Véghelyi Balázzsal évfolyamtársak voltunk az ELTE-BTK magyar szakán. Általában akkor találkoztunk s beszélgettünk, amikor úgy hozta a sors, hogy ugyanarra a vizsgaidőpontra jelentkeztünk. Legutoljára a tavaly nyári államvizsgára osztottak be minket egy időpontra, egy bizottsághoz. Ekkor hívott el a másnapi, Vörösmarty téren megrendezett Ünnepi Könyvhétre, ahol legújabb, Kötelék című kötetéből „baráti kötelékül” dedikált nekem egy példányt.
Véghelyi Balázs könyörtelenül éleslátó szemüvegen keresztül képes napjaink magyar viszonylatait látni és láttatni (Profán kantáta; Iskola; Ady Endre földjén), a bemocskolódott politika elleni fegyvere az abszurditás és az irónia (Ördögi kör; Hiba; Hiányszakmák), tiszteletben tartja az ősöket, emlékezik a múltra (Magyar Történelem; Havat a porból), szerelmes (Változás; Felhőn alszunk), elénk tár egy saját fordítású, XVII. századi évszakverset (Beniczky Péter: Az esztendőnek négy részeinek mivoltárúl), s ért a gyermekek nyelvén is (Mese a világlátott vízilóról; Sárgarépa hajat mos).
Hogy József Attila költészete jelentős befolyást gyakorolt Véghelyi tárgyalt kötetére, jól mutatja az is, hogy annak címadó darabja József Attila Születésnapomra című költeményéből vett egyenes idézet, megcsonkított formában: „Én egész népemet fogom.” Ebben az egysorosban benne van a József Attila-vers folytatása, hogy „nem középiskolás fokon / taní- / tani”, de benne van a jelen is, annak tudata, hogy a költő az egész magyar népet fogja (’tartja’ értelemben), az eltéphetetlen kapcsok egybefűzik őt a népével.
A Kötelék egyszerre új versek (az Országutak és a Nyilatkozat című ciklus) és régebbi költemények gyűjteménye („Még egyszer”), valamint helyet kapott benne a Világlátott víziló gyerekverseket magába foglaló ciklusa, a kötetet pedig az EGÉSZ-ség prózai gondolatsorai zárják a „Minden Egész eltörött” érzéseire reflektálva. A „Még egyszer” című ciklus versei nemcsak Véghelyi első verseskötetének (Fán függ a világ) darabjaival lépnek intertextuális kapcsolatba, hanem a ciklus címe felidézi a nagy költőelőd, Ady Endre második verseskötetét, valamint a Kispál és a borz Még egyszer című dalát.
Véghelyi Balázs felvállalja választott értékeit. Napjainkban gyakran hallani, hogy ez a világ értékválságban szenved, s a legalapvetőbb értékek is elsorvadni látszanak. Véghelyi költészetében így nem pusztán az értékek felvállalása, hanem magának az értékválasztásnak az aktusa is ugyanolyan hangsúlyos. Bartók Béla, Csokonai Vitéz Mihály, Illyés Gyula, Petőfi Sándor, Csoóri Sándor, Márai Sándor, Ady Endre, József Attila, Pilinszky János, Örkény István – csonka, s hevenyészett kis névmutató ez Véghelyi költői-írói-zeneszerzői kötelékeihez. A keresztény és pogány vallás ellentétei a százhalombattai Szent István templom tornyán egyesülnek (Nap és kereszt), a csodaszarvas hun-magyar mondája és az életet jelentő világfa több költemény visszatérő motívuma. Véghelyi elénk tárja a magyar nép zivataros évszázadait, amelyet sajnos még ma is élünk: a Profán kantáta Bartók Béla emlékére ajánlott költeménye a napjainkban zajló értelmetlen és felelőtlen „országirtás” ellen emeli fel a szavát, a Magyar nők siralmai 1943 telén a Don-kanyar hőseinek állít emléket, a Zászló hasadéka 1956 ötvenéves jubileumát ünnepli.
A költő nemzeti identitáshoz való viszonyát mutatja az is, ahogy családja történetéről vall: a Magyar Történelemben a második világégés szörnyűségei keverednek északi szomszédjaink abszurd nemzetiségi törekvéseivel – mindezek kirajzolják a költő valódi genezisét, s bennem újra a jelen eseményeivel rezonálnak. A 2009-es év a magyar nyelv esztendeje volt, amelyre a szlovákoktól a hangsúlyozottan nem magyarellenes nyelvtörvényt kaptuk „ajándékul”: „Elejét akarjuk venni a szlovák nyelvet sújtó diszkriminációnak, például annak, hogy a vegyes lakosságú körzetekben csupán a kisebbségi nyelven hangozzanak el a hivatalos bejelentések. Ellenkező esetben a helyi szlovákokat hátrányos megkülönböztetés éri” – magyarázza Miroslav Lajcak szlovák külügyminiszter a pozsonyi országgyűlés által 2009-ben elfogadott nyelvtörvény lényegét. Erre csupán Csoóri Sándor gondolatait idézném az Erkölcsi revíziót! című írásából: „Egy erős állam mindenkor elviseli a kisebbségeit. Egy gyönge nem. Mert a kisebbség mindig az eredendő bűnre emlékezteti. …ez az eredendő bűn: Trianon…”
Véghelyi folytonosságot vállal Adyval, a népnemzeti költőkkel, s önmagával is: régebbi verseit nem égeti el, hanem kincsesbányaként, mély kútként tekint rájuk (Régi versek között), így lesz folytonos önmagával, ahogy köteléket vállal legújabb kötetében helyet kapó régebbi költeményeivel. Véghelyi verseiben nincsenek káromkodó szavak, legnagyobb „hátrányuk” pedig az, hogy alkotójuk nem tud olyan költeményt írni, amit még maga sem értene meg. (Hátrány) Egy ilyen költészetnek mi más is lehetne a hitvallása, mint egy Korszerűtlen ars poetica: a lírai alany „emberből / emberhez / emberien / emberről / emberért // közösségből / közösséghez / közösségien / közösségről / közösségért” szól.
Láthattuk, hogy Véghelyi köteléket vállal a múlttal, de nagyon is a jelenben él. Ezt bizonyítja az is, hogy már a kötet legelső, Profán kantáta című verse aktuális problémákat feszeget. A csodaszarvas mondáját felidéző költemény beszélője a „szarvassá változott fiú”, akinek külföldi befektetők megölték testvéreit, elpusztították lakóhelyét. „…erdő helyén luxushotel, / bevásárlóközpont épül…” – számtalan fórumon lehetett hallani arról, hogy Dunakesziben egy hipermarket egyszerűen parkolót létesítene a környékbeli ősláp helyén. A legszörnyűbb a felelőtlen környezeti pusztítás szándéka mellett az, hogy az engedély megszerzéséhez magyar állampolgárok is asszisztáltak a francia multinak. „…édesapám, hol a földünk, / édesapám, hol a házunk…” – kérdezi a Profán kantáta, majd könyörgésbe csendesül: „…fogadj engem újra vissza, / a te tékozló fiadat, / hazavágyom, édesapám!” Súlyos szavak ezek, egy magyar költő a 21. század elején úgy kiált föl, hogy a hazájában hazavágyik. „Országom: saját összetépett térképének darabja” (Havat a porból) – hát már az a kis darab is menthetetlenül el fog tűnni, hol lehetünk otthon, ha ahol a hon, ott nem? A költeményt érdemes a kötet borítójának illusztrációjával együtt vizsgálni, hiszen Kiss Réka grafikája vizuális síkon jeleníti meg a Profán kantáta gondolatait, persze ez fordítva is igaz. Nézőpont kérdése. A Profán kantáta megadja a kötet ritmusát is, hiszen a gyűjtemény számtalan költeményére jellemző ütemhangsúlyos verselésben íródott, felező nyolcasokat alkalmaz (4||4).
Véghelyi és magam is magyar szakos pedagógus diplomát szereztünk, így a magyar oktatás ügye számunkra szakmai szempontból is lényeges. Az Iskola egy kis magyar (iskola)dráma. Egy „sajátos nevelési igényű gyermek”-ről szól, aki először „a közönség szórakoztatására” szemüveges osztálytársát rugdosta meg a földön. Az „eseményt” természetesen „az iskola bőkezű mecénásának gyermeke” videóra is rögzítette mobiltelefonjának segítségével. Miután a tanárnő „nagy nehezen leállította / a sajátos nevelési igényű gyermek mutatványát”, saját főnöke, az iskola igazgatója feddte meg, „amiért durván beszélt a sajátos nevelési igényű gyermekkel, / akinek oka volt arra, amit tett”. De „az iskola bőkezű mecénásának felesége” is panasszal élt a tanár ellen, „akinek nem volt joga / eltulajdonítani gyermekének a névnapjára kapott / vadonatúj telefonkészülékét”. Az igazgató újabb szidásban részesítette a tanárt, akit egy héttel később a „sajátos nevelési igényű gyermek” önkezűleg vert meg. Emlékezhetünk a 2010 januárjában a média által számtalanszor bemutatott szekszárdi diáklányverésre, vagy a debreceni tanárverésre, ahol szülő pofozta meg gyermeke pedagógusát, s persze nem példátlan ma már az sem, amikor a diák veri meg tanárát. Véghelyi jó érzékkel adagolt iróniával meséli el a kezdetben még „csak” diáktársát bántalmazó, majd tanárnőjét is megverő diák történetét. A vers súlyos kérdéseket boncolgat: eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi történik azzal a diákkal, akit a „sajátos nevelési igényű gyermek” védőburkába csomagolva mondhatni felhatalmaznak arra, hogy társait és nevelőjét fizikailag bántalmazza. És hogy mi történik azzal a tanárral, akit megfosztanak a fegyelmezés jogától: először tulajdon főnöke alázza meg lélekben, majd tanítványa testben és lélekben egyaránt. Ennek a fonákjára fordult világnak kedvenc jelszava a tolerancia, az előítéletektől való mentesség. Az Iskola tanárnőjét tulajdonképpen azért büntették meg, amiért nem tolerálta a diáktársát verő s az eseményt kamerázó tanulók tettét. „Előítélet / toleranciájától / ments meg, ó, Uram! // Tolerancia / előítéletétől / ments meg, ó Uram!” – kiált fel a költő Két XXI. századi fohászában.
Véghelyi számára problémátlan és idilli a szerelem, versei Petőfi Sándor és Radnóti Miklós hitvesi költészetét juttatták eszembe. A szerelem úgy szegődik mellénk, ahogy egy kóbor kutya kezd minket követni (Mint a kóbor kutya). A fizikailag távollévő kedves hiánya egyszer csak felülíródik a szerelem erejétől: a költemény alanya először csak egy számítógépet, asztalt és függönyt lát, aztán újra körbenézve a számítógép már szerelmese képét vetíti, az asztalnál a vágyott kedves ül, s a függöny a lány szoknyájává vált: „Azóta jobban látok.” (Változás) A Felhőn alszunk petőfiesen egyszerű és szép szerelmes vers, kiegyensúlyozottságát erősíti a szabályos szótagszámú sorok végének páros rímű egymásba ölelkezése (8a8a8b8b). Ebben a költeményben a szerelem örök, csak az évszakok változnak-váltakoznak, de azok is csak azért, hogy a szerelmesek újabb és újabb dimenzióit élhessék át érzéseiknek: „Beborított minket a tél: / szavaimmal melegedtél…”, „…veled-nyíló virág vagyok, / ha nem leszel, elhervadok.”
Az Országutak című vers József Attila Nem én kiáltok című költeményének sorait juttatja eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat…” – „…keressük önmagunkat – önmagunkban. / De a kezünk még szabad. / Országutakat építhetünk vele, / s megtalálhatjuk önmagunkat – / valaki másban.” (Országutak) Véghelyi is ugyanazt a tapasztalatot fogalmazza meg, amit József Attila: az én ugyan keresheti, fürösztheti önmagát önmagában, de ez hiábavaló. Csak a másik minél teljesebb megismerésével találhatjuk meg önmagunkat, valaki másban – „csak másban moshatod meg arcodat”. Az én és a másik viszonyát értelmezhetjük ennél kiterjedtebben is, a saját és az idegen dimenziójában: „Elvesznek bennünk az országutak” – most nem az számít, hogy szlovákok, románok, szerbek vagy magyarok vagyunk, hanem hogy kereső-kutató kezeinkkel „országutakat építhetünk”, s ezen az új úton találhatjuk csak meg „önmagunkat – / valaki másban”. Valahogy úgy, ahogy József Attila mondja A Dunánál című költeményében: „A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.”
(Agria, 2010. tél.)