Magyar poharak

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Magyar poharak

Hírlik, hogy a magyar kultúra haldoklik. Hírlik, mert ebben az agyonmanipulált világban felerősödött az a komoly és megalapozott gondolatokat közvetítő nemzetértelmezés, hogy századunk elejére esendőbbek és kiszolgáltatottabbak lettünk a többi európai népeknél, hogy múltunk jövendője csak délibáb, oktalan szemfényvesztés. Ezt az utóbbi tíz év kultúrpolitikája is igazolni látszik.
Véghelyi Balázs karcsú kis könyve felüdülés mindazoknak, akik akár szellemi, akár morális terhekkel (vagy csak azért, hogy éppen olvassanak valamit) a kezükbe veszik. Csoóri Sándor, akinek szellemisége, életlátása talán legnagyobb hatással volt eddig a fiatal szerzőre, így kezdi a könyv ajánlását: „Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus. Olyan Toldi-utódnak készül, aki egy szalmaszállal nemcsak lepkéknek, katicabogaraknak és sasoknak mutatja az utat, hanem fiatal kortársainak is, akik kevesebbet tudnak az életről, a sorsról, önmagukról.”
Valójában ez a kis könyv nem más, mint az önmagát kereső embernek a szellem vidékein megvívott végvári harca az elkorcsosulással, az ízlésterrorral szemben. Magyar poharak a címe, amiről én rögtön a borra asszociáltam, pedig a szerző csak tiszta vizet akar önteni a magyarságlelket emelgető poharába. Véghelyi Balázs könyve megjelenésekor elsőéves bölcsészhallgató volt magyar szakon. Nem csak az eszmetörténeti, esszé-igényű összegzések iránt mutat hajlandóságot, hanem a világ általa való befogadását és értelmezését versekben is igyekszik kifejezni.
A szerző sokat tanult és a tanulás közben szívére tetoválta ezt a csonka kis országot, „Európa anyajegyét”. A Magyar poharakban kifejtett eszmefuttatásaival és feltett kérdéseivel olyan lelki hazát teremt, ahol az ember belemerülhet múltunk kincseibe. A könyv szerkesztésére jellemző az a sajátos montázstechnika, ahogyan a történelmi eseményekhez kapcsolja az oda tartalmában vagy stílusában többrétűen illeszkedő kulturális alkotásainkat, így az olvasó is részese lehet annak az élménynek, ahogy a szerző az eszmék világában játszik az idővel. Írásainak fegyelmezettségére is igaz Illyés Gyula következő megállapítása:

„Gondolatoddal tégy túl a lángelmén,
az lesz a nagy dolog!
De még nagyobb:
mondd el az egyszerű nép napi nyelvén.”

(Új Horizont, 2004/6.)

JAKAB ÉVA: Véghelyi Balázs: Magyar poharak

Meglepő kis kötet került a könyvesboltok polcaira. Véghelyi Balázs, másodéves bölcsészhallgató első könyve, a Magyar poharak a Felsőmagyarország Kiadó gondozásában jelent meg. A hátoldalon Csoóri Sándor ajánlását olvashatjuk:
„Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus. Olyan Toldi-utódnak készül, aki egy szalmaszállal nemcsak lepkéknek, katicabogaraknak és sasoknak mutatja az utat, hanem fiatal kortársainak is, akik kevesebbet tudnak az életről, a sorsról, önmagukról.”
Találó. Ajánlásnak egyenesen zseniális: kellően provokatív ahhoz, hogy a könyvet leemeljük a polcról és belelapozzunk. Hat részre tagolódik a könyvecske. A bevezetésben, mely A poharak elé címet kapta, megtudjuk, miféle az a bátorság, mely egy ilyen ifjú szerzőt arra visz, hogy ilyen súlyos gondolataival mutatkozzon be a nagyérdemű előtt. Idézem: „Célom, hogy megírjam ezeréves országunkhoz és népünkhöz való kötődésemet, amit történelmünkön és kultúránkon, erényeinken és fogyatékosságainkon keresztül igyekeztem megfogalmazni, néha egyetemessé tágítva a látókört. Hiszek abban, hogy az ember csak úgy lehet szabad a világon, ha van hová kötődnie, és hiszek abban is, hogy az igazi hazaszeretet a nemzeti múlt ismeretén és a jövő tervezésén alapul, és nem irányul senki ellen. Ezt a hitemet igyekeztem – többek között – megírni.” Az Egy évezred pohara a magyar történelem főbb mozzanatait kíséri végig a honfoglalástól napjainkig, majd a második részében népes tablón szemlélteti a sportban, a művészet legkülönbözőbb ágaiban véghez vitt hőstetteinket. A jövőnek fogalmazott levelet is olvashatunk a következőkben, majd egy fejezetnyivé zsugorítva mindazt, amit a könyv mondani kíván: személyes elmélkedést a múltról, jelenről, jövőről. Az Egy mese születése csillapítsa azok kedélyét, akik úgy éreznék, hogy a hangnemében szubjektív nemzetnevelés és a tartalmában objektív információk fölébe kerekedtek volna az író(dalom)nak. Hiszen a bevezetőben Véghelyi Balázs kijelenti: „Bizonyára lesznek, akik szinte azonosulni fognak az általam leírtakkal és olyanok is, akik bizonyos soraim miatt elutasítóak lesznek. Mindkettő nézet ellentétes a szándékaimmal.”
A millenniumi metamesében, mint egy záróakkordban, a partitúra előző oldalairól már jól ismert hangszín csendül fel még egyszer, utoljára. A mese egy kislányról szól, akinek az anyukája az ezer évvel ezelőtt történt államalapításról mesél. A kislány pedig elbeszéli a télen elrepülni nem akaró, egy padláson téli fészket vackoló fecskékről írt történetét, amit már régóta szeretne elbeszélni, és amelynek az Igaz mese címet adja.
És a mese Véghelyi Balázsról szól, aki – mint, ahogy azt az utószószerű Utolsó cseppekből megtudjuk – azokhoz az emberekhez vonzódik leginkább, „akiknek munkássága egy fáklyához hasonlít: ha kell, világítanak, ha kell, égetnek; még akkor is, ha szeles korunkban nagyon sok fáklya ellobban, és már csak füstölög”. Ennek a bölcsességnek a szellemében került a nyomdába a Magyar poharak, melyben az ifjú író, Csoóri Sándorral szólva „gondolatig gyalogol, és személyes tapasztalatai révén tanítja önmagát, hogy később majd mások számára is legyen mondanivalója.”

(Irodalomismeret, 2003/4.)

Felsőmagyarország Kiadó, 2003.

(7-8. oldal)

Egy évezred pohara

(részlet)

Mi most azt élhetjük át, amit legutoljára Szent István és kortársai: az ezredfordulót. Ahogyan egy évezred szemünk láttára eltűnik életünk egén, mint a nap a látóhatáron, és átveszi helyét egy új, melynek poharába még nem cseppentettünk a történelem – olykor édes, olykor keserű – italából. (Ennek szemmel látható előjátéka volt 1999-ben a Magyarországon is látható teljes napfogyatkozás.) És ahogy a lealkonyuló nap még utoljára kivilágítja vöröses fényével aznapi egét, úgy a mi arcunkra is rásüt lealkonyodó évezredünk, megvilágít bennünket. Ezért időszerű ilyenkor áttekinteni döntő fontosságú eseményeit, ezáltal készítve önmagunkról is számvetést, hisz minden, ami történelem, azt az ember tette azzá.

Demokritosztól tudjuk: „Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadók nélkül.” Nekünk, magyaroknak, négyszeresen is fontos ez az időszak. Egyrészt – a Föld legtöbb országához hasonlóan – az ezredfordulót jelenti.

Másrészt – a keresztény országokra leszűkítve – az emberiség megváltójaként tisztelt Jézus Krisztus születésének 2000. évfordulóját is ünnepeljük. (Születése indította el az időszámítást.) Csak ránk vonatkozik, hogy most ünnepeljük az államalapítás 1000., illetve ezzel összefüggőn a kereszténység fölvételének szintén 1000. évfordulóját.

A magyar történelem több mint ezeréves halmozódása alatt jóízű és keserű események sorát töltöttük az említett pohárba. Ezeket át kell örökítenünk a jövőnek, mert mindenből lehet tanulni, ami megtörtént. (Csak helyesen és elfogultság nélkül kell megítélni, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a követendő és mi az elvetendő!) Mi postások vagyunk múlt és jövő közt.

A történelem a múltban fölhalmozódott mindenkori jelen korszakformáló eseményeit őrzi, utakat építve és tanulságot szolgáltatva a jövő történelmének. A történelem tudása csupán fakó műveltség. A történelmet inkább érteni, s még inkább érezni kell, aki pedig ez utóbbi képességnek a birtokában van, az elméletben akár alakítani is tudja jó irányban.

Tekintsük most át múltunk legfontosabb állomásait, sorsfordulóit, személyeit, melyeknek némelyike még mai énünkre is közvetett vagy közvetlen kihatással van, és valószínűleg lesz a következő évezredben is.