Az idei könyvhétre jelent meg Véghelyi Balázs első verseskötete. A szerző nem ismeretlen, hiszen prózai munkáival már többször bizonyította, hogy a Magyar Irodalom Köztársaságának teljes jogú, nagy tehetségű polgára. De vajon létezik-e a mai magyar irodalom köztársasága? Ha a támogatási rendszer igazságtalan mivoltára gondolok, vagy arra, hogy az értékek felhígulása az irodalom berkeiben is teret kapott, akkor a válaszom a nem, azonban ennek a kis könyvnek a belső szerkezete kissé cáfolja álláspontomat.
Véghelyi Balázsnak az első könyvét, a Magyar poharak című esszékötetet, nem más, mint a mai magyar irodalom leginkább gazdaszemléletű alkotója, Csoóri Sándor ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Nemzedéktársai közt eddig még nem találkoztam hozzá hasonló elhivatottságú ifjú szerzővel. Mi érdekli leginkább? A magyar történelem, a magyar irodalom, egyáltalán a magyar szellemi élet teljessége. Írásait olvasva néha arra gondolok, hogy rábukkant Illyés egyik alapgondolatára, arra, mely szerint jó hazafias költészetük általában rossz hazájú népeknek van, és ez az igazság annyira megrendítette őt, hogy ennek a drámának mindenképpen a végére akar járni.” Ez nagy felelősség. Nem csak annak, aki leírta ezeket a szavakat, hanem elsősorban annak, akiről írták. Nem is esztétikailag, inkább morálisan. Reménykedhetünk abban, hogy a szerző a mesteréhez nem lesz hűtlen soha.
Fán függ a világ! A cím telitalálat, hiszen a szerző nem csak az égigérő fára utal, hanem az életfára is, de nekem, a magyarság elbutulását egyre inkább érzékelő pesszimistának, még a kopjafa is eszembe jut; egyszóval a cím utalás arra, hogy életünk teljessége nem pusztán rajtunk múlik. Ennek a transzcendens mitológiának a közvetlen kifejezése a költő egyik legfontosabb feladata. Különösen a mai, széthulló világban. A szerző igyekszik az értékeket óvni, és miként a legtöbb fiatal költőre jellemző, eközben próbálkozik a különféle formákkal: a hagyományos dalforma mellett kísérletezik képversekkel, szabad- és prózaversekkel, szonettel és egyéb klasszikus formákkal, de találunk itt egy rendhagyó alkotást is, mely nem más, mint egy elfeledett magyar barokk költemény meglévő szlovák változatának magyarra való visszafordítása Balassi-strófában (Az esztendőnek négy részeinek mivoltárúl). Megrázó erővel tudja megjeleníteni prózaverseiben a család és magyar történelem mítoszát (Egy történelemformáló költemény margójára; Magyar történelem). A többi jól sikerült alkotásairól is elmondható az, amit Czigány György így fogalmazott meg: „Véghelyi Balázs verseiből kiderül: a költészet nem dísz, nem csupán virág a világban. Petőfi természetességével, kegyetlen naivitással a virágnak követel világot.” Ezt támasztják alá az olyan képek, mint: „Fa nélküli erdők, / erdő nélküli fák. – / Szívekkel, mint szalonnával, / szélben leng az ág.” (Fán függ a világ). Szintén ezt igazolják az ilyen kijelentések: „Országom: saját összetépett térképének darabja.” (Havat a porból)
A kísérletező alkatokra jellemző, hogy első könyvükben szerepeltetnek gyengébben sikerült műveket is. Hogy kisebb sutaságok is akadnak a szerző egyes verseiben? Ezek ellen éppen az az intellektuális alkotásmód a legjobb orvosság, mely fiatal barátunkra egyértelműen jellemző. Jellemző, mert jelleméből következik a fegyelem és a pontosság. De ha már említést tettem hibáiról, dicsérnem kell kiforrott alkotásait is és a tökéletességre való törekvés szüntelen igényét. Azt kívánom Véghelyi Balázsnak, hogy verseiben is – miként prózájában ez már egyértelműen tetten érhető – ez az igény lombosodjon, és lírájával is egyre inkább gazdagítsa elszegényedő kultúránkat.
(Új Horizont, 2006/4.)