Huszonhárom lépés

Tóth Sándor: Új hang, tiszta írás

Az életkor normális törvénye azt mondja, hogy a fiatalság az értékmérő, ha átlépjük azt a küszöböt, amely már a távoli gondolat új hazája, inkább visszafelé fordítja a tekintetünket, hogy felmérjük a megtett utat. Ebben a számvetésben jelen kell lennie a hagyatkozásnak: kire mi várjon, ha átveszi a staféták váltóbotját, és cseppet sem kicsinyeskedik-féltékenykedik, hanem bízik a váltásban. Persze vannak, akik mohón kapkodnak, s vélik: a bölcsességük akkor igazolódik, ha mindenképpen azt akarják, hogy évek átélése nélkül a hiányt valamiféle kényszer-pótlékkal töltsék ki. Hogy mire mennek ezzel? Nevetségessé válnak…
Örültem tehát, amikor egy fiatal íróval, költővel találkoztam az elmúlt hetek egyikén, akit – írásai után – valóban bölcsnek találtam nem a „nyüzsgése”, hanem szorgalmas elmélyülése miatt. Hat könyvet tett eddig az asztalra, s mindössze 32 éves. Költő, esszéista, akinek szíve közepén a hazai értékvilág, a kereszténység gondolatisága érhető tetten, a tiszta, szép szó, s az aggodalom, ha fertőző jelenségeket tapasztal. Elmerül a múlt irodalmában, hogy a jelennek tükröt tartson, kérdéseket tesz fel, melyeket eddig nem tettek fel. És mert tanár is, eljut a pedagógia mai állapotáig, s kijelenti: száraz magyarázatok helyett a lelket kell megszólítani, mozgásba hozni a gondolkodást. Goethe szavait ajánlja a pedagógusoknak: „A legtöbb, amit a gyermeknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.”
Mit kezdjen tehát egy igényesebb szülő azzal a tanárnővel, aki butaságát, képzetlenségét úgy fitogtatja, hogy „ráncba szedi” a tehetséges gyerekeket, dresszúrát alkalmazva nem veszi észre, hogy ezzel letöri a bontakozó kisdiákok szárnyait.
Hasonlóan emel szót politikai esetek láttán is a szerző, és hangsúlyozza: „Legfontosabb a belső tartás”, mert „az első lépés a világ megismeréséhez: önmagunk megismerése.” Huszonhárom lépés című könyve a józanul látó alkotó kis kincsesháza. Amikor megjelent, még csak 27 éves volt. De verseit sem lehet elhanyagolni. Például Nap és kereszt című költeménye a keresztény magyar szimbolika nemes versrajza. A bibliai Asszonyt így mutatja be: „Boldogasszony ég-palástját / nap-ruhára fölcserélte, / s napban őrzi ezt a népet, / fején csillagkoronával.”
Dallamot kívánó sorok, új népének-strófa.
A költő neve: Véghelyi Balázs. Érdemes figyelni rá.

(Tóth Sándor: Őszi számadás, Szent István Társulat, Bp., 2017.)

FAZEKAS ISTVÁN: Véghelyi Balázs: Huszonhárom lépés

Véghelyi Balázs prózája: a munka szépségének felmutatása. Szorgalmasan kutat, jegyzetel, szelektál, ötvöz és modern korunkhoz illően modernül gondolkodik. Elemi létszükséglete a mindennapi olvasás. Megkülönböztetett figyelmet szentel azoknak a költőknek és íróknak, akikben felismeri az eruptív tehetséget, akikről József Attila nyomán úgy vélekedik, hogy nélkülük meggörbülne a világ gyémánttengelye. A még mindig fiatalnak mondható szerző már indulásakor nagy fába vágta a fejszéjét: a közízlés vaspántos kapuját szeretné egyre tágabbra nyitni. Vajon sikerül-e neki? Ezt a vállalkozását kísérhetjük figyelemmel ismét, új izgalmaktól felfrissülve, a nemrég megjelent Huszonhárom lépés című könyvében is, amely legújabb esszéiből, tűnődéseiből, kritikáiból és recenzióiból ad érdekes válogatást az olvasóknak. Mondhatjuk így: a könyv igazi élménybeszámoló. Illyés Gyula a következőket írja Babitsról: Eredeti nem az, aki egyszeri s merőben más. Az, aki valami közösből eredve lesz meglepően több; aki folytat s folytatható. A figyelmesen és gondosan összegező, a tanárosan magyarázó Véghelyi mindig meghökkent bennünket valami új összefüggéssel, amiről kiderül, hogy mi is láttuk már ugyan, de mégsem vettük észre. Az irodalom dzsungelébe csábít bennünket, s a veszélyes kalandhoz iránytűt ad a kezünkbe. Huszonhárom lépés – huszonhárom érdekfeszítő eszmefuttatás. Illemtudó és férfiasan szerény írások Janus Pannoniusról, Csoóri Sándorról, Jókai Annáról, felzaklató felismerések Fazekas Lúdas Matyijáról, Zelk Zoltán és Baranyi Ferenc költészetéről, Karinthy Ferenc Epepe című regényéről, a nyelvújításról és az irodalom tanításáról, tárgyilagos tudósítások Kemény Katalin és Kaiser László verseiről. A nagy mesterek hű tanítványa ontja itt vallomásait, aki néhány lépésnyire van már attól, hogy maga is mester legyen. Talán a huszonnegyedik lépés után ez is igaz lehet, mert formálódik abban a nagy tanító, aki így vall az életről: „Számomra még ma is az a természetes, kerek és egész világ, ahol az emberek énekelnek, táncolnak, verset írnak, verset mondanak, rajzolnak, festenek, gyöngyöt fűznek, fát faragnak – és nem csak pénzt olvasnak.”

(Százhalombattai Hírtükör, 2012. január)

DEÁK-SÁROSI LÁSZLÓ: Az irodalomról menet közben

Ezt a könyvet olvasni olyan érzés, mintha sétálnánk az irodalomban, a kultúrában, a történelemben a szerző beszélgetőtársaként. Ezért találó metafora a „lépés” a kötet címében. Véghelyi Balázs kedvesen, közvetlenül mesél, és nem csak az alkalmi beszédeinek lejegyzett változatában, hanem kritikáiban is. Egyedi hangja, személyes stílusa jól kiegészíti a tárgyilagos, példákkal és elemzésekkel felépített érvelését.
E huszonhárom írás egyenként átlagosan négy és fél oldalt foglal el az A5-ös méretű kis könyvben, és egyik sem hosszabb hét oldalnál. Mégis ezek a rövid eszmefuttatások pontosan bejárják azt a gondolati ívet, amelyet az adott témák felvállalhatnak. Van közöttük ars poetikus jegyzet, napló, pedagógiai, kultúrtörténeti és irodalomtörténeti esszé, bemutató beszéd, vázlatos szerzői pályakép, műfordítás és annak műhelymunka-beszámolója, illetve könyvkritika.
Mi köti össze ezeket a szövegeket tartalmilag és stilárisan? A szerző személyes, de nem a tényektől független művészi-költői hitvallása, amelyet előző műveiben is megfogalmazott. Véghelyi Balázsnak korábban már két verseskötete és két esszékötete is megjelent, és ezeknek a tartalmát egyetlen nagyobb könyvben is összeboronálhatná, annyira egységesek. Valamennyi a magyar nyelv, kultúra, történelem, mitológia és irodalom szeretetéről szól. A személyes élmények is megfürödnek a közösségi emlékezet tapasztalatainak fényében.
Véghelyi Balázs előveszi az irodalomtörténeti jelentőségükhöz mérten több figyelmet érdemlő szerzők egy-egy írását vagy életművét, és új szempontokat figyel meg, értelmez az adott kontextusban. Tényeknek néz utána, tévhiteket oszlat el, művek új értelmezését vagy épp fordítását villantja fel.
Nyilván, némely írások csupán ismeretterjesztő jellegűek, de azok is új értelmet kapnak a kötet összefüggésében. Az egész együtt arra emlékeztet, hogy benne élünk az irodalomban, és az irodalom bennünk él. Fel sem merül, hogy a könyvek által nem ment előrébb a világ. A szerző, költő, gondolkodó az igen mellett konkrétan is kiáll a jegyzeteiben, de az egész könyve még inkább megerősíti ezt a hitet / tapasztalatot. Amikor Véghelyi csupán jegyzeteiben elmélkedik, vagy bemutató szövegben érvel, akkor is mindig talál a mondandójához frappáns irodalmi idézeteket. Némelyik közismert, de olyan is akad, amelyik eszünkbe se jutna. Mint egy jó irodalomtanár, aki a diákjainak élményszerűen idéz mindig a legtalálóbb helyről órán, kiránduláson vagy a tábortűznél.
Az irodalomtanár példája nem áll messze a szerzőtől, hiszen pedagóguscsaládból származik, és maga is magyar nyelv és irodalom szakon szerzett bölcsésztanári diplomát az ELTE-n. Most Véghelyi akár a katedra mögül tanítja hallgatóit, akár a könyve lapjain keresztül társalog olvasóival, mintegy sétálva, mindenképp élményszerűen gazdagítja őket valamilyen új szempont megvilágításával Beniczky Péterről, Deák Ferencről, Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról, Baranyi Ferencről, Csoóri Sándorról és másokról.
Kinek ajánlhatnám a könyvet? Bárkinek általános iskolás kortól száz éves korig. Az írások többsége megjelent irodalmi lapokban, de így, egy kötetbe szervezve kellemes ébresztőként felráz abból az amnéziás állapotból, amelyik a rossz tapasztalatoknak, a pesszimista jóslatoknak enged. Véghelyi minden gesztusával arról győz meg – az első jegyzetéből szabadon idézve –, hogy „nem csak pénzt lehet – olvasni”.

(Agria, 2011. nyár.)

BOZÓK FERENC: Lépések önmagunkhoz és egymáshoz

Véghelyi Balázs 1983-ban született, Százhalombattán él. Az idei, 81. Ünnepi Könyvhét könyvújdonságainak egyike volt immár ötödik kötete, a Huszonhárom lépés. Új könyve esszéket, jegyzeteket és recenziókat, kritikákat tartalmaz. Három nagyobb, lazán egymásba kapcsolódó egységből áll össze harmonikus egésszé. Az első egységben mutat legtöbbet önmagából a szerző, de könyve minden írását saját személyes optikája és értékrendje teszi sajátosan, hamisítatlanul „véghelyibalázsossá”.
Az első nagyobb blokkban személyes hangú gondolatfutamokat olvashatunk irodalomról, nemzeti összetartozásról, kötődésekről és vonzódásokról, találkozásokról. A kötődés, kötelék fogalma korábbi köteteiben is erőteljes tartalmi nyomatékkal bír. 2008-as kötetének nem véletlenül adta a Kötelék címet. Egy helyütt így írt önmagáról, vállalt szerepéről: „A művészet világa: kerek, egész világ. Az ember színrelépésével együtt született meg az igény a táncra, a zenére, a festészetre és a varázsmondókákra. Nemcsak gazdagabbá teszi az életünket: éppolyan szükséglete szellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem. Az egyetemes kultúra ismerete és megélése által lehetünk többek – önmagunknál. Sokaknak ez nem fontos. Nekem igen. Emellett – a globalizáció korában nemzeti kultúránk ismerete és megélése tarthat meg bennünket magyaroknak. Sokaknak ez sem fontos. Nekem igen. Ezért teszem, amit tennem kell. És ahogy tenni tudom.”
Miféle kötelékeket igyekszik megtalálni a szerző? Miféle meglévő, de szakadékony köteleket igyekszik erősebbre fonni? Választ kaphat az olvasó ezekre a kérdésekre a Lépések, az EGÉSZ-ség, az Erdélyi napló és a Találkozás önmagunkkal című írásokból. Jól érzékeli a szerző azt a korproblémát, hogy a személyiségen belüli, a személyt egységgé összetartó, valamint személyestől a kollektívumig érő kötelek szakítószilárdsága nagyon meggyengült manapság. Huszonhárom lépés a könyv címe, de nemcsak azért, mert huszonhárom írást tartalmaz, hanem igyekszik huszonhárom lépést tenni önmaga, mások és a világ megértése és helyesebb, tartalmasabb megszeretése felé is.
Kötetének második nagyobb egységében olyan irodalmi esszék olvashatók, melyek elfeledett vagy háttérbe szorított alkotókról igyekeznek “lefújni a feledés porát”. A felfedezés vagy újrafelfedezés szándékával ír Karinthy Ferencről, Zelk Zoltánról vagy Baranyi Ferencről. Figyelemre érdemes a Fazekas Mihályról és a Lúdas Matyiról szóló átfogó, mégis népszerűsítő és olvasmányos írása, vagy Beniczky Péter verseinek szlovák fordításának visszafordítása magyarra és összevetése az eredeti magyar nyelvű Beniczky-szövegekkel. A fordítás és összevetés mint izgalmas kaland nem csupán ebben az írásában izgatja. Egy másik írásában Janus Pannonius Búcsú Váradtól című latin nyelvű elégiájának közel harminc magyar fordítását veti össze. A Gondolatok az irodalomtanításról című írás sajátos, egyedi, személyes tapasztalatán alapuló „tantárgypedagógiai” kalandjait és felismeréseit mutatja az anyai és nagymamai ágon pedagóguscsaládból származó írónak. Különös revelációval hat az az írása, melyben Kemény Katalinnak, Hamvas Béla feleségének a férje halála után írt és íróasztalfióknak szánt verseit igyekszik beemelni az irodalmi köztudatba.
Kötetének harmadik egysége azokat a kötelékeket jelzi és erősíti, melyek a kortárs irodalomhoz és kortárs írókhoz kötik a szerzőt, hisz ez a blokk kortárs írókról és könyveikről szóló könyvismertetőket, recenziókat tartalmaz.
Összességében elmondható, hogy aki szívesen gondolkodik kultúráról, egyénről és közösségről, vagy a nemzeti összetartozás kérdéseiről, garantáltan baráti viszonyba fog kerülni Véghelyi Balázs Huszonhárom lépés című új könyvével.

(Napút, 2010/6.)

A borítón Szalai Sándor grafikája.
Hungarovox Kiadó, 2010.

(25-27. old.)
Találkozás önmagunkkal

Megint egy karácsony. Fenyőfa-díszítés, karácsonyi ételek illata, ünnephez illő zene: minden, ami ilyenkor kell. És mennyi-mennyi emlék! Gondolkodó, ábrándozó gyerek voltam, boldogan álltam a hóesésben, amíg fehérre színezték ruhámat a téli ég bóbitái, és kinyílt lélekkel ültem fel egy hófelhőre, amely messze repített a mindennapokból. Bennem is szállni kezdtek a hópelyhek, egyenesen a szívem felé, amikor a csillagszóróként fellobbanó szerelem fényezte be a karácsonyt. De olyan is volt, amikor a veszteség, a halál élménye sőtétítette el a család ünnepét. Karácsonykor minden öröm és gyász felerősíti az érzéseinket.
Sokan mondják: nem az ajándékozás a lényeg. A lényeg valóban nem ez, de én mégis fontosnak tartom az ajándékot, hiszen egy ajándékban, legyen bármilyen egyszerű is, a szeretet és a ragaszkodás fejeződik ki, ahogy a régi emberek is áldozatot mutattak be istenüknek, hogy hűségükről tanúságot tegyenek. Mindig izgatottan bontottam ki a csomagokat és örültem, ha egy jól eltalált ajándékkal én is meg tudtam lepni valakit.
Voltak gazdagabb ünnepeim és voltak szegényebbek is, de egyvalami mindig volt a karácsonyfa alatt: könyv. Hálás vagyok, amiért szüleim már egészen kis koromban verseket és meséket olvastak nekem, elhintve bennem a művészetek és a bennük rejlő örök értékek iránti szeretetet, illetve a vágyat, hogy később majd ne csak olvasója legyek a könyveknek, hanem szerzője is. Talán már akkor is éreztem, amit később Márai Sándor egyik művében olvastam: „Az emberi élet legmélyebb tartalma a kultúra, amely nem képek, könyvek és zenedarabok összessége, hanem életforma.” Az évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a művészet ugyanolyan szükséglete szellemünknek és jellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem.
Akinek a gyermekkorából kimarad a mesék világa, az nehezen fogja felismerni az isteni és emberi igazságot. Sokak vélekedésével ellentétben nem az lesz gyenge, aki a család óvó szeretetében, mesék és dalok között nő fel, hanem aki idő előtt találkozik a világ keménységéveI. Gyakran ő maga is kemény, másokon átgázoló, érzelmi hajléktalan ember lesz, vagy kiszolgáltatottja az élet farkastörvényeinek.
Emlékszem, amikor szüleim magnófelvételeket készítettek rólam, a kazettákra pedig ilyen feliratok kerültek: „Balázska 2 éves”, „Balázska 5 éves”… Ötéves koromban, talán éppen karácsonykor, egy „egész estés előadást” tartottam az elképzelt közönségnek: verseket mondtam, énekeltem, ünnepi beszédeket rögtönöztem… Olyat szerettem volna létrehozni, amivel másoknak örömet szerezhetek. Ha erre visszagondolok, melegség jár át és némi büszkeség, hogy azóta sem adtam fól ezt a szándékot. Persze nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek akkor hittem, hiszen a kultúrára, tágabb értelemben: a szellemi és lelki értékekre fogékony emberek aránya az egész világon, minden társadalmi rétegben és generációban egyre csökken. A félreértett „carpe diem” eszméje hódít és bódít – az „éljünk bele a világba és ne gondolkodjunk semmin” felszínes formájában. Nem véletlen, hogy sok fiatal idő előtt feladja legszebb álmait és választ magának olyan pályát, ami eltávolítja őt legmélyebb vágyaitói, és ezáltal önmagától is. És tegyük hozzá: sok fiatalnak már egyáltalán nincsenek álmai, csak sodródnak, amerre az ösztöneik és a lehetőségek fújják őket.
Karinthy Frigyesnek van egy ismert novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel. Ebben a szerző, aki a novella beszélője is, fiatalkori önmagával találkozik szembe. A fiatalember számon kéri őt a régi, meg nem valósult célokért, álmokért. Az idősebb szerző zavartan mentegetőzik, mert érzi: a fiatalembernek igaza van. Lehet-e többet kívánni a karácsonyi gyertyák fényében várakozó mai gyerekeknek, mint azt, hogy ha évtizedek múltán szembetalálkoznának mostani önmagukkal, ne kelljen mentegetőzniük, hanem büszkén kezet foghasson a múlt és a jelen?
A mai gyerekek álma: a mai felnőttek felelőssége – a családokban, az iskolákban, a világ nagy tanácstermeiben. Akkor jó a világ, ha jó benne gyereknek lenni.

(62-68. old.)
“De hol az ág…”

Zelk Zoltánról

Szeretek elfeledett vagy nem egészen elfeledett, de porlepte klasszikusokat olvasni. Persze olyanokat, akik méltatlanul jutottak erre a sorsra. Olvasmányaim közül ide sorolom Zelk Zoltán életművét is. Zelk Zoltán ma leginkább csak gyermekverseivel van jelen a köztudatban. Néha-néha fölbukkan a neve a letűnt időből, de életműve egészéről és annak jelentőségéről alig esik szó. Méltatlan helyre szorult költészete az irodalomtudományban, az irodalomoktatásban és az olvasók körében egyaránt. Az általános iskola alsó évfolyamain túl nem tanítják a műveit, az irodalomtörténészek nem írnak róla, és az olvasók sem ismerik kellőképpen. Költészete sokkal jelentősebb annál, hogy életében megszületett kultusza az utókor értékelő vagy műveit megrostáló vitája nélkül vesszen a feledésbe.
Mélyről, a bihari szegénység bugyrából érkezett az irodalomba. Apja az érmihályfalvi zsidó templom kántora volt, aki a héber betűket már nem tudta kiolvasni: az erdélyi zsidó istentiszteletek az 1840-es évektől magyarul folytak. Zoltán az elemi iskolának csupán az alsó évfolyamait járta ki, hogy utána gyermekfejjel inasnak álljon. Egyetlen szakmát sem tanult ki, alkalmi segédmunkákból tartotta fenn magát és családját. Kamaszként találkozott az erdélyi munkásmozgalommal, és már 15 évesen kommunistának vallotta magát, noha az ideológia alapműveit: Marx, Engels és Lenin írásait akkor egyáltalán nem ismerte, de később sem. Olvasmányok helyett élményei tették kommunistává, ahogy költővé is. A szó legszorosabb értelmében élményköltészet az övé.
A trianoni fejszevágás után Romániából Budapestre települt Zelk Zoltán első verseit Kassák Lajos közölte. Korai költeményei az avantgárd mozgalornhoz kötötték a fiatal szerzőt: a 365, a Munka és a Dokumentum szerzője lett, első verseskötete, az 1930-ban napvilágot látott Csuklódon kibuggyan a vér is avantgárd kötődésének dokumentuma. Erről – mások mellett – Radnóti Miklós is elismerő kritikát közölt a Kortársban. „Férfilíra. Olyan, mint egy kemény kézfogás…” – írta Radnóti, kiemelve a költői képeket, a természetesen gördülő ritmust és az őszinteséget. Közben 1928-tóI a Nyugat is közölte verseit: Zelk Zoltán pályakezdése tehát sikeresnek mondható. Nézetei és származása miatt azonban kitelepítés, börtön és három munkaszolgálat jutott osztályrészéül 1945-ig, amit joggal érezhetett kezdetben felszabadulásnak. Közben házasságot kötött az apácanövendék Bátori Irénnel – mindkét család kezdeti tiltakozása ellenére. Ez a szerelem valódi menedéket jelentett neki a háború villámcsapásai között.
A korábban üldözött költő 1945 után elismert és ünnepelt alakja lett irodalmunknak. Ünnepeltségének oka leginkább az volt, hogy ő is kellőképpen megünnepelte Sztálin és Rákosi Mátyás születésnapját, és hosszú ódákban vallotta meg a kommunista párthoz való kötődését. Az avantgárd kísérleteket a harmincas évektől líraibb és személyesebb hangra cserélő Zelk Zoltán a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a sematizmus zsákutcájába vezette költészetét.
Vas István 1936-os, Kifosztott táj című kötetéről írt Nyugatbeli kritikájában – az elismerés hangjai mellett – úgy vélte: „a költészet nagyratörése hiányzik belőle”. 1945 után a helyzet megváltozott: túlságosan nagyra kezdett törni. A hétköznapok, a halk érzelmek dalnokábóI az új rendszer hamis kórusának nagyhangú énekesévé vált. A hűség és a hála éneke vagy A nép szívében című ódái ma már önnön paródiájukként hatnak. Zelk ekkori verseit a tiszta, de naiv hit ihlette. Későbbi gyűjteményes köteteiben nem szerepeltette ezeket, de nem is tagadta őket. 1966-ban így nyilatkozott: „Költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte… a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni.” Zelk Zoltán nem állt be a damaszkuszi út tülekvő forgatagába, későbbi munkásságával és életével bizonyította, hogy látja tévedését, és meg tudja haladni korábbi önmagát.
Az elismertséggel azonban nem élt vissza ezekben az években sem. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjat kapott – mások mellett Hodek József tsz-elnökkel, Péter Gyula lakatossal vagy Spisák István blokk-kitoló munkással együtt, 1952-ben pedig elindíthatta a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben saját meséit, gyermekverseit is közzétette. A hatalom kegyeit élvezö Zelk Zoltán ekkor nyújtott segítő kezet az egyre inkább kegyvesztetté váló fiatal Nagy Lászlónak, akit munkatársként maga mellé vett, biztos megélhetést teremtve számára. Rajta kívül is több mellőzött írónak biztosított publikációs teret. Szinte valamennyi visszaemlékezésből kitűnik Zelk mindenek fölötti embersége és jó szándéka, melyet a politika sem tudott elfojtani benne.
„Nagy csalódáshoz nagy hit kell” – írta Illyés Gyula. Zelk Zoltánnak a csalódását is saját élményei idézték elő. Csoóri Sándor Költők Zámolyon című esszéje hűen dokumentálja ennek a nagy csalódásnak egyik első pillanatát. Miután a fiatal Csoóri Sándornak szembesülnie kellett a szülőfalujában folyó rombolással, a parasztok kisemmizését jelentő terménybegyűjtéssel, padláslesöpréssel, lehívta Zámolyra a kor két elismert költőjét: Benjámin Lászlót és Zelk Zoltánt, hogy ők is saját szemükkel győződhessenek meg a helyzetről, a vidéki Magyarország intézményes tönkretételéről. Amikor az éjszaka közepén jöttek a végrehajtók az állatokat összeszedni, és éppen egy öreg paraszttal, Csoóri Sándor keresztapjával fenyegetőzött és kiabált a végrehajtó, még a védelmére kelő Csoórit is megfenyegették az Államvédelmi Hatósággal, ami akkoriban „nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott”. Zelk Zoltán indulatosan közbeszólt. Gazembemek nevezte, és felelősségre vonta a hangoskodót, hogy az életüket veszik el az emberektől, ha elviszik az állatokat. A kérdésre, hogy ugyan ki mondja ezt, válaszként Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költőként mutatkozott be a vendég. Csoóri visszaemlékezése szerint erre a következő felelet jött: „Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!” Zelk Zoltán ezután egész éjszaka kérdezett és szitkozódott, és fölállt és leült, és azt hajtogatta, hogy ez nem Magyarország, ez a munkaszolgálat folytatása halottak nélkül. Csoóri Sándor így összegezte az éjszaka élményeit és azok hatását a költőre: „Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, és azután a börtönig.”
Mindez 1955-ben történt. Egy évvel később – Márai Sándort idézve – „egy nép azt mondta: elég volt.” Zelk Zoltán is a forradalom lelkes támogatója lett, majd annak leverése után – más írókkal, így Háy Gyulával, Déry Tiborral vagy Eörsi Istvánnal együtt – őt is börtönbe zárták. Három évet kapott, de másfél év után, 1958-ban amnesztiával szabadult.
Szabadulása nem lehetett valódi ünnep számára, és nemcsak az ország helyzete miatt. Felesége egy héttel korábban, édesanyja pedig egy nappal a szabadulást követően meghalt. Az emberi élet mélypontjaiból gyakorta felszárnyal a költészet madara, néha szinte beláthatatlan magasságokig. Zelk Zoltánt is életének ez a mélypontja indította Sirály című, halhatatlan költeményének megírására. Amikor a hitében megcsalt, egzisztenciájában lesüllyedt és a halál révén szeretteitől is megrabolt költő megy „az utcán sehova”, és eltűnnek, összegabalyodnak előtte az utak, mintha egy erdei labirintus poklába száműzték volna a börtön tisztítótüzéből, nem marad más neki, mint a gyógyító vers, a fájdalmak művészetté (s)írása. A „megyek se ide, se oda” tehetetlenségének érzése közben régi emlékképek villannak a halott kedvesről, a közösen átélt múlt árnyairól és fényeiről; a fájdalom és a vád érzései kavarognak benne: „Nem láthattam holt arcodat – / kifosztották a gyászomat”. A Sirály tökéletes szerkezetével, a villogó asszociációk nyomán születő eredeti képeivel, és a gyász ilyen művészi erejű megfogalmazásával nemcsak a Zelk-életmű csúcsát jelenti, hanem a magyar költészet nagy versei között is helye van.
1956 után Zelk Zoltánnak minden sora vállalható, tiszta, és az ötvenes évek második felétől rátalált arra a hangra is, amely összetéveszthetetlenül sajátja lett és a legnagyobbak sorába emelte őt.
1963-ban jelenhetett meg újabb verseskötete, a Tűzből mentett hegedű. A címadó vers Vörösmartyra visszautaló soraiban a költő kötelessége: a szólás mellett tesz hitet bármilyen körülmények között:

„Tűzből mentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?

Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta,
a keserűt, a ríkatót.”

A hatvanas években lassan rendeződni látszott az élete. Társat talált a fiatal irodalomtörténész, Sinka Erzsébet személyében. Prózaíróként is kiteljesedett: rendszeres jegyzetírója lett az Élet és Irodalomnak, valamint a Tükörnek. Gyermekverseit és meséit egyre többen ismerték, szavalták, fészket rakott általuk az ifjú szívekben. Az Ákombákom vagy az Este jó, este jó örök klasszikusai gyermekvers-irodalmunknak. Meséi közül a Párácska állt hozzá a legközelebb. De nemcsak hozzá. Egyik utolsó, Gyászbeszéd című versében, ahol ezt kívánja: „Tersánszky Józsi Jenő mondjon / gyászbeszédet a temetésemen”, a kívánságok közé beilleszti: „és mondja el a Párácska mesémről, / hogy többet ér szerinte, / mint százegy költemény: // hadd piruljak holtomban is…”. A rövid mese egy kis, göndör felhőről szól, aki mikor megnő, elbúcsúzik szüleitől: apjától, aki villámokat szóró, büszke felhőnek szeretné látni, és anyjától, aki szelídségre, az erdők és a virágok szeretetére inti. Útja során Párácska megsajnálta a szomjas ágakat, a megsárgult füveket, és bár alig volt már ereje, de a búzatáblában álló gazda kérésére is esőt szórt a kalászokra. A szél pedig hiába kereste ezután Párácskát: „eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben”. Csodálatos példázat az életfeladat beteljesítéséről és az áldozatvállalásról, valamint a művészet feladatáról is: segíteni a szomjazó világon – tekintet nélkül az áldozat következményeire.
Zelk Zoltán népszerű költő volt és emberként is szeretnivaló. A lóversenyek és a focimeccsek lelkes látogatója, a kártyaasztalok és az irodalmi társaságok bohém hangadója, aki nemcsak nemzedéktársaival, hanem a fiatalabb írógenerációkkal is megtalálta a hangot, szeretett a körükben lenni. „Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!” – emlékezett vissza Csukás István. A fájdalom mellett a derű hangjai is megszólaltak lírájában, szívesen írt vidám üzeneteket pályatársainak, költői játékokban, vetélkedőkben is részt vett. Özvegye, Sinka Erzsébet dokumentumszerű hitelességgel írta meg Zelk Zoltán életrajzát, amely 2000-ben jelent meg Két hold alatt címmel. Egy nehéz életű, de az életet mindennél jobban tisztelő ember alakja bontakozik ki benne.
Kései lírája újabb fordulatot jelentett pályáján. A legendás hipochondriája mellett is egyre betegebb költő utolsó korszakában végletekig lecsiszolt, tartalmában elmélyült, szabadabb formájú, gyakran töredezett szerkezetű, a kimondás helyébe a sejtetést állító, szürrealista képvilágú, mégis a hétköznapok talaján álló, modem költészetet teremtett. A végső kérdések és számvetések, a múltat leltározó és rendező emlékezés, a kései rácsodálkozások és a búcsú költészete ez. Zelk Zoltán ugyanazt próbálta megfogalmazni néhány sorban, mint hosszabb verseiben: emberlétűnk örök kérdéseit. Nem érte be kevesebbel: az élet mélységeit és magasságait bejárva a lényeget kutatta, és – bár néha tévutakon járt, de végig az igazságot kereste.
Ö fogalmazta meg a magyar irodalom talán legszebb kérdését Felelj, ha vagy! című kétsorosában:

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Kl az ág?

Ilyen kérdések után föl kell tenni egy másik kérdést, amely már nem költői: választ kíván. De hol van Zelk Zoltán? De ki volt Zelk Zoltán?