A borítón Szalai Sándor grafikája.
Hungarovox Kiadó, 2010.
(25-27. old.)
Találkozás önmagunkkal
Megint egy karácsony. Fenyőfa-díszítés, karácsonyi ételek illata, ünnephez illő zene: minden, ami ilyenkor kell. És mennyi-mennyi emlék! Gondolkodó, ábrándozó gyerek voltam, boldogan álltam a hóesésben, amíg fehérre színezték ruhámat a téli ég bóbitái, és kinyílt lélekkel ültem fel egy hófelhőre, amely messze repített a mindennapokból. Bennem is szállni kezdtek a hópelyhek, egyenesen a szívem felé, amikor a csillagszóróként fellobbanó szerelem fényezte be a karácsonyt. De olyan is volt, amikor a veszteség, a halál élménye sőtétítette el a család ünnepét. Karácsonykor minden öröm és gyász felerősíti az érzéseinket.
Sokan mondják: nem az ajándékozás a lényeg. A lényeg valóban nem ez, de én mégis fontosnak tartom az ajándékot, hiszen egy ajándékban, legyen bármilyen egyszerű is, a szeretet és a ragaszkodás fejeződik ki, ahogy a régi emberek is áldozatot mutattak be istenüknek, hogy hűségükről tanúságot tegyenek. Mindig izgatottan bontottam ki a csomagokat és örültem, ha egy jól eltalált ajándékkal én is meg tudtam lepni valakit.
Voltak gazdagabb ünnepeim és voltak szegényebbek is, de egyvalami mindig volt a karácsonyfa alatt: könyv. Hálás vagyok, amiért szüleim már egészen kis koromban verseket és meséket olvastak nekem, elhintve bennem a művészetek és a bennük rejlő örök értékek iránti szeretetet, illetve a vágyat, hogy később majd ne csak olvasója legyek a könyveknek, hanem szerzője is. Talán már akkor is éreztem, amit később Márai Sándor egyik művében olvastam: „Az emberi élet legmélyebb tartalma a kultúra, amely nem képek, könyvek és zenedarabok összessége, hanem életforma.” Az évek során egyre inkább tudatosult bennem, hogy a művészet ugyanolyan szükséglete szellemünknek és jellemünknek, mint a testnek a kenyér, léleknek a szerelem.
Akinek a gyermekkorából kimarad a mesék világa, az nehezen fogja felismerni az isteni és emberi igazságot. Sokak vélekedésével ellentétben nem az lesz gyenge, aki a család óvó szeretetében, mesék és dalok között nő fel, hanem aki idő előtt találkozik a világ keménységéveI. Gyakran ő maga is kemény, másokon átgázoló, érzelmi hajléktalan ember lesz, vagy kiszolgáltatottja az élet farkastörvényeinek.
Emlékszem, amikor szüleim magnófelvételeket készítettek rólam, a kazettákra pedig ilyen feliratok kerültek: „Balázska 2 éves”, „Balázska 5 éves”… Ötéves koromban, talán éppen karácsonykor, egy „egész estés előadást” tartottam az elképzelt közönségnek: verseket mondtam, énekeltem, ünnepi beszédeket rögtönöztem… Olyat szerettem volna létrehozni, amivel másoknak örömet szerezhetek. Ha erre visszagondolok, melegség jár át és némi büszkeség, hogy azóta sem adtam fól ezt a szándékot. Persze nem olyan egyszerű ez, mint amilyennek akkor hittem, hiszen a kultúrára, tágabb értelemben: a szellemi és lelki értékekre fogékony emberek aránya az egész világon, minden társadalmi rétegben és generációban egyre csökken. A félreértett „carpe diem” eszméje hódít és bódít – az „éljünk bele a világba és ne gondolkodjunk semmin” felszínes formájában. Nem véletlen, hogy sok fiatal idő előtt feladja legszebb álmait és választ magának olyan pályát, ami eltávolítja őt legmélyebb vágyaitói, és ezáltal önmagától is. És tegyük hozzá: sok fiatalnak már egyáltalán nincsenek álmai, csak sodródnak, amerre az ösztöneik és a lehetőségek fújják őket.
Karinthy Frigyesnek van egy ismert novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel. Ebben a szerző, aki a novella beszélője is, fiatalkori önmagával találkozik szembe. A fiatalember számon kéri őt a régi, meg nem valósult célokért, álmokért. Az idősebb szerző zavartan mentegetőzik, mert érzi: a fiatalembernek igaza van. Lehet-e többet kívánni a karácsonyi gyertyák fényében várakozó mai gyerekeknek, mint azt, hogy ha évtizedek múltán szembetalálkoznának mostani önmagukkal, ne kelljen mentegetőzniük, hanem büszkén kezet foghasson a múlt és a jelen?
A mai gyerekek álma: a mai felnőttek felelőssége – a családokban, az iskolákban, a világ nagy tanácstermeiben. Akkor jó a világ, ha jó benne gyereknek lenni.
(62-68. old.)
“De hol az ág…”
Zelk Zoltánról
Szeretek elfeledett vagy nem egészen elfeledett, de porlepte klasszikusokat olvasni. Persze olyanokat, akik méltatlanul jutottak erre a sorsra. Olvasmányaim közül ide sorolom Zelk Zoltán életművét is. Zelk Zoltán ma leginkább csak gyermekverseivel van jelen a köztudatban. Néha-néha fölbukkan a neve a letűnt időből, de életműve egészéről és annak jelentőségéről alig esik szó. Méltatlan helyre szorult költészete az irodalomtudományban, az irodalomoktatásban és az olvasók körében egyaránt. Az általános iskola alsó évfolyamain túl nem tanítják a műveit, az irodalomtörténészek nem írnak róla, és az olvasók sem ismerik kellőképpen. Költészete sokkal jelentősebb annál, hogy életében megszületett kultusza az utókor értékelő vagy műveit megrostáló vitája nélkül vesszen a feledésbe.
Mélyről, a bihari szegénység bugyrából érkezett az irodalomba. Apja az érmihályfalvi zsidó templom kántora volt, aki a héber betűket már nem tudta kiolvasni: az erdélyi zsidó istentiszteletek az 1840-es évektől magyarul folytak. Zoltán az elemi iskolának csupán az alsó évfolyamait járta ki, hogy utána gyermekfejjel inasnak álljon. Egyetlen szakmát sem tanult ki, alkalmi segédmunkákból tartotta fenn magát és családját. Kamaszként találkozott az erdélyi munkásmozgalommal, és már 15 évesen kommunistának vallotta magát, noha az ideológia alapműveit: Marx, Engels és Lenin írásait akkor egyáltalán nem ismerte, de később sem. Olvasmányok helyett élményei tették kommunistává, ahogy költővé is. A szó legszorosabb értelmében élményköltészet az övé.
A trianoni fejszevágás után Romániából Budapestre települt Zelk Zoltán első verseit Kassák Lajos közölte. Korai költeményei az avantgárd mozgalornhoz kötötték a fiatal szerzőt: a 365, a Munka és a Dokumentum szerzője lett, első verseskötete, az 1930-ban napvilágot látott Csuklódon kibuggyan a vér is avantgárd kötődésének dokumentuma. Erről – mások mellett – Radnóti Miklós is elismerő kritikát közölt a Kortársban. „Férfilíra. Olyan, mint egy kemény kézfogás…” – írta Radnóti, kiemelve a költői képeket, a természetesen gördülő ritmust és az őszinteséget. Közben 1928-tóI a Nyugat is közölte verseit: Zelk Zoltán pályakezdése tehát sikeresnek mondható. Nézetei és származása miatt azonban kitelepítés, börtön és három munkaszolgálat jutott osztályrészéül 1945-ig, amit joggal érezhetett kezdetben felszabadulásnak. Közben házasságot kötött az apácanövendék Bátori Irénnel – mindkét család kezdeti tiltakozása ellenére. Ez a szerelem valódi menedéket jelentett neki a háború villámcsapásai között.
A korábban üldözött költő 1945 után elismert és ünnepelt alakja lett irodalmunknak. Ünnepeltségének oka leginkább az volt, hogy ő is kellőképpen megünnepelte Sztálin és Rákosi Mátyás születésnapját, és hosszú ódákban vallotta meg a kommunista párthoz való kötődését. Az avantgárd kísérleteket a harmincas évektől líraibb és személyesebb hangra cserélő Zelk Zoltán a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a sematizmus zsákutcájába vezette költészetét.
Vas István 1936-os, Kifosztott táj című kötetéről írt Nyugatbeli kritikájában – az elismerés hangjai mellett – úgy vélte: „a költészet nagyratörése hiányzik belőle”. 1945 után a helyzet megváltozott: túlságosan nagyra kezdett törni. A hétköznapok, a halk érzelmek dalnokábóI az új rendszer hamis kórusának nagyhangú énekesévé vált. A hűség és a hála éneke vagy A nép szívében című ódái ma már önnön paródiájukként hatnak. Zelk ekkori verseit a tiszta, de naiv hit ihlette. Későbbi gyűjteményes köteteiben nem szerepeltette ezeket, de nem is tagadta őket. 1966-ban így nyilatkozott: „Költészetem ebben a korszakban is őszinte volt, s meggyőződésemet tükrözte… a Sztálin-verset őszintén, szenvedéllyel írtam, semmi okom megtagadni.” Zelk Zoltán nem állt be a damaszkuszi út tülekvő forgatagába, későbbi munkásságával és életével bizonyította, hogy látja tévedését, és meg tudja haladni korábbi önmagát.
Az elismertséggel azonban nem élt vissza ezekben az években sem. 1949-ben és 1954-ben Kossuth-díjat kapott – mások mellett Hodek József tsz-elnökkel, Péter Gyula lakatossal vagy Spisák István blokk-kitoló munkással együtt, 1952-ben pedig elindíthatta a Kisdobos című gyermeklapot, amelyben saját meséit, gyermekverseit is közzétette. A hatalom kegyeit élvezö Zelk Zoltán ekkor nyújtott segítő kezet az egyre inkább kegyvesztetté váló fiatal Nagy Lászlónak, akit munkatársként maga mellé vett, biztos megélhetést teremtve számára. Rajta kívül is több mellőzött írónak biztosított publikációs teret. Szinte valamennyi visszaemlékezésből kitűnik Zelk mindenek fölötti embersége és jó szándéka, melyet a politika sem tudott elfojtani benne.
„Nagy csalódáshoz nagy hit kell” – írta Illyés Gyula. Zelk Zoltánnak a csalódását is saját élményei idézték elő. Csoóri Sándor Költők Zámolyon című esszéje hűen dokumentálja ennek a nagy csalódásnak egyik első pillanatát. Miután a fiatal Csoóri Sándornak szembesülnie kellett a szülőfalujában folyó rombolással, a parasztok kisemmizését jelentő terménybegyűjtéssel, padláslesöpréssel, lehívta Zámolyra a kor két elismert költőjét: Benjámin Lászlót és Zelk Zoltánt, hogy ők is saját szemükkel győződhessenek meg a helyzetről, a vidéki Magyarország intézményes tönkretételéről. Amikor az éjszaka közepén jöttek a végrehajtók az állatokat összeszedni, és éppen egy öreg paraszttal, Csoóri Sándor keresztapjával fenyegetőzött és kiabált a végrehajtó, még a védelmére kelő Csoórit is megfenyegették az Államvédelmi Hatósággal, ami akkoriban „nem a magyar népmesék fordulatai közé tartozott”. Zelk Zoltán indulatosan közbeszólt. Gazembemek nevezte, és felelősségre vonta a hangoskodót, hogy az életüket veszik el az emberektől, ha elviszik az állatokat. A kérdésre, hogy ugyan ki mondja ezt, válaszként Zelk Zoltán kétszeres Kossuth-díjas költőként mutatkozott be a vendég. Csoóri visszaemlékezése szerint erre a következő felelet jött: „Á, Zelk Zoltán! Nagyszerű! Kétszeres Kossuth-díjas! Tudja mit? Szarok mind a kettőre, külön-külön!” Zelk Zoltán ezután egész éjszaka kérdezett és szitkozódott, és fölállt és leült, és azt hajtogatta, hogy ez nem Magyarország, ez a munkaszolgálat folytatása halottak nélkül. Csoóri Sándor így összegezte az éjszaka élményeit és azok hatását a költőre: „Talán nem túlzás azt gondolnom, hogy Zelk Zoltán ezen az éjszakán indult el merészebben azon az úton, amely az önvizsgálat szakadékos terepe után az 1956-os forradalomig vezette őt, és azután a börtönig.”
Mindez 1955-ben történt. Egy évvel később – Márai Sándort idézve – „egy nép azt mondta: elég volt.” Zelk Zoltán is a forradalom lelkes támogatója lett, majd annak leverése után – más írókkal, így Háy Gyulával, Déry Tiborral vagy Eörsi Istvánnal együtt – őt is börtönbe zárták. Három évet kapott, de másfél év után, 1958-ban amnesztiával szabadult.
Szabadulása nem lehetett valódi ünnep számára, és nemcsak az ország helyzete miatt. Felesége egy héttel korábban, édesanyja pedig egy nappal a szabadulást követően meghalt. Az emberi élet mélypontjaiból gyakorta felszárnyal a költészet madara, néha szinte beláthatatlan magasságokig. Zelk Zoltánt is életének ez a mélypontja indította Sirály című, halhatatlan költeményének megírására. Amikor a hitében megcsalt, egzisztenciájában lesüllyedt és a halál révén szeretteitől is megrabolt költő megy „az utcán sehova”, és eltűnnek, összegabalyodnak előtte az utak, mintha egy erdei labirintus poklába száműzték volna a börtön tisztítótüzéből, nem marad más neki, mint a gyógyító vers, a fájdalmak művészetté (s)írása. A „megyek se ide, se oda” tehetetlenségének érzése közben régi emlékképek villannak a halott kedvesről, a közösen átélt múlt árnyairól és fényeiről; a fájdalom és a vád érzései kavarognak benne: „Nem láthattam holt arcodat – / kifosztották a gyászomat”. A Sirály tökéletes szerkezetével, a villogó asszociációk nyomán születő eredeti képeivel, és a gyász ilyen művészi erejű megfogalmazásával nemcsak a Zelk-életmű csúcsát jelenti, hanem a magyar költészet nagy versei között is helye van.
1956 után Zelk Zoltánnak minden sora vállalható, tiszta, és az ötvenes évek második felétől rátalált arra a hangra is, amely összetéveszthetetlenül sajátja lett és a legnagyobbak sorába emelte őt.
1963-ban jelenhetett meg újabb verseskötete, a Tűzből mentett hegedű. A címadó vers Vörösmartyra visszautaló soraiban a költő kötelessége: a szólás mellett tesz hitet bármilyen körülmények között:
„Tűzből mentett hegedűddel
mihez kezdesz, szegény cigány?
csiholsz-e még nótát belőle,
vagy vályogot vetsz ezután?
Kezedben régi kincsed roncsa,
a fája üszkös, húrja lóg,
de próbáld csak, tán fölzeng rajta,
a keserűt, a ríkatót.”
A hatvanas években lassan rendeződni látszott az élete. Társat talált a fiatal irodalomtörténész, Sinka Erzsébet személyében. Prózaíróként is kiteljesedett: rendszeres jegyzetírója lett az Élet és Irodalomnak, valamint a Tükörnek. Gyermekverseit és meséit egyre többen ismerték, szavalták, fészket rakott általuk az ifjú szívekben. Az Ákombákom vagy az Este jó, este jó örök klasszikusai gyermekvers-irodalmunknak. Meséi közül a Párácska állt hozzá a legközelebb. De nemcsak hozzá. Egyik utolsó, Gyászbeszéd című versében, ahol ezt kívánja: „Tersánszky Józsi Jenő mondjon / gyászbeszédet a temetésemen”, a kívánságok közé beilleszti: „és mondja el a Párácska mesémről, / hogy többet ér szerinte, / mint százegy költemény: // hadd piruljak holtomban is…”. A rövid mese egy kis, göndör felhőről szól, aki mikor megnő, elbúcsúzik szüleitől: apjától, aki villámokat szóró, büszke felhőnek szeretné látni, és anyjától, aki szelídségre, az erdők és a virágok szeretetére inti. Útja során Párácska megsajnálta a szomjas ágakat, a megsárgult füveket, és bár alig volt már ereje, de a búzatáblában álló gazda kérésére is esőt szórt a kalászokra. A szél pedig hiába kereste ezután Párácskát: „eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben”. Csodálatos példázat az életfeladat beteljesítéséről és az áldozatvállalásról, valamint a művészet feladatáról is: segíteni a szomjazó világon – tekintet nélkül az áldozat következményeire.
Zelk Zoltán népszerű költő volt és emberként is szeretnivaló. A lóversenyek és a focimeccsek lelkes látogatója, a kártyaasztalok és az irodalmi társaságok bohém hangadója, aki nemcsak nemzedéktársaival, hanem a fiatalabb írógenerációkkal is megtalálta a hangot, szeretett a körükben lenni. „Nem ismertem nála nyíltabb embert és most látom: nyíltabb költőt sem!” – emlékezett vissza Csukás István. A fájdalom mellett a derű hangjai is megszólaltak lírájában, szívesen írt vidám üzeneteket pályatársainak, költői játékokban, vetélkedőkben is részt vett. Özvegye, Sinka Erzsébet dokumentumszerű hitelességgel írta meg Zelk Zoltán életrajzát, amely 2000-ben jelent meg Két hold alatt címmel. Egy nehéz életű, de az életet mindennél jobban tisztelő ember alakja bontakozik ki benne.
Kései lírája újabb fordulatot jelentett pályáján. A legendás hipochondriája mellett is egyre betegebb költő utolsó korszakában végletekig lecsiszolt, tartalmában elmélyült, szabadabb formájú, gyakran töredezett szerkezetű, a kimondás helyébe a sejtetést állító, szürrealista képvilágú, mégis a hétköznapok talaján álló, modem költészetet teremtett. A végső kérdések és számvetések, a múltat leltározó és rendező emlékezés, a kései rácsodálkozások és a búcsú költészete ez. Zelk Zoltán ugyanazt próbálta megfogalmazni néhány sorban, mint hosszabb verseiben: emberlétűnk örök kérdéseit. Nem érte be kevesebbel: az élet mélységeit és magasságait bejárva a lényeget kutatta, és – bár néha tévutakon járt, de végig az igazságot kereste.
Ö fogalmazta meg a magyar irodalom talán legszebb kérdését Felelj, ha vagy! című kétsorosában:
Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Kl az ág?
Ilyen kérdések után föl kell tenni egy másik kérdést, amely már nem költői: választ kíván. De hol van Zelk Zoltán? De ki volt Zelk Zoltán?