A megíratlan és a megírt idők

W. BARNA ERIKA VIKTÓRIA: Véghelyi Balázs: A megíratlan és a megírt idők

W. BARNA ERIKA VIKTÓRIA
Véghelyi Balázs: A megíratlan és a megírt idők

Egy mély élményű, felejthetetlen álmom alapján mintha fraktálokban, önhasonló halmazok ismétlődésében íródna az emberiség történelme is, és időről időre visszatérnek az örök emberi állapotok: mintha mindig azonos mennyiségű boldogság és azonos mennyiségű szenvedés lenne jelen az emberiség azonos időben élő tömegében. S míg a Teremtő „díszlete” örök marad, addig a szereplők és az emberi jelmezek változnak, de az eljátszandó darab ugyanaz: születés-halál, s a közte megélt, földi lét.
E kozmikus rend alapján időről időre születnek üstökös-alkotók, akik magasabbról, széles szellemi horizonttal képesek rátekinteni az emberi sorsra, egy nemzet életére, akiket vezérül választ ki a Teremtő, hogy láthassanak azok is általa, akik egyébként csak kisebb körben mozognak. Ezek az üstökös-alkotók a „narrátorok”, a szellemi világ szószólói, akik emelt dózisú felelősségérzetet és érzékenységet hoznak a batyujukban útravalóul. Az ő életfeladatuk a tudatszint fokozatos emelésén való munkálkodás, melynek eredménye az Istennel, a Teremtéssel való harmónia megteremtése, vagy inkább: visszaállítása. Ilyen narrátor Véghelyi Balázs is, aki már ifjúi lélekkel magas szintű tudatossággal van jelen a világban és képes bevilágítani szellemi elődeink hagyatékát.
A megíratlan és a megírt idők című esszékötet alapján az a kép jelenik meg előttem, hogy Véghelyi Balázs a magyar szellemi Pantheon magaslatáról szemléli az emberi történelem vonulását, és kameráját a magyar nemzet kincseire irányítja.
Németh László szerint az esszé olyan műfaj, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a lélek égtájakat keressen, vagy éppen segít égtájakat találni. Véghelyi Balázs személyes vallomásával indul a könyv bevezetője: „Ezek az írások az én égtáj-keresgélésem lenyomatai. A magam által feltett kérdésekre próbáltam meg úgy válaszolni, hogy ezáltal másoknak is segítsek – ha nem is találni, de legalább tovább keresni az új égtájakat.”
Az esszé testhez álló műfaj Véghelyi Balázs számára, mivel nem hideg tudósként, távolságtartó történészként akarja áttekinteni a múltat, hanem önmagán átengedi az elődök sorsát, testamentumát, rendezni próbálja örökül hagyott értékeiket, ami által szubjektív képet ad a közös örökség személyes birtokbavételéről. Mindezzel arra buzdít, hogy gazdag örökségünk által teljesedjünk ki.
Véghelyi Balázs úgy magasodik a jelen fölé, hogy leltárt készít, sorra veszi nemzetünk szellemi „vagyontárgyait”, amelyek szellemi honvédelmet is jelentenek egyben. Leporolja ezeket az esetenként már feledésbe merülő kincseket, megfényesíti némelyiket, előveszi a lomtárba dobott értékeket és próbálja őket a helyükre rakni. És miközben rendezgeti a magyar múlt eseményeit, felállítja a „katonáit”: írókat, költőket, tudósokat, művészeket, sportolókat, feltalálókat, és büszke tulajdonosként boldogan kimondja: „Összegezve: ez a kis nép, méreteihez és lehetőségeihez viszonyítva, hatalmas eredményeket ért el itt a Földön.”
„A történelem tudása csupán fakó műveltség. A történelmet inkább érteni, s még inkább érezni kell, aki pedig ez utóbbi képességnek a birtokában van, az elméletben akár alakítani is tudja jó irányban” – mondja ki a könyv egyik legfontosabb üzenetét. A személyes hangvétel közvetlenséget sugall, mintha velünk szemben ülne a Szerző, és kendőzetlenül feltárná önmagát: „Azt próbáltam megfogalmazni magamnak és másoknak is, hogy milyen utakon jutottam el én ennek az örökségnek a birtoklásáig. Valamennyi sorom leírásakor az az alkotói szándék vezérelt, hogy ne csak egy szűkebb, irodalmár közönséghez szóljak, hanem mindenkihez, akiben megvan a szépre való nyitottság és a gondolkodás igénye – az együttgondolkodásé.”
Életfeladatát egyértelműen és egyszerűsítve Szabó Lőrinc nyomán ki is mondja: „Legyen a költő hasznos akarat!” Vagyis nem l’art pour l’art költészetről és irodalomról van itt szó, hanem cselekvő, jövőt formálni szándékozó, az egész nemzet felemelkedését segítő hatalmas tenni vágyásról, amelyhez elengedhetetlen a számvetés, a gyökerek ápolása, a múlt sikereinek, büszkeségeinek és a múlt traumáinak a leltározása és feldolgozása. Életfeladata a szellemi elődök nyomdokain haladva a III. évezred hajnalán a bartóki modell időszerűségének hirdetése és művelése is, ami egyrészt művészeti alkotástechnika, másrészt kulturális gondolkodásmód. A tiszta ősi és disszonáns modern, népi és civilizált, magyar és egyetemes építőelemek egyidejű megjelenítése a zenében, az irodalomban, a képzőművészetben és a gondolkodásban, ami a mindennapokra is kihat. Kimondatlanul is érezni, hogy Véghelyi Balázs teljes mértékben azonosul Bartóknak azzal a 22 éves kori vallomásával, amelyet édesanyjának írt: „Én részemről egész életemben minden téren és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.” Pontosan jókor, éppen a végszóra érkezett Véghelyi Balázs, akkor akarja a haza javát szolgálni, amikor éppen a hazaszeretet érzése kezd ósdivá válni, amikor a haza fogalma kezd porladni sokak szívében, amikor veszélyben van a nemzeti arculat megőrzésének lehetősége.
Íme hát ez az ifjú, aki még alig 24 éves, bölcs embereket megszégyenítő tisztánlátással, bátorsággal és kikristályosodott értékrenddel áll ki és tudatosságra hív és szólít, a nemzeti hovatartozás tudatos átélésére, a közösségi és egyéni életfeladat tudatosítására, a Teremtés elveinek megismerésére és ezen elvek szerinti életre.
Az esszékötet három részre tagolódik. Az első rész címe: Csodaszarvas – kereszttel, amelybe irodalmi, művészeti és történelmi tárgyú esszék, pályaképek és könyvismertetések kerültek. Ez az első rész közös örökségünk egy-egy kincsének felmutatása. Szent ereklyeként mutatja fel a költő és író elődöket, a Mestereket: Janus Pannóniustól Csoóri Sándorig, köztük Balassit, Petőfit, József Attilát és Kányádi Sándort, akiket összeköt a nemzet és a haza szolgálata, ami az egyetemességet, a népek testvérré válásának eszméjét is magában rejti.
„A bartóki modell nemcsak a művészek magánügye, hanem mindenkié, aki úgy akar egy közösség tagja lenni, hogy nem olvad bele az arctalan tömegbe, akinek fontosak még az emberiség évezredek alatt fölhalmozott értékei és akinek – elvarázsolt szarvasfiúként – létérdeke, hogy újra megtisztuljanak a forrásaink” – írja a Csodaszarvas – kereszttel című esszéjében. A bartóki modell alapeszméje adja a könyv első részének Ariadné-fonalát. Nemzeti önazonosságunk legtisztább forrása a népköltészetből fakad, ezért is fontos látnunk a népköltészet és műköltészet természete közötti különbséget és egymást kölcsönösen inspiráló hatását. Csoóri Sándor szerint: „A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete”. Véghelyi Balázs szerint Petőfi, Sinka István, Nagy László vagy Csoóri Sándor költészete azért olyan elementáris erejű, mert a népköltészetből táplálkoztak, ezért a valódinál többet, az igazat tudták elmondani költészetükben. De velük együtt Csokonai, Kölcsey, Vörösmarty, Fazekas Mihály és Kisfaludy Károly is nemcsak formában, de a tartalomban is tudott „népiesen írni”, a gondolatmenetük hiteles volt, vagyis a tiszta ősi és a – koruk szerinti – modern magyar és egyetemes értékek gyönyörű ötvöződéseit csodálhatjuk ránk hagyományozott alkotásaikban.
Az első rész kiemelt esszéje azért kapta a Csodaszarvas – kereszttel címet, mert Százhalombattán, Makovecz Imre tervezése alapján felavatták a Szent István templomot, amelynek kettős szimbolikája van: a Nap, mint az ősi magyarság hitvilágának szimbóluma és a napban a kereszt, ami európaiságunk jelképe. Mindebben rácsodálkozik Véghelyi Balázs arra a művészeti alkotástechnikára és kulturális gondolkodásmódra, amit bartóki modellnek hívunk. A népi és „civilizált”, magyar és egyetemes építőelemek gyönyörűséges egybefonódása ez és Németh Lászlót idézve igen fontos jelenséget tár fel: „Alig van nép, amely a Nyugat történeti fejlődését követve ennyi keletet őrzött volna meg magában”. Németh László nyomán Véghelyi Balázs levonja a végső tanulságot, miszerint a nyugati „módszert” és a keleti „lelket” azért kell összekapcsolni, hogy a civilizáció ne váljon le a szellemről, ne legyen csupán „mészváz”, vagy „technikai páncél” rajtunk. És ez a bartóki szintézis végső üzenete.
Újra és újra visszatér Csoóri Sándor életművének méltatása a bartóki modell szemszögéből. A Tenger és diólevél című esszéjét Véghelyi a magyar esszéirodalom egyik csúcsának tartja, amelyben Csoóri saját fejlődésregényét írta meg: „útját a népköltészetig, a modern művészetekig, a bartóki modellig”.
Az első fejezet egyik “szemérmetlen” esszéje a Janus-arcú pajzánságok, amelyben Véghelyi Balázs felhívja a figyelmet Janus Pannonius pajzán epigrammáira, amelyek teljességgel rejtve maradtak a magyar irodalomban. Nem oktatják őket, holott a kamaszok nagyon is fogékonyak lennének erre az önironikus játékosságra, bizonyos értelemben vett irodalmi szexuális felvilágosításra, amit ezek a versek közvetítenek. Janus Pannonius irodalmi remekei sok mai versíró számára jó példát nyújtanak arra, hogy a „legkényesebb” témáról is lehet fesztelenül, őszintén beszélni a jó ízlés határain belül:

Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik
Lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok – tűz önt el, reszket bennem a lélek,
S gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt…

Nem beszélve a bátorságáról amellyel a legnagyobb tekintélyt tudta leleplezni:

Szentatya? – Szentnek aligha, de joggal hívlak atyának,
mert atya nyilván vagy, Pál, hisz e lány a tiéd.

Petőfi és az ólomszamár című esszéjében elgondolkodik azon is, hogy vajon mitől hervadnak Petőfi koszorúi, s felteszi a kérdést önmagának és persze az olvasónak is, hogy vajon mit tenne ma Petőfi, képes lenne-e forradalmat csinálni, értenék-e még azt a szellemi hátteret, amely a szabadság és egyenlőség eszméjét össze akarta kapcsolni a nemzet ügyével. Egy átfogó summázatként olvashatjuk: „Petőfi hitt a nemzet eszméjében, de nem volt nacionalista, hitt az egyenlőség eszméjében, de nem volt kommunista és hitt a szabadságban is, de – a szó mai értelmében – nem volt liberális sem.”
Új megközelítést jelent a József Attila hazája című esszé, amely A Dunánál című vers és Kölcsey Himnuszának rejtett párhuzamait tárja fel, kimondva azt is, hogy „József Attila sem lelte honját a hazában, és neki sem nyújtott senki védő kart…” Véghelyi Balázs rávilágít arra is, hogy József Attila Trianon-verseit évtizedeken keresztül elhallgatták és a Nem, nem, soha! című költeménye a mai napig ki-kimarad a költő gyűjteményes köteteiből, „mintha nem Trianon lett volna a bűn, hanem az, hogy valaki ezt a bűn néven nevezte.” Az olvasó rácsodálkozhat arra is, hogy József Attila korai versei között az ősi magyar hitvilághoz tartozó költeményeket is találunk, amelyeket a hivatalos irodalomkönyvek nem szoktak említeni. A Szent Jobb ünnepén vagy a Rövid óda a kelő Naphoz említése kiteljesíti az eddigi József Attila-képet. Mindennek szerves következménye, hogy „József Attila olyan mélységéig magáévá tudta tenni a népköltészetet, mint előtte senki.” A tanulmány kulcsmondata az, amikor a szerző József Attila üzenetét közvetíti: “A nemzet közös ihlet”.
Talán a legnyomasztóbb a Nehézsorsúak című tanulmány, Sára Sándor filmjének méltatása. Ő az a filmrendező, aki „filmjeivel kibeszélte és kibeszéltette a magyar történelem kibeszéletlen, bevallatlan traumáit”. „Mai napig kínos csönd veszi körül a XX. századi világtörténelem legnagyobb arányú, vagyis legtöbb áldozatot követelő terrorcselekményét, amelyet a kommunizmus nevében követtek el ártatlan emberek milliói ellen. Vajon miért lehet az, hogy még ma sem beszélünk eleget a GULAG-ra elhurcoltakról? Miért nincs erről elég szó a médiában? Miért hallgatnak róla a XX. századi történelmet tárgyaló tankönyvek is? Miért nevezik tekintélyes kutatók hadifogságnak azt, ami valójában rabszolgaságnak egy modern formájú újjászületése volt?” – sorakoznak a kérdések a történelem abszurditásáról, és Véghelyi Balázs szeretne ezekre választ kapni.
A kötet második része, a Születésnapra című fejezet egy interjúfüzér Nagy László emlékére. Véghelyi Balázs még időben tudta Nagy László emlékét, itt maradt szellemi tanításainak nyomait feltérképezni, mert még élnek a költő kortársai és élesen és tisztán élnek bennük az emlékek. 21 költőt, irodalomtörténészt, filmrendezőt, festőt, szobrászt, zeneszerzőt műfordítót, művészeket és közéleti személyiségeket szólít meg, akik Nagy László barátai voltak és mindannyian egy-egy új fényszögből mutatják be rendkívüli egyéniségét, költészetét, hogy újra összejöjjünk mosolya ünnepére. Olyan hiteles személyiségek vallomásait olvashatjuk, mint például Berek Kati, Buda Ferenc, Kocsár Miklós, Lászlóffy Aladár, Sára Sándor, Pozsgay Imre, Utassy József.
A megíratlan és a megírt idők harmadik része a Magyar poharak című esszégyűjtemény, milleniumi parainésis, történelemkönyv esszéformában, amelyet minden magyar embernek, olvasnia kellene. Szinte az egész magyar történelem dióhéjban, olyan tömörséggel és tisztánlátással, amihez fogható alig van a magyar irodalomban. A magyar történelmet formáló törvényszerűségek ennek alapján rendkívüli élességgel beláthatók. Mintha Véghelyi Balázs az ujjait a magyar történelem ütőerén tartaná, érezné a múlt lüktetését és diagnosztizálná az egész magyar történelmet. Időről időre visszatérnek az önhasonló halmazok: a dicsőségek (honalapítás, Szent István, a második honalapító IV Béla, Hunyadi János, Mátyás, Dobó István dicsőségei,) a vérveszteségek: a tatár- és török-dúlta ország, a 20 századi szovjet felszabadúlással. Látjuk, hogy főnixként mindig újraéled az ország, akár a tatárdúlást, akár a kiegyezést, akár Trianont, akár 1956-ot nézzük, még ha a sebek fájnak is és csonkul az ország, mégis képes fennmaradni. Időről időre visszatérnek a szabadságharcok, a magyar nép szabadság- és igazságszeretete nem tud kihunyni, időről időre visszatérnek az idegen megszállók, egymást váltogatják az elnyomó hatalmak, de időről időre születnek hősök és születnek kiemelkedő elmék, akik által megmaradunk, sőt felemelkedünk és példát adunk a világnak. Időről időre győzni is tudunk, a hamuból feltámadni, akár összefogni is, ha kell.
Ha egy gyors áttekintést végzünk Véghelyi Balázs értékrendjéről, akkor a legfőbb érték a művész felelőssége, és igazságszeretete, amit így értelmez: „A művészet alapvető célja a pillanat átadása az örökkévalóságnak, s az örökkévalóság átadása a pillanatnak, valamint az, hogy a világnak szépséget és emberséget mutasson… A művésznek soha nem szabad elhagyni az igazságot, mindig az életből kell kiindulnia, mert oda is kell hogy célba érjen… A művészet eredete szerint szükséglet is. A művészet a legmagasabbrendű emberi érintkezések erőtere.”
A másik kiemelt érték Véghelyi Balázs lelkében a szabadság, s kimondja a szabadság legfőbb törvényét is: „Szabadok csak együtt lehetünk.”
És miután sorra vette kincseinket, jólesően nyugtázza: „Ez a föld és ez a nép szellemi nagyhatalma a világnak.”
És végül nemcsak leltároz, nemcsak a múltat világítja át, hanem kijelöli a közös célt is: „Nekünk és utódainknak az lesz a feladatunk az új évezredben, hogy egyetemesen, kéz a kézben gyarapítsuk korunk legnagyszerűbb erényeit és megszüntessük legégetőbb hibáit… Talán a jövőben több méz és kevesebb méhcsípés juthat nekünk, mert, ahogy Kölcsey súgja belülről a fülembe, mi már a jövendőt is megbűnhődtük.”
Legyen így, legyen ez Véghelyi Balázs próféciája, amely maradéktalanul megvalósul – mielőbb!

Elhangzott a Magyar Írószövetségben, 2007. november 7-én
(Agria, 2008/2.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs legújabb könyvéről

Véghelyi Balázsnak A megíratlan és a megírt idők című esszékötete az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Hungarovox Kiadó gondozásában. A borítót Kopcsik Edit Magyar nők siralmai című festménye díszíti, melynek ihletője a szerző hasonló című költeménye volt; a vers egyébként a borító belső oldalán olvasható.
A szerző a Magyar poharak című esszéfüzérével tette magát hiteles alkotóvá a magyar prózairodalomban, melyről Csoóri Sándor a könyv ajánlásában a következőket írja: „Véghelyi Balázs a csodatevők szakmáját tanulgatja: költő, író, nemzetnevelő felnőtt akar lenni, s nem űrhajós, nem televíziós személyiség és nem is politikus.” Hozzáteszi, hogy Véghelyi Balázst olyan fiatalembernek tartja, akire minden örökségünket nyugodtan rábízhatjuk.
E munkája után egyéb prózai írásaiból kaphattunk ízelítőt a Megrendült időnk című közös válogatásunkban.
Véghelyi Balázs írásait jellemzi a pontosság és a fegyelmezettség és az igazság oknyomozó keresése. Mondanivalójában mindig célirányos, de mint ahogy Kányádi Sándort idézi, hogy „a vers a nyelv szobra”, ő a prózai írásaiban is ennek a gondolatnak igyekszik megfelelni, ezért írásait gazdagon díszíti a tartalomhoz illeszkedő költői eszközökkel. A tudományosság igényével lép fel: közérthető módon. Most megjelent könyve három részből áll. Az első fejezetben szó esik többek között a népköltészetről, Petőfi és korunk megrendítően különös viszonyáról, József Attila változó és egyre elmélyülő hazaélményéről, ugyanakkor itt olvashatunk először átfogó tanulmányt Csoóri Sándor gyermekverseiről is.
A második fejezet egy mellbevágó interjúsorozat Nagy Lászlóról, a költő születésének 80. évfordulója kapcsán. Itt olyan embereket szólít meg, akik a költő közeli barátai, kortársai voltak, például: Berek Kati színésznő, Pozsgay Imre politikus, Sára Sándor filmrendező, Kocsár Miklós zeneszerző, Utassy József költő.
A harmadik fejezetben a már említett Magyar poharak című alkotása található, amit a szerző több helyen átírt.
Ajánlom a könyvet mindenkinek, akik kötődnek az egyetemes és magyar kultúrához.

(Fazekas István: Megnyerhető veszteségeink, Hungarovox Kiadó, Bp., 2007)

CSOÓRI SÁNDOR: Üzenet Véghelyi Balázs könyvbemutatójára

Tisztelt Százhalombattaiak! Kedves Barátaim! Nem szeretem sem a mentegetőzéseket, sem a magyarázkodásokat: gyönge nádszál mind a kettő, de most mégis beléjük kell kapaszkodnom. Ugyanis három héttel ezelőtt megígértem Véghelyi Balázsnak, hogy bár rengeteg a munkám, s jobb kezem fején bagoly ül reggeltől estig, ennek ellenére szívesen bemutatom új könyvét szülővárosában, Százhalombattán. Ezt várja el tőlünk, idősebb íróktól, az irodalom íratlan hagyománya. Megállapodtunk az időpontban is: október 15-e, este 18 óra.
Szabad öt perceimben már el is kezdtem töprengeni azon, hogy mit is segíthetnék fiatal pályatársamnak új könyve ürügyén. De később egyik ismerős színésznő keres telefonon, hogy a Merlin Színházban, október 15-én, 18 órakor a nyolcvanadik születése napját ünneplő nagy költőt, Tornai Józsefet szeretnék fölköszönteni meglepetésként a barátai, a kritikusai, az olvasói, s erről az alkalomról én nem hiányozhatom, hiszen mi ketten az 1950-es évek óta ismerjük egymást, bensőséges barátok vagyunk és kezdettől fogva nemcsak egymás verseit lámpáztuk át figyelemmel és szigorral; nemcsak István király szarkofágját cipeltük a vállunkon villámlásban és égzengésben, de kimondatlan szavaink is mindig értették és értik egymást.
Latolgatásra tehát semmi esélyem se maradt. Százhalombatta helyett Tornai József köszöntését kellett vállalnom.
Magam helyett így csak egy gyors levelet küldhetek, hogy legalább a becsület ne szenvedjen csorbát.
Mi mással kezdhetném el ezt a levelet, mint csodálkozó, csöndes mosolygással. Öt vagy hat évvel ezelőtt kaptam egy rejtélyes küldeményt. A küldeményben egy csomó vers volt, s ha jól emlékszem, két magnókazetta, megzenésített gyermekversekkel, amelyek közül kettőt én írtam, a zenéjét pedig Véghelyi Balázs. Költő és zeneszerző együtt? A kettő sok volna – gondoltam magamban –, de majd meglátjuk.
A szalagok meghallgatása és a versek elolvasása után nem lettem sokkal okosabb: így ír verset egy kezdő ember és így szerez zenét is. Egyik verskéziratára azt írtam oda emlékeztetőül, hogy a vers nem az a hely, ahol kímélik az angyalokat. Ez a mondat számonkérés volt. Egyúttal biztatás is, hogy legyen sokkal vakmerőbb, szókimondóbb, gyalogoljon többet a sárban és a Tejúton is.
Hosszú idő után tudtam csak válaszolni neki, de már fogalmam sincs, mi volt a levélben.
Meg kell vallanom: Véghelyi Balázs jól vizsgázott türelemből és önfegyelemből is. Úgy tudott fegyelmezetten várni, mintha várakozásból is szigorlatoznia kéne.
Aztán a kedvező előjelek után találkoztunk. Szikár, zárkózott, lehajtott fejű kamasznak képzeltem el, de egy koránál is fiatalabb gyerekembert ismertem meg, aki nem olyan régen tanult meg olvasni és írni, de nemzedéktársai zöménél sokkal jártasabb az irodalomban, a festészetben, a zenében, sőt a magyar történelemben is. Például, ha az 1867-es kiegyezésről beszélnek a társaságában, ő nem az iskolai tankönyvek gödreiben kotorássza a választ, hanem fölidézi Németh László legvilágosabb mondatát, amelyben az író a kiegyezés lényegét így foglalja össze: „A kiegyezés megvalósította Széchenyi reformjait és kiirtotta magából Széchenyi szellemét.”
Eddig három könyve jelent meg a fiatal Véghelyi Balázsnak, ami korát tekintve, önmagában is komoly teljesítmény. A három közül a most megjelent vallomásos, történelmi tanulmányokat és irodalmi esszéket tartalmazó könyve a legelevenebb és a legárnyalatosabb. A fiatal író ebben a kötetében mutatja meg legvilágosabban elődeihez kötődő vonzalmait. Más szóval: tanítványi mivoltát.
Ez a tanítványi szerep azonban nem az utánzás ügyességére céloz, hanem a hagyományok átörökléseinek a képességére. A huszadik századi nagy angol költő és író, T. S. Eliot azt fejtegeti egyik tanulmányában, hogy az igazi hagyomány sose másolásban fejezi ki magát, hanem a történelmi érzék megkeresésében, amely nélkül alkotó nem létezik. Hiszen épp a történelmi érzék az, amely a múltban sosem csak a múltat kutatja, hanem éppenséggel a mindenkori időszerűséget.
Hogy erre a tételre milyen jó ösztönnel talált rá a fiatal író, mostani kötete leghosszabb esszéjéből derül ki egyértelműen: az Egy évezred poharából.
Mi a műfaja ennek a hetvenhat oldalas írásnak? Nem tudom. Talán mi vagyunk? Talán az ezeréves magyar történelem hősiessége és csonkasága? Talán a magyar Hamlet fogcsikorgató monológja: Lenni, vagy nem lenni? Vagy inkább az Ady által megfogalmazott, minden drámán túlmutató dráma, amelyben lenni kell, lenni, lenni?
De ha a műfajt nem tudom is megnevezni, azt tudom, hogy az ifjú szerző azon a nyomvonalon halad, amelyben Balassi, Csokonai indult el s az előttünk járó nemzedékekből Nagy László és Sütő András haladt.
Itt azonban valami fontosat meg kell jegyeznem. Mégpedig azt, hogy Véghelyi Balázs nem csupán etikai célirányokat jelöl meg magának, hanem esztétikaiakat is. Babits, Kosztolányi, Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó világát nem szakítja el az úgynevezett nemzeti írókétól. Együtt látja őket a teljességben.
Verseskötete hátlapjára tavaly nyugodt lélekkel azt írhattam oda, hogy az ilyen fiatalokra, mint amilyen Véghelyi Balázs, minden örökségünket rábízhatjuk.
A mai estén ezt tudom elismételni újra.
Végül vigasztalásul azt mondhatom, ha én nem is lehetek jelen, a zene világából két Csoóri Sándor is helyettesít: az ifjabb és a legifjabb.

(Elhangzott Véghelyi Balázs A megíratlan és a megírt idők című könyvének bemutatóján, 2007. október 15-én, Százhalombattán, a Hamvas Béla Városi Könyvtárban. Közreműködött ifj. Csoóri Sándor és zenekara, valamint Kleman Andrea. A szerzővel Kaiser László beszélgetett.)

(Polísz, 2007. december)

A megíratlan és a megírt idők

A borítón Kopcsik Edit festménye.
Hungarovox Kiadó, 2007.

(26-30. old.)
Janus-arcú pajzánságok

Janus Pannonius több mint négyszáz epigrammája közül harmincegynéhányat az irodalomtörténészek általában erotikus jelzővel illetnek. Ezek borsosak, borsosabbak és még borsosabbak. Mindenesetre részei életművének, nélkülük emberi és költői arca nem teljes. Csorba Győző írta ezeket a sorokat egy 1986-ban, a Helikon kiadásában megjelent versgyűjtemény utószavában. A könyvecske Janus Pannonius pajzán epigrammáit tartalmazza latin nyelven és Csorba Győző magyar fordításaiban. Addig a nagyközönség elől rejtve maradtak ezek a versek; csak nagyon kevesen és homályosan tudtak létezésükről. Teljesen egyetérthetünk Csorba Győzővel, aki így ír utószavában: A tartózkodásban kétirányú méltatlanság rejlik. Egyrészt a költő, másrészt az olvasók iránt. A költő arcát, bár finoman és alapjában véve jó szándékkal, de meghamisítják, az olvasókat – kimondatlanul – kiskorúként kezelik.
Ezek az epigrammák még manapság is sokak elől rejtve maradnak, így a középiskolás diákok elől is, pedig a mai világban egyáltalán nem ártanának nekik még a legborsosabb darabok sem. Az is lehet, hogy éppen a pajzán epigrammák által, azok közvetítésével kerülne hozzájuk közelebb a régi magyar költészet néhány igazán értékes darabja.
A Janus Pannonius pajzán epigrammái című gyűjteményt Csorba Győző két részre osztotta. Mikor ártatlanságát elvesztette – ezt az ígéretes címet kapta a költemények első egysége. A kötet legelső versét, az Életkoráról címűt – saját bevallása szerint – 16 évesen írta a költő. Így kezdődik:

„Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik
lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok – tűz önt el, reszket bennem a lélek,
s gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt (…)”

Tehát a fiatal Janus Pannonius érdeklődni kezdett az élet pajzán dolgai iránt. Az első fejezetben még a partvonalon kívülről beszél, saját élmények nem társulnak a pajzán témákhoz. Ezek a versek többségükben még nem lépnek túl a – mai értelemben vett – jó ízlés határain.
Költőnknek nemcsak a testi fölvirulás jelent újdonságot, hanem az a szavakkal alig kifejezhető lelki érzés is, amit szerelemnek hívunk, és aminek bekövetkeztéről a kötet második versében számol be egy bizonyos Mihálynak, aki ezt az érzést előre megjósolta neki.
A kötetnek ebben az első felében Janus Pannonius még többször is valamiféle erkölcsi magaslatról beszél, talán éppen azért, mert valódi szerelmi élményben még nem volt része. Kárhoztatja a házasságtörőket és figyelmezteti szeretett mesterét, Guarinót is fiai erkölcstelen szerelmi életére. (Egyikük – fölháborító módon – összeállt egy cselédlánnyal.) Egyúttal arra inti a mestert, hogy vigyázzon a lányaira, nehogy ők is prédává váljanak. Ugyanakkor Rinuciushoz írt versében a költő azért feddi meg a címzettet, mert az eltiltja lányait a tánctól, a vendégségektől, az ünnepektől, de még a templomba járástól is. Őt arra figyelmezteti a fiatal poéta, hogy ha így folytatja, soha nem fognak elkelni a lányai, s ennek Rinucius is megissza majd a levét. A fejezet utolsó verseit szintén az erkölcsi fölháborodás szülte, például amiatt, hogy a veronai színházból bordélyházat csináltak, de leginkább a pápák, különösen a hivatalban lévő Pál pápa álszentsége háborítja fel. Elítélően nyilatkozik őszentsége mérhetetlen gazdagságáról és még inkább a szerelmi életéről. Ugyanarról című epigrammája például így szól:

„Szentatya? – Szentnek aligha, de joggal hívlak atyának,
mert atya nyilván vagy, Pál, hisz e lány a tiéd.”

Ezeket a sorokat a későbbi pécsi püspök vetette papírra!
Az ábrándok világából a szerelem valóságába vezető úton az első bizonytalan, de mégis bátor lépést a Magdolnához című költeményben teszi meg Janus Pannonius. Ebben ugyanis arra kéri a címzettet, hogy segítse neki elnyerni húga, Piroska szerelmét.
Csorba Győző a könyvecske második részének a Súlyos és kellemetlen kérdés címet választotta. Ebben a részben már néhány eléggé durva, erotikus tartalmú verssel is találkozhatunk, de mindezt feloldani látszik az a fanyar, ironikus hangvétel, ami az egész gyűjteményt igazán élvezetessé teszi a mai olvasó számára is. A címadó vers első sorában ezt olvashatjuk:

„Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?”

A kérdést nem hagyja megválaszolatlanul. A magyarázat a következő: Prometheus ősszüleinket először teljesen egyformára gyúrta az agyagból, majd, hogy az emberi faj szaporodni tudjon saját erejéből, a nő öléből kiszakított egy darabkát, és azt a férfi combjai közé illesztette.

„Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
és e csomó folyton visszakívánja helyét.”

Ezután már tényleg a szerelem mezejére értünk. Különböző hölgyekhez (Piroska, Szilvia, Laelia, Libera, Ágnes) írt rövid epigrammáiban már erotikus cselekedetekre is találunk utalásokat. Egyelőre csak homályosan, a körülményekhez képest illedelmesen.
Ízléséről árulkodik a Milyen barátnőt szeretne? című erotikus ars poetica:

„Hogyha velem fekszik, legyen ingerlő, fenekedvű,
nem fontos, hogy túl szép legyen és szüzies.
Hatni ne kislánykodva, ijedt sutasággal akarjon:
mindennél inkább kell bujasága nekem.”

A bordélyház akkoriban tele lehetett ilyen hölgyekkel, a költő mégis azzal fenyegetőzik fölháborodva a Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták című epigrammában, hogy elárulja őket Guarinónak.
De végül, ha nem is a bordélyházban, de beadta ő is derekát a nagy bujaságnak. Sorozatszerűen olvashatjuk a különböző könnyűvérű hölgyekről és forróvérű urakról szóló élményszerű epigrammákat.
Lúciát tíz vers is megörökíti. Lúcia arról volt nevezetes, hogy a férfiak orrának méretéből ítélte meg a férfi-dorongjuk méretét is. (Szegény kisorrú költő ezért szeretett volna néha – saját bevallása szerint – orrszarvú lenni.) És hogyha sikerül ledönteni a lábáról Lúciát, „máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből”, vagy ha nem ez történik, akkor a hamar kielégülő leányzó nem várja meg, míg a költőnek is sikerül… Aztán itt van Orsolya, akit négy költemény tesz halhatatlanná. Orsolyának akkora mindzsója van, hogy egészen elnyeli nemcsak a beléhelyezett férfi-dorongot, hanem kis híján az egész férfit is. ismét Orsolya mindzsójáról című epigrammájában alig győzi Janus mitológiai példákkal érzékeltetni Orsolya mindzsójának méretét. Végül be kell látnia, hogy nem boldogul ezzel a mindzsóval, akárhogy erőlködik is. Linushoz is ír néhány rövid verset a költő. A ferences rendi szerzetes szent dühével szembefordulva éli ki buja vágyait. Szó esik még a lányokat és fiúkat egyaránt fölfaló Bertusról, a fiúkat és lányokat szintén egyaránt kedvelő Ursusról, a fajtalan Telephonusról, akivel mérges pöre van a költőnek, de – úgy véli – az ágyban azért jól megférnének, nem úgy, mint Pindolával, aki nagyon szeretne Janus Pannoniussal fancicerézni, de neki nem tetszik Pindola stílusa. (Fancicerézni: „így hívják ama csúf dolgot a jó nevelők, / hogyha fiúgyereket dugdoshat hátul a felnőtt.”)
Ez természetesen csak futó és korántsem teljes áttekintése volt ennek a rendkívül izgalmas kiadványnak. De így is sikerült talán valamilyen keresztmetszetet adnom róla. Muszáj szólni valamit a versek hátteréről is: eredetükről, keletkezési körülményükről, valóságtartalmukról.
Az epigrammák többsége Janus tanulóévei alatt, Ferrarában keletkezett, ahol az ifjú költő egy diákközösség tagja volt, melyben gyakran megfordultak a könnyűvérű lányok is. Egy ilyen túlfűtött, kamasz diákközösségben a társalgások jelentős hányada a szerelemről, illetve az erotikáról szól. És erről szólnak az egymás szórakoztatására írt költemények is. Valószínűleg nem minden történt meg a költővel, amit epigrammáiban leírt. Ezek egy része lehet mások által elmesélt történetek kisajátítása, esetleg továbbgondolása, vagy egyenesen a költői fantázia terméke. De valószínűleg az sem lehet igaz, hogy Janus Pannonius semmit nem élt át a pajzán örömökből, amiket verseiben elénk tár.
A pajzán epigrammák szerzőjére – saját és társai élményein túl – két szerző hatott erősen. Egyikük a híres epigrammaköltő, Marcus Valerius Martialis,. akinek műveit Janus Pannonius nagyra tartotta, formáit maga is alkalmazta. Másikuk egy olasz humanista költő, Antonio Beccadelli, aki Hermaphroditus címmel írt egy nagysikerű szerelem-tankönyvet. Janus Pannoniust témaválasztásában valószínűleg ez a könyv is bátorította.
A kötet címében a pajzán jelzőt Csorba Győző azzal indokolja az erotikussal szemben, hogy a versekben föllelhető nyilvánvaló szexualitás nem öncélú erotika, ugyanis a költő alaposan megfűszerezte műveit humorral és (ön)iróniával. Ennek a pajzánságnak egyik legszebb példája az Ugyancsak Lúciára című költemény. Talán még ma is vakmerőség, de idemásolom az alkotást vágatlanul, ezzel tisztelegve a költő és kiváló fordítója, Csorba Győző emléke előtt.

„Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.”

(42-51. old.)
József Attila hazája

1925-ben egy húszéves fiatalember megírta a Tiszta szívvel című, mára már klasszikussá vált költeményét. Ennek első versszakát mindannyian ismerjük:

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”

Miután a vers a Szeged című lapban megjelent, az egyetemista költőt magához hívatta Horger Antal nyelvészprofesszor, és – a szegedi bölcsészkar véleményét tolmácsolva – kijelentette, hogy ameddig ő létezik, József Attilából „nem lesz tanár e féltekén”. Mert aki olyanokat ír, hogy nincsen istene és hazája, meg olyanokat, hogy ha kell, még embert is ölne, arra nem lehet rábízni a jövő generáció nevelését. Kivont szablyával óvta ellene a hont a professzor úr, ahogy a Születésnapomra című versben olvashatjuk. Horger Antalnak – a maga korában és a maga szempontjából – igaza volt. De vajon kellett-e védeni József Attilától a hont? És tényleg igaz-e, hogy nem volt neki hazája?
József Attilának természetesen volt hazája, csak nem találta meg benne a helyét. A Dunánál című költeményben olvashatjuk ezeket a sorokat:

„És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt (…)”

József Attila barlang-hasonlata mintha Kölcsey Himnuszát visszhangozná:

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában (…)”

Nem tudom, hogy József Attila részéről ez tudatos rájátszás volt-e Kölcseyre, vagy csak a mélylélektannal, esetleg a véletlennel magyarázható a párhuzam, de mindenképpen fontosnak és sok mindent megvilágítónak érzem a nyilvánvaló összefüggést. József Attila sem lelte honját a hazában, és neki sem nyújtott senki védő kart…
Az elkövetkezőkben József Attila haza- és nemzetélményét próbálom meg nyomon követni és értelmezni a versei alapján. Végiglapozva kötetét, láthatjuk, hogy meglepően sok és sokféle költeményt találhatunk ebből az élménykörből.
József Attila fiatalkori Trianon-verseit évtizedeken keresztül agyonhallgatták az illetékesek – a még illetékesebbek: a magyar olvasók előtt. Még a rendszerváltás utáni József Attila-kiadások is nyugodt szívvel mellőzték például a Nem, nem, soha! című versét, mintha nem Trianon lett volna a bűn, hanem az, hogy valaki ezt a bűnt néven nevezte. Ha pedig nem hallgatták el, akkor általában – fiatal korára és későbbi “haladó” nézeteire hivatkozva – mentegetni próbálták. De miért? 1922-ben, 17 éves korában írta ezt a verset József Attila, és bár joggal sorolhatjuk a fiatalkori zsengék közé, de ugyanolyan része életművének, mint a Lebukott, a Szocialisták vagy a Tömeg, amelyek szintén nem tartoznak a legnagyobb versei közé, mégis számon tartjuk és gondolkodása részeiként tekintjük őket a mai napig. A Nem, nem, soha! soraiban megmutatkozó fájdalom teljesen érthető és jogos, az elszántság pedig, ami a címéből kiolvasható, nem alaptalan hadonászás, hanem egy példátlan történelmi igazságtalanság eltörlésének – akkor még – reálisnak tűnő előrevetítése. Első két versszaka így hangzik:

„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!”

Ugyancsak Trianont visszhangozzák a Pogányos hitvallás magyarul, az Esik eső magyar földre, és szintén Trianon van a hátterében az első kötetébe is fölvett Bús magyar énekének vagy a Juhász Gyulához címzett episztolának, amelyben mesterét is arra próbálja rábírni, hogy verseivel öntsön erőt a magyarba, akinek letiporták a hazáját. Juhász Gyula meg is írta, amit József Attila elvárt tőle, ahogyan megírta Babits Mihály és megírta Tóth Árpád, Krúdy Gyula és Karinthy Frigyes, Herczeg Ferenc és Móricz Zsigmond, Somlyó Zoltán és a Vérző Magyarország című reprezentatívnak szánt antológia szerkesztője, a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső is…
József Attila korai versei között még olyanokat is találhatunk, amelyek mondanivalójukban a pogány magyar hitvilághoz nyúlnak vissza – vagy inkább csak próbálnak visszanyúlni. Ezekből a versekből hiányzik a Trianon-versek fiatalos megrendültsége, helyette egyfajta ősmagyar pózt próbál – kevés sikerrel – fölvenni a költő. Ennek talán legkirívóbb példája A Szent Jobb ünnepén, amelyben így szól a pogány ősök véreihez: „E kéz apáinkat halomra ölte // S Hadur e népet akkortól veri, / Mikortól hitének gyáva lett örökre, / Mikor e kéz erős hitünk kiölte.” A Rövid óda a kelő Naphoz pedig a pogány kori napkultuszt próbálja föléleszteni: “Őseink, ó ládd, Neked áldozának, / Mért hagyod hát el megesett Hazámat?” – kérdi József Attila a Naptól.
Ennek magyarázatát az életrajzában találhatjuk meg. Amikor gyerekfejjel Öcsödre került nevelőszülőkhöz, megfosztották őt még a keresztnevétől is, mondván, hogy az Attila név nem létezik, helyette Pistának nevezték. Aztán az iskola harmadik osztályában József Attila megtudta, hogy a hun királyt, aki a legendák világában a magyarság ősatyjának tekinthető, szintén Attilának hívták. Attilába és mítoszába kapaszkodott hát bele József Attila, és ezzel függhetnek össze ezek a későbbi versei is. Mintha kicsit a saját ősapjának is tekintette volna Attila királyt. Eleinte még hatottak rá Szabó Dezsőnek a magyar paraszt őserejéről és nemzetfenntartó szerepéről vallott nézetei is. Ezeket az elveket azonban rövidesen meghaladta, de a népi-paraszti élet gondjai végig megmaradtak gondolkodásában, a népköltészet mítoszi hangját pedig remekművek sorába tudta beoltani. Urbánus barátai, mint például Ignotus Pál, ezt nem mindig nézték jó szemmel.
Az 1922-es Szépség koldusa kötet után született költeményekben József Attila hazaképe kezd elkomorulni. Rezignációba hajló költeményeket ír, és indulata már nem annyira a nemzet mint megfoghatatlan egész sorsa ellen irányul, hanem egyre inkább a nemzetben élő egyének sorsát panaszolja, köztük a sajátját is. A megszólalás hangja pedig jóval bensőségesebbé és szelídebbé válik a korábbiaknál. Példaként említhetjük az Ember is; magyar is; magam is címűt, vagy a Magyarokat:

„Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a reménység!”

A magyar fájdalmak már emberi fájdalmakká válnak verseiben, mint például ebben a cím nélküli kísérletében: „Testvérek, egy vagytok ti ketten, / Bús Ember, bús Magyar, / Boruljatok csak össze bennem.” Majd ennek egy másik változatát így fejezi be: „S fájásotok csak egy nagy fájás”. A haza- és nemzetélmény szempontjából ennek a második költői korszaknak utolsó darabja a Viszem a földem. Ez a vers a Nem én kiáltok után, de még a Nincsen apám, se anyám című kötet előtt született. „Magyar vagyok, de európai” – kezdi József Attila a verset. Mintha már a Thomas Mann üdvözlésének utolsó sorát előlegezné, ahol a német írót fehérek közt európainak nevezi az őt köszönteni kívánó költő. Azután, mintha egy szelídített Ady Endrét olvasnánk, Párizsra veti tekintetét a szerző. Ahogyan Ady az „ember-sűrűs, gigászi vadon” világvárosában is a Bakony erdősége mögé rejti az arcát, József Attila is csak a Dunáról fújó szélre tud figyelni a Szajna partján, de egyúttal – Adyhoz hasonlóan – azt is remélve, hogy egyszer majd a Duna partján is érezheti a Szajna felől fújó szeleket.

„Párizs, szeress, én földemet viszem,
Szép földemet, mely csókjaidra vár,
Mert nem csókolja itten senkisem.”

A Nincsen apám, se anyám kötete két olyan verset foglal magába, amelyek azt dokumentálják, hogy József Attila hazaképe végleg elsötétedett. A Tiszta szívvel mellett erről tanúskodik a Magyar Alföld is. Juhász Gyula nyomán magyar tájat fest – magyar ecsettel:

„Magyar Alföld – gond a dombja;
temploma cövek;
talaja mély aludttej, de benne
hánykolódnak szögletes kövek.”

De József Attila nem áll meg a magyar táj bemutatásánál. Bár ez a tömör metaforákkal megrajzolt táj jól jellemzi az itt élő embereket is, a második versszakban mégis rátér a táj lakóira:

„Magyar ember – rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!”

A vers zárlatában még a jegenyék is némán kivándorolnak az országúton, mint az a bizonyos „másfél millió emberünk” Amerikába.
A Magyar Alföld és a Hazám között már alig találunk olyan verseket, ahol közvetlenül hazáról és magyarságról van szó. Viszont az érett József Attila megalkotott egy összetéveszthetetlenül magyar költői hangot, amit leginkább a Bánat, A Hetedik, A kanász, a Medvetánc, az Öt szegény szól vagy a Regös ének című versekben figyelhetünk meg. A legősibb magyar népköltészet, a ráolvasások hangja érződik az ilyen sorokból:

„Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
üznek vala szivemben.

Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.”

József Attila olyan mélységéig magáévá tudta tenni a népköltészetet, mint előtte senki. Még Petőfi sem. Csoóri Sándor írja Tenger és diólevél című esszéjében: „Milyen messzire eltávolodott ez a népiség Petőfi és a Petőfit utánzók népiségétől! A reszkető bokrok és reszkető lelkek valóságosan is megremegő ágától olyan mítosz mennyboltja alá, ahol az ember nemcsak társadalmi lény, nemcsak megvetett hangyája a társadalomnak, hanem élet-alapozó, teremtő, varázslásra alkalmas teremtmény. Mindenség-gyökerű, vagyis forradalmár.”
Hangkörét tekintve ide sorolható A csodaszarvas is, ami 1933-ban, az illegális kommunista párttal való – szervezeti és ideológiai – szakítása után jelent meg, de kötetben a költő haláláig nem látott napvilágot. Az első versszakok egyértelműen az Arany János-i hagyományhoz nyúlnak vissza:

„Ükös ükünk, ősök őse,
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.

Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.”

József Attila versszakai a Rege a csodaszarvasról hangján szólnak, és Arany Jánoshoz hasonlóan az ősi magyar mítoszok világához nyúlnak vissza, azon belül is nemzeti eredetmondánkat igyekszik aktualizálni. A szarvas itt új tartalmak hordozójává válik. Ahogy a Duna habjaiban megnyílnak a dolgozó ember, a mosónő édesanya és a dülöngő temetők képei a rakodóparton ülő József Attila előtt, s ahogyan az Óda első soraiban a köveken elfutó Szinva-patak vetíti elé a kedvese fogain fakadó tündér nevetést, úgy hazaszerzésünk ősi jelképének, a csodaszarvasnak „aranyszőre, mikor illan, / gyári füstön általcsillan.” Arra hívja fel a magyarokat, hogy ne űzzék többé azt a szarvast. A csodaszarvas békében legel immár a Tisza és a Duna partján. „Aki hajtja, belepusztul / asszonyostul, csapatostul.” Egyértelmű üzenet ez a harmincas évek szarvasűző, árvalányhajas, turulmadaras Magyarországának, még akkor is, ha éppen ennek a Magyarországnak a szókincsét és jelképrendszerét használja versében. A negyediket tekinthetjük a költemény kulcsversszakának:

„Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.”

József Attila a nagy Hazán belül felfedezett magának egy szűkebb hazát is. Helyesebb lenne, ha azt mondanánk: beleszületett egy szűkebb hazába. Ezt a hazát olyan versei örökítik meg, mint a Külvárosi éj, A város peremén vagy az Elégia. Szerb Antal írta 1938-ban, egy évvel a költő halála után: „Az ő tája a város szélén fekszik. Nagyon is emberi táj, a természet igen kevés színnel ékesíti, emberi színekből tevődik össze, az emberi szürke sokféle árnyalatából. Ember alkotta tárgyakból áll, csupa merev, szúrós és kellemetlen tárgyból, falakból és palánkokból. (…) Iszonyatos az ő tája. Az emberi szegénység változott itt tájjá.” József Attila szűkebb hazája tehát a pesti külváros volt. Az Elégia záró soraiban egyenesen ezt írja:

„Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.”

Ha A Dunánál néhány soráról a Himnuszra asszociálhatunk, ezek a sorok mi másra utalnának vissza, mint Vörösmarty Szózatára? Rendkívül fontosnak érzem Kassák Lajos vallomásának egyik mondatát József Attiláról: „Hogy úgy mondjam, én világ proletárja lettem, ő pedig magyar proletár volt.”
József Attila hazaélményének nagy, összefoglaló költeménye az 1937-es Hazám. Ennek a versnek közvetlenül a Himnusz, a Szózat vagy a Nemzeti dal mellett van a helye költészetünkben. Alapigazságot fogalmazott meg Illyés Gyula, amikor megállapította, hogy jó hazafias költészetük általában rossz hazájú népeknek szokott lenni. József Attila verse úgy illeszkedik Illyés megállapításához, mint egy matematikai tételhez a bizonyítása. A Hazám, hasonlóan A Dunánál című ódához, szintén felkérésre készült: a Szép Szó 1937-es könyvhéti különszámához, melynek címe Berzsenyire utalt vissza: „Mi a magyar most?” Idézzük föl erre Berzsenyi válaszát:

„Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének (…)”

József Attila válasza a kérdésre még a Berzsenyiénél is keserűbb. A hét szonettből álló költemény első részében, a többi nagy gondolati költeményhez hasonlóan, a csöndes, meditáló, helyzetleíró személyesség uralkodik. A költő, kinek a lelke „nagy, álmos dzsungel”, hazafelé tart egy éjszaka, amikor „bársony nesz inog”, és „a szellőzködő, lágy melegben / tapsikolnak a jázminok”. Az utcán háló emberek láttán egyszerre csak megcsapja, amiből eszmélt, és amiből a nyelve is táplálkozik: „a nemzeti nyomor”. Nem a proletárok és nem a munkások, parasztok nyomora, mint korábbi verseiben, hanem a nemzet nyomora.
A második szonettől egészen a hatodikig ennek a nemzeti nyomornak a versbe szedett leltárát olvashatjuk. Ezek a magyar sorskérdések a népi írók műveit idézik. Az első fogalmazványban Veres Pétert néven is nevezi. A harmadik szonett második versszaka eszerint így hangzott volna:

„De férfit, mint a Veres Pétert,
ki gondra bátor és okos,
és nem szorongva fal be ételt,
a közigazgatás botoz.”

A tényanyagot leginkább Kovács Imre Néma forradalom című szociográfiájából meríti. Mindent össze tud sűríteni öt szonettben, ennek ellenére mégsem lesz a Hazámból verses formában megírt szociográfia. Igazi, megrendítő költemény marad. Népbetegségek, csecsemőhalál, árvaság, egyke, elmebaj, öngyilkosság, a földesurak által szétvert faluk és tanyák, a törvényhozók közönye afelett, „hogy mint pusztul el szép fajunk”, az állatként szavazni terelt férfiak, az Amerikába kitántorgó „másfél millió emberünk”, a munkás, akinek a béréből csak annyira telik, hogy ne haljon éhen, mert sohasem az ő védelmére „gyámolítják a gyáripart”, a cukros ételekről álmodó szövőlány, az egymástól rettegő szegény és gazdag… De mindez már „nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!”
Az utolsó szonettben mintha a messzi útról hazatérő Tékozló Fiú beszélne szülőhazájához:

„S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”

Az egész vers kulcsmondatai ezek:

„Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.”

József Attilának ez az utolsó közéleti verse. Éppen ezért úgy is tekinthetünk rá, mint végső véleményére, végső akaratára. A második szonettben írja, hogy “föl kéne szabadulni már”. Az utolsóban pedig ezt: „hogy mi ne legyünk német gyarmat”. Akár egymás mellé is tehetnénk a két sort ilyenképpen:

„Hogy mi ne legyünk német gyarmat:
föl kéne szabadulni már!”

Csakhogy ebből éppen a lényeg hiányzik, vagyis ez a sor:

„Adj magyarságot a magyarnak”

A felszabadulásnak tehát ez lett volna a feltétele. Nem az, amitől Németh László is tartott, hogy kívülről fognak ránk megváltókat kinevezni. Nekünk kellett volna megváltani saját magunkat, hogy ne legyünk részei Hitler fasiszta birodalmának és ne legyünk „megszállottjai” később a Szovjetuniónak sem. És a német szót (a gyarmat előtt) ma is ki tudjuk váltani különböző megnevezésekkel. Ma is szüksége lenne több emberségre az embernek és több magyarságra a magyarnak. Ezt üzeni nekünk, mai embereknek és mai magyaroknak József Attila, valamint azt, hogy a nemzet: közös ihlet.
Utolsó, megírt költeményének első sora így hangzik: „Ime, hát megleltem hazámat”. Hát mégis? – tenné föl az ember a kérdést, ha nem tudná, hogy mi lesz a folytatás: „a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”