáról. Érezzük, hogy a versek mögött ott áll a lírai személyiség, aki egyre nyugtalanabbul kérdez rá az élet értelmére. Míg Csoóri Sándor a prózaíróban a tanítványt ismeri fel, addig érezzük, hogy a lírai személyiségben már a tanító formálódik. Egyre markánsabban fogalmazza meg, hogy fájdalmasan cipeli az értékvesztett lét ólomsúlyait, ugyanakkor meglepően tisztán (szinte gyermekien) jelenik meg verseiben a létet minden időben elviselhetővé oldó derű.
A kötet egyfajta összegzés és iránymutatás – erre utalnak a fejezetcímek, valamint a négy ciklust lezáró, az alkotói létnek, az egyénnek és a világ egészének egységét vizsgáló meditáció is.
Az első verscsokor (Országutak) a költőnek a nemzet közösségéhez való viszonyát rajzolja fel, behatolva a magyar lelki karakter legmélyebb zugaiba (Profán kantáta, Egy bölcsességre, Országutak, Zászló hasadéka), felvillantva egy-egy fontos történelmi pillanatot (Nap és kereszt, Magyar nők siralmai 1943 telén), vagy céltudatosan a kultúrán keresztül. Ez utóbbiak közül bravúros és teljesen eredeti az Apokrif sorok egy múzsától. A vers első részében Vajda Julianna Csokonaihoz írt képzelt búcsúlevelét ismerhetjük meg, mely teljesen profánul, hétköznapian szól, s szinte érezzük, hogy ilyen levelet Csokonai valóban kaphatott. Ám Véghelyi képzelete a költői intellektust Júlia szívének is odaajándékozza. Ezért döbbenetes a vers folytatása, melynek már a Lilla ismeretlen naplójából címet adja: „Megírtam Mihálynak/ Búcsúlevelemet / Szavaim még fájnak / S tőlem idegenek. / Nézem azt a szeplőt, / Miről versét írta. / Ez jelenti már őt… / Nincsen többé Lilla.”
A második ciklus vallomásokat tartalmaz vágyakról, hűségről, önismeretről, szerelemről. A szerelmes versek közül kiemelném a Változást, mely a szerelem megfogalmazásának szinte új nyelvi dimenziót ad. „Mit látsz most? – kérdezted este. / Kezemben telefonnal, ültem az ágyon. / Körbenéztem, és azt mondtam: / Számítógépet, asztalt, függönyt… / Hallgattál. Én csak téged látlak – mondtad. / Megint körbenéztem, és az asztalnál / már te ültél, a számítógép képernyője téged vetített / s a függöny lett a szoknyád. / Azóta jobban látok.”
A következő ciklusban az első kötetből olvashatunk néhány válogatott verset, majd a záró ciklusban a vidámságban, humorban és nyelvi ötletekben gazdag gyermekversekkel ajándékozza meg a szerző az olvasót.
A kötet egészét áthatja a közösségért való aggodalom. „Nem hiszem el, hogy az ember közösségen kívül is teljes értékű életet élhet. Az emberiség számára a legnagyobb veszélyt éppen ezért a közösségi lét megszűnése jelentené.” – írja. A közösségi lét vizsgálatával egyidejűleg szüntelenül foglalkoztatja az emberi szabadság kérdése is. Ez Ratkó József vallomását juttatja eszembe: „Ebben a világban még nincs annyi szabadság, hogy az emberek felismerhessék: a szabadság több és jobb, emberhez méltóbb a mainál. A költőnek erről a szabadságról kell beszélnie, másképp a nyelve kimarjul, ellepi a penész, szavai megöregednek, kihalnak.”
Véghelyi Balázs erről a szabadságról beszél.

(Napút, 2009/2.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs legújabb könyvéről

Véghelyi Balázsnak A megíratlan és a megírt idők című esszékötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában. A borítót Kopcsik Edit Magyar nők siralmai című festménye díszíti, melynek ihletője a szerző hasonló című költeménye volt; a vers egyébként a borító belső oldalán olvasható.
A szerző a Magyar poharak című esszéfüzérével tette magát hiteles alkotóvá a magyar prózairodalomban, melyről Csoóri Sándor a könyv ajánlásában a következőket írja: „Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni, s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus.” Hozzáteszi, hogy Véghelyi Balázst olyan fiatalembernek tartja, akire minden örökségünket nyugodtan rábízhatjuk.
E munkája után egyéb prózai írásaiból kaphattunk ízelítőt a Megrendült időnk című közös válogatásunkban.
Véghelyi Balázs írásait jellemzi a pontosság és a fegyelmezettség és az igazság oknyomozó keresése. Mondanivalójában mindig célirányos, de mint ahogy Kányádi Sándort idézi, hogy „a vers a nyelv szobra”, ő a prózai írásaiban is ennek a gondolatnak igyekszik megfelelni, ezért írásait gazdagon díszíti a tartalomhoz illeszkedő költői eszközökkel. A tudományosság igényével lép fel: közérthető módon. Most megjelent könyve három részből áll. Az első fejezetben szó esik többek között a népköltészetről, Petőfi és korunk megrendítően különös viszonyáról, József Attila változó és egyre elmélyülő hazaélményéről, ugyanakkor itt olvashatunk először átfogó tanulmányt Csoóri Sándor gyermekverseiről is.
A második fejezet egy mellbevágó interjúsorozat Nagy Lászlóról, a költő születésének 80. évfordulója kapcsán. Itt olyan embereket szólít meg, akik a költő közeli barátai, kortársai voltak, például: Berek Kati színésznő, Pozsgay Imre politikus, Sára Sándor filmrendező, Kocsár Miklós zeneszerző, Utassy József költő.
A harmadik fejezetben a már említett Magyar poharak című alkotása található, amit a szerző több helyen átírt.
Ajánlom a könyvet mindenkinek, akik kötődnek az egyetemes és magyar kultúrához.

(Fazekas István: Megnyerhető veszteségeink, Hungarovox Kiadó, Bp., 2007)

FAZEKAS ISTVÁN: „A virágnak követel világot…”

Az idei könyvhétre jelent meg Véghelyi Balázs első verseskötete. A szerző nem ismeretlen, hiszen prózai munkáival már többször bizonyította, hogy a Magyar Irodalom Köztársaságának teljes jogú, nagy tehetségű polgára. De vajon létezik-e a mai magyar irodalom köztársasága? Ha a támogatási rendszer igazságtalan mivoltára gondolok, vagy arra, hogy az értékek felhígulása az irodalom berkeiben is teret kapott, akkor a válaszom a nem, azonban ennek a kis könyvnek a belső szerkezete kissé cáfolja álláspontomat.
Véghelyi Balázsnak az első könyvét, a Magyar poharak című esszékötetet, nem más, mint a mai magyar irodalom leginkább gazdaszemléletű alkotója, Csoóri Sándor ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Nemzedéktársai közt eddig még nem találkoztam hozzá hasonló elhivatottságú ifjú szerzővel. Mi érdekli leginkább? A magyar történelem, a magyar irodalom, egyáltalán a magyar szellemi élet teljessége. Írásait olvasva néha arra gondolok, hogy rábukkant Illyés egyik alapgondolatára, arra, mely szerint jó hazafias költészetük általában rossz hazájú népeknek van, és ez az igazság annyira megrendítette őt, hogy ennek a drámának mindenképpen a végére akar járni.” Ez nagy felelősség. Nem csak annak, aki leírta ezeket a szavakat, hanem elsősorban annak, akiről írták. Nem is esztétikailag, inkább morálisan. Reménykedhetünk abban, hogy a szerző a mesteréhez nem lesz hűtlen soha.
Fán függ a világ! A cím telitalálat, hiszen a szerző nem csak az égigérő fára utal, hanem az életfára is, de nekem, a magyarság elbutulását egyre inkább érzékelő pesszimistának, még a kopjafa is eszembe jut; egyszóval a cím utalás arra, hogy életünk teljessége nem pusztán rajtunk múlik. Ennek a transzcendens mitológiának a közvetlen kifejezése a költő egyik legfontosabb feladata. Különösen a mai, széthulló világban. A szerző igyekszik az értékeket óvni, és miként a legtöbb fiatal költőre jellemző, eközben próbálkozik a különféle formákkal: a hagyományos dalforma mellett kísérletezik képversekkel, szabad- és prózaversekkel, szonettel és egyéb klasszikus formákkal, de találunk itt egy rendhagyó alkotást is, mely nem más, mint egy elfeledett magyar barokk költemény meglévő szlovák változatának magyarra való visszafordítása Balassi-strófában (Az esztendőnek négy részeinek mivoltárúl). Megrázó erővel tudja megjeleníteni prózaverseiben a család és magyar történelem mítoszát (Egy történelemformáló költemény margójára; Magyar történelem). A többi jól sikerült alkotásairól is elmondható az, amit Czigány György így fogalmazott meg: „Véghelyi Balázs verseiből kiderül: a költészet nem dísz, nem csupán virág a világban. Petőfi természetességével, kegyetlen naivitással a virágnak követel világot.” Ezt támasztják alá az olyan képek, mint: „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák. – / Szívekkel, mint szalonnával, / szélben leng az ág.” (Fán függ a világ). Szintén ezt igazolják az ilyen kijelentések: „Országom: saját összetépett térképének darabja.” (Havat a porból)
A kísérletező alkatokra jellemző, hogy első könyvükben szerepeltetnek gyengébben sikerült műveket is. Hogy kisebb sutaságok is akadnak a szerző egyes verseiben? Ezek ellen éppen az az intellektuális alkotásmód a legjobb orvosság, mely fiatal barátunkra egyértelműen jellemző. Jellemző, mert jelleméből következik a fegyelem és a pontosság. De ha már említést tettem hibáiról, dicsérnem kell kiforrott alkotásait is és a tökéletességre való törekvés szüntelen igényét. Azt kívánom Véghelyi Balázsnak, hogy verseiben is – miként prózájában ez már egyértelműen tetten érhető – ez az igény lombosodjon, és lírájával is egyre inkább gazdagítsa elszegényedő kultúránkat.

(Új Horizont, 2006/4.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Magyar poharak

Hírlik, hogy a magyar kultúra haldoklik. Hírlik, mert ebben az agyonmanipulált világban felerősödött az a komoly és megalapozott gondolatokat közvetítő nemzetértelmezés, hogy századunk elejére esendőbbek és kiszolgáltatottabbak lettünk a többi európai népeknél, hogy múltunk jövendője csak délibáb, oktalan szemfényvesztés. Ezt az utóbbi tíz év kultúrpolitikája is igazolni látszik.
Véghelyi Balázs karcsú kis könyve felüdülés mindazoknak, akik akár szellemi, akár morális terhekkel (vagy csak azért, hogy éppen olvassanak valamit) a kezükbe veszik. Csoóri Sándor, akinek szellemisége, életlátása talán legnagyobb hatással volt eddig a fiatal szerzőre, így kezdi a könyv ajánlását: „Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus. Olyan Toldi-utódnak készül, aki egy szalmaszállal nemcsak lepkéknek, katicabogaraknak és sasoknak mutatja az utat, hanem fiatal kortársainak is, akik kevesebbet tudnak az életről, a sorsról, önmagukról.”
Valójában ez a kis könyv nem más, mint az önmagát kereső embernek a szellem vidékein megvívott végvári harca az elkorcsosulással, az ízlésterrorral szemben. Magyar poharak a címe, amiről én rögtön a borra asszociáltam, pedig a szerző csak tiszta vizet akar önteni a magyarságlelket emelgető poharába. Véghelyi Balázs könyve megjelenésekor elsőéves bölcsészhallgató volt magyar szakon. Nem csak az eszmetörténeti, esszé-igényű összegzések iránt mutat hajlandóságot, hanem a világ általa való befogadását és értelmezését versekben is igyekszik kifejezni.
A szerző sokat tanult és a tanulás közben szívére tetoválta ezt a csonka kis országot, „Európa anyajegyét”. A Magyar poharakban kifejtett eszmefuttatásaival és feltett kérdéseivel olyan lelki hazát teremt, ahol az ember belemerülhet múltunk kincseibe. A könyv szerkesztésére jellemző az a sajátos montázstechnika, ahogyan a történelmi eseményekhez kapcsolja az oda tartalmában vagy stílusában többrétűen illeszkedő kulturális alkotásainkat, így az olvasó is részese lehet annak az élménynek, ahogy a szerző az eszmék világában játszik az idővel. Írásainak fegyelmezettségére is igaz Illyés Gyula következő megállapítása:

„Gondolatoddal tégy túl a lángelmén,
az lesz a nagy dolog!
De még nagyobb:
mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.”

(Új Horizont, 2004/6.)