A borítón Kopcsik Edit festménye.
Hungarovox Kiadó, 2007.
(26-30. old.)
Janus-arcú pajzánságok
Janus Pannonius több mint négyszáz epigrammája közül harmincegynéhányat az irodalomtörténészek általában erotikus jelzővel illetnek. Ezek borsosak, borsosabbak és még borsosabbak. Mindenesetre részei életművének, nélkülük emberi és költői arca nem teljes. Csorba Győző írta ezeket a sorokat egy 1986-ban, a Helikon kiadásában megjelent versgyűjtemény utószavában. A könyvecske Janus Pannonius pajzán epigrammáit tartalmazza latin nyelven és Csorba Győző magyar fordításaiban. Addig a nagyközönség elől rejtve maradtak ezek a versek; csak nagyon kevesen és homályosan tudtak létezésükről. Teljesen egyetérthetünk Csorba Győzővel, aki így ír utószavában: A tartózkodásban kétirányú méltatlanság rejlik. Egyrészt a költő, másrészt az olvasók iránt. A költő arcát, bár finoman és alapjában véve jó szándékkal, de meghamisítják, az olvasókat – kimondatlanul – kiskorúként kezelik.
Ezek az epigrammák még manapság is sokak elől rejtve maradnak, így a középiskolás diákok elől is, pedig a mai világban egyáltalán nem ártanának nekik még a legborsosabb darabok sem. Az is lehet, hogy éppen a pajzán epigrammák által, azok közvetítésével kerülne hozzájuk közelebb a régi magyar költészet néhány igazán értékes darabja.
A Janus Pannonius pajzán epigrammái című gyűjteményt Csorba Győző két részre osztotta. Mikor ártatlanságát elvesztette – ezt az ígéretes címet kapta a költemények első egysége. A kötet legelső versét, az Életkoráról címűt – saját bevallása szerint – 16 évesen írta a költő. Így kezdődik:
„Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik
lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok – tűz önt el, reszket bennem a lélek,
s gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt (…)”
Tehát a fiatal Janus Pannonius érdeklődni kezdett az élet pajzán dolgai iránt. Az első fejezetben még a partvonalon kívülről beszél, saját élmények nem társulnak a pajzán témákhoz. Ezek a versek többségükben még nem lépnek túl a – mai értelemben vett – jó ízlés határain.
Költőnknek nemcsak a testi fölvirulás jelent újdonságot, hanem az a szavakkal alig kifejezhető lelki érzés is, amit szerelemnek hívunk, és aminek bekövetkeztéről a kötet második versében számol be egy bizonyos Mihálynak, aki ezt az érzést előre megjósolta neki.
A kötetnek ebben az első felében Janus Pannonius még többször is valamiféle erkölcsi magaslatról beszél, talán éppen azért, mert valódi szerelmi élményben még nem volt része. Kárhoztatja a házasságtörőket és figyelmezteti szeretett mesterét, Guarinót is fiai erkölcstelen szerelmi életére. (Egyikük – fölháborító módon – összeállt egy cselédlánnyal.) Egyúttal arra inti a mestert, hogy vigyázzon a lányaira, nehogy ők is prédává váljanak. Ugyanakkor Rinuciushoz írt versében a költő azért feddi meg a címzettet, mert az eltiltja lányait a tánctól, a vendégségektől, az ünnepektől, de még a templomba járástól is. Őt arra figyelmezteti a fiatal poéta, hogy ha így folytatja, soha nem fognak elkelni a lányai, s ennek Rinucius is megissza majd a levét. A fejezet utolsó verseit szintén az erkölcsi fölháborodás szülte, például amiatt, hogy a veronai színházból bordélyházat csináltak, de leginkább a pápák, különösen a hivatalban lévő Pál pápa álszentsége háborítja fel. Elítélően nyilatkozik őszentsége mérhetetlen gazdagságáról és még inkább a szerelmi életéről. Ugyanarról című epigrammája például így szól:
„Szentatya? – Szentnek aligha, de joggal hívlak atyának,
mert atya nyilván vagy, Pál, hisz e lány a tiéd.”
Ezeket a sorokat a későbbi pécsi püspök vetette papírra!
Az ábrándok világából a szerelem valóságába vezető úton az első bizonytalan, de mégis bátor lépést a Magdolnához című költeményben teszi meg Janus Pannonius. Ebben ugyanis arra kéri a címzettet, hogy segítse neki elnyerni húga, Piroska szerelmét.
Csorba Győző a könyvecske második részének a Súlyos és kellemetlen kérdés címet választotta. Ebben a részben már néhány eléggé durva, erotikus tartalmú verssel is találkozhatunk, de mindezt feloldani látszik az a fanyar, ironikus hangvétel, ami az egész gyűjteményt igazán élvezetessé teszi a mai olvasó számára is. A címadó vers első sorában ezt olvashatjuk:
„Mért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?”
A kérdést nem hagyja megválaszolatlanul. A magyarázat a következő: Prometheus ősszüleinket először teljesen egyformára gyúrta az agyagból, majd, hogy az emberi faj szaporodni tudjon saját erejéből, a nő öléből kiszakított egy darabkát, és azt a férfi combjai közé illesztette.
„Most ama vájat folyton kergeti ezt a csomócskát,
és e csomó folyton visszakívánja helyét.”
Ezután már tényleg a szerelem mezejére értünk. Különböző hölgyekhez (Piroska, Szilvia, Laelia, Libera, Ágnes) írt rövid epigrammáiban már erotikus cselekedetekre is találunk utalásokat. Egyelőre csak homályosan, a körülményekhez képest illedelmesen.
Ízléséről árulkodik a Milyen barátnőt szeretne? című erotikus ars poetica:
„Hogyha velem fekszik, legyen ingerlő, fenekedvű,
nem fontos, hogy túl szép legyen és szüzies.
Hatni ne kislánykodva, ijedt sutasággal akarjon:
mindennél inkább kell bujasága nekem.”
A bordélyház akkoriban tele lehetett ilyen hölgyekkel, a költő mégis azzal fenyegetőzik fölháborodva a Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták című epigrammában, hogy elárulja őket Guarinónak.
De végül, ha nem is a bordélyházban, de beadta ő is derekát a nagy bujaságnak. Sorozatszerűen olvashatjuk a különböző könnyűvérű hölgyekről és forróvérű urakról szóló élményszerű epigrammákat.
Lúciát tíz vers is megörökíti. Lúcia arról volt nevezetes, hogy a férfiak orrának méretéből ítélte meg a férfi-dorongjuk méretét is. (Szegény kisorrú költő ezért szeretett volna néha – saját bevallása szerint – orrszarvú lenni.) És hogyha sikerül ledönteni a lábáról Lúciát, „máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből”, vagy ha nem ez történik, akkor a hamar kielégülő leányzó nem várja meg, míg a költőnek is sikerül… Aztán itt van Orsolya, akit négy költemény tesz halhatatlanná. Orsolyának akkora mindzsója van, hogy egészen elnyeli nemcsak a beléhelyezett férfi-dorongot, hanem kis híján az egész férfit is. ismét Orsolya mindzsójáról című epigrammájában alig győzi Janus mitológiai példákkal érzékeltetni Orsolya mindzsójának méretét. Végül be kell látnia, hogy nem boldogul ezzel a mindzsóval, akárhogy erőlködik is. Linushoz is ír néhány rövid verset a költő. A ferences rendi szerzetes szent dühével szembefordulva éli ki buja vágyait. Szó esik még a lányokat és fiúkat egyaránt fölfaló Bertusról, a fiúkat és lányokat szintén egyaránt kedvelő Ursusról, a fajtalan Telephonusról, akivel mérges pöre van a költőnek, de – úgy véli – az ágyban azért jól megférnének, nem úgy, mint Pindolával, aki nagyon szeretne Janus Pannoniussal fancicerézni, de neki nem tetszik Pindola stílusa. (Fancicerézni: „így hívják ama csúf dolgot a jó nevelők, / hogyha fiúgyereket dugdoshat hátul a felnőtt.”)
Ez természetesen csak futó és korántsem teljes áttekintése volt ennek a rendkívül izgalmas kiadványnak. De így is sikerült talán valamilyen keresztmetszetet adnom róla. Muszáj szólni valamit a versek hátteréről is: eredetükről, keletkezési körülményükről, valóságtartalmukról.
Az epigrammák többsége Janus tanulóévei alatt, Ferrarában keletkezett, ahol az ifjú költő egy diákközösség tagja volt, melyben gyakran megfordultak a könnyűvérű lányok is. Egy ilyen túlfűtött, kamasz diákközösségben a társalgások jelentős hányada a szerelemről, illetve az erotikáról szól. És erről szólnak az egymás szórakoztatására írt költemények is. Valószínűleg nem minden történt meg a költővel, amit epigrammáiban leírt. Ezek egy része lehet mások által elmesélt történetek kisajátítása, esetleg továbbgondolása, vagy egyenesen a költői fantázia terméke. De valószínűleg az sem lehet igaz, hogy Janus Pannonius semmit nem élt át a pajzán örömökből, amiket verseiben elénk tár.
A pajzán epigrammák szerzőjére – saját és társai élményein túl – két szerző hatott erősen. Egyikük a híres epigrammaköltő, Marcus Valerius Martialis,. akinek műveit Janus Pannonius nagyra tartotta, formáit maga is alkalmazta. Másikuk egy olasz humanista költő, Antonio Beccadelli, aki Hermaphroditus címmel írt egy nagysikerű szerelem-tankönyvet. Janus Pannoniust témaválasztásában valószínűleg ez a könyv is bátorította.
A kötet címében a pajzán jelzőt Csorba Győző azzal indokolja az erotikussal szemben, hogy a versekben föllelhető nyilvánvaló szexualitás nem öncélú erotika, ugyanis a költő alaposan megfűszerezte műveit humorral és (ön)iróniával. Ennek a pajzánságnak egyik legszebb példája az Ugyancsak Lúciára című költemény. Talán még ma is vakmerőség, de idemásolom az alkotást vágatlanul, ezzel tisztelegve a költő és kiváló fordítója, Csorba Győző emléke előtt.
„Még csak alig fekszik le, alig tárul föl előttem
Lúcia, s lába alig nyugszik a vállamon el,
máris ijesztő hang durran ki pogány fenekéből,
mint amilyent ledörög nyáron a felleges ég.
Rémülten hátat fordítok, béfogom orrom,
rég lekonyult, ami állt, s iszkolok onnan odébb.
Lúcia, értsd meg hát, örömöt nem hozhat a puncid,
hogyha ilyen roppant rossz modorú a farod.”
(42-51. old.)
József Attila hazája
1925-ben egy húszéves fiatalember megírta a Tiszta szívvel című, mára már klasszikussá vált költeményét. Ennek első versszakát mindannyian ismerjük:
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”
Miután a vers a Szeged című lapban megjelent, az egyetemista költőt magához hívatta Horger Antal nyelvészprofesszor, és – a szegedi bölcsészkar véleményét tolmácsolva – kijelentette, hogy ameddig ő létezik, József Attilából „nem lesz tanár e féltekén”. Mert aki olyanokat ír, hogy nincsen istene és hazája, meg olyanokat, hogy ha kell, még embert is ölne, arra nem lehet rábízni a jövő generáció nevelését. Kivont szablyával óvta ellene a hont a professzor úr, ahogy a Születésnapomra című versben olvashatjuk. Horger Antalnak – a maga korában és a maga szempontjából – igaza volt. De vajon kellett-e védeni József Attilától a hont? És tényleg igaz-e, hogy nem volt neki hazája?
József Attilának természetesen volt hazája, csak nem találta meg benne a helyét. A Dunánál című költeményben olvashatjuk ezeket a sorokat:
„És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt (…)”
József Attila barlang-hasonlata mintha Kölcsey Himnuszát visszhangozná:
„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában (…)”
Nem tudom, hogy József Attila részéről ez tudatos rájátszás volt-e Kölcseyre, vagy csak a mélylélektannal, esetleg a véletlennel magyarázható a párhuzam, de mindenképpen fontosnak és sok mindent megvilágítónak érzem a nyilvánvaló összefüggést. József Attila sem lelte honját a hazában, és neki sem nyújtott senki védő kart…
Az elkövetkezőkben József Attila haza- és nemzetélményét próbálom meg nyomon követni és értelmezni a versei alapján. Végiglapozva kötetét, láthatjuk, hogy meglepően sok és sokféle költeményt találhatunk ebből az élménykörből.
József Attila fiatalkori Trianon-verseit évtizedeken keresztül agyonhallgatták az illetékesek – a még illetékesebbek: a magyar olvasók előtt. Még a rendszerváltás utáni József Attila-kiadások is nyugodt szívvel mellőzték például a Nem, nem, soha! című versét, mintha nem Trianon lett volna a bűn, hanem az, hogy valaki ezt a bűnt néven nevezte. Ha pedig nem hallgatták el, akkor általában – fiatal korára és későbbi “haladó” nézeteire hivatkozva – mentegetni próbálták. De miért? 1922-ben, 17 éves korában írta ezt a verset József Attila, és bár joggal sorolhatjuk a fiatalkori zsengék közé, de ugyanolyan része életművének, mint a Lebukott, a Szocialisták vagy a Tömeg, amelyek szintén nem tartoznak a legnagyobb versei közé, mégis számon tartjuk és gondolkodása részeiként tekintjük őket a mai napig. A Nem, nem, soha! soraiban megmutatkozó fájdalom teljesen érthető és jogos, az elszántság pedig, ami a címéből kiolvasható, nem alaptalan hadonászás, hanem egy példátlan történelmi igazságtalanság eltörlésének – akkor még – reálisnak tűnő előrevetítése. Első két versszaka így hangzik:
„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!”
Ugyancsak Trianont visszhangozzák a Pogányos hitvallás magyarul, az Esik eső magyar földre, és szintén Trianon van a hátterében az első kötetébe is fölvett Bús magyar énekének vagy a Juhász Gyulához címzett episztolának, amelyben mesterét is arra próbálja rábírni, hogy verseivel öntsön erőt a magyarba, akinek letiporták a hazáját. Juhász Gyula meg is írta, amit József Attila elvárt tőle, ahogyan megírta Babits Mihály és megírta Tóth Árpád, Krúdy Gyula és Karinthy Frigyes, Herczeg Ferenc és Móricz Zsigmond, Somlyó Zoltán és a Vérző Magyarország című reprezentatívnak szánt antológia szerkesztője, a szabadkai születésű Kosztolányi Dezső is…
József Attila korai versei között még olyanokat is találhatunk, amelyek mondanivalójukban a pogány magyar hitvilághoz nyúlnak vissza – vagy inkább csak próbálnak visszanyúlni. Ezekből a versekből hiányzik a Trianon-versek fiatalos megrendültsége, helyette egyfajta ősmagyar pózt próbál – kevés sikerrel – fölvenni a költő. Ennek talán legkirívóbb példája A Szent Jobb ünnepén, amelyben így szól a pogány ősök véreihez: „E kéz apáinkat halomra ölte // S Hadur e népet akkortól veri, / Mikortól hitének gyáva lett örökre, / Mikor e kéz erős hitünk kiölte.” A Rövid óda a kelő Naphoz pedig a pogány kori napkultuszt próbálja föléleszteni: “Őseink, ó ládd, Neked áldozának, / Mért hagyod hát el megesett Hazámat?” – kérdi József Attila a Naptól.
Ennek magyarázatát az életrajzában találhatjuk meg. Amikor gyerekfejjel Öcsödre került nevelőszülőkhöz, megfosztották őt még a keresztnevétől is, mondván, hogy az Attila név nem létezik, helyette Pistának nevezték. Aztán az iskola harmadik osztályában József Attila megtudta, hogy a hun királyt, aki a legendák világában a magyarság ősatyjának tekinthető, szintén Attilának hívták. Attilába és mítoszába kapaszkodott hát bele József Attila, és ezzel függhetnek össze ezek a későbbi versei is. Mintha kicsit a saját ősapjának is tekintette volna Attila királyt. Eleinte még hatottak rá Szabó Dezsőnek a magyar paraszt őserejéről és nemzetfenntartó szerepéről vallott nézetei is. Ezeket az elveket azonban rövidesen meghaladta, de a népi-paraszti élet gondjai végig megmaradtak gondolkodásában, a népköltészet mítoszi hangját pedig remekművek sorába tudta beoltani. Urbánus barátai, mint például Ignotus Pál, ezt nem mindig nézték jó szemmel.
Az 1922-es Szépség koldusa kötet után született költeményekben József Attila hazaképe kezd elkomorulni. Rezignációba hajló költeményeket ír, és indulata már nem annyira a nemzet mint megfoghatatlan egész sorsa ellen irányul, hanem egyre inkább a nemzetben élő egyének sorsát panaszolja, köztük a sajátját is. A megszólalás hangja pedig jóval bensőségesebbé és szelídebbé válik a korábbiaknál. Példaként említhetjük az Ember is; magyar is; magam is címűt, vagy a Magyarokat:
„Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a reménység!”
A magyar fájdalmak már emberi fájdalmakká válnak verseiben, mint például ebben a cím nélküli kísérletében: „Testvérek, egy vagytok ti ketten, / Bús Ember, bús Magyar, / Boruljatok csak össze bennem.” Majd ennek egy másik változatát így fejezi be: „S fájásotok csak egy nagy fájás”. A haza- és nemzetélmény szempontjából ennek a második költői korszaknak utolsó darabja a Viszem a földem. Ez a vers a Nem én kiáltok után, de még a Nincsen apám, se anyám című kötet előtt született. „Magyar vagyok, de európai” – kezdi József Attila a verset. Mintha már a Thomas Mann üdvözlésének utolsó sorát előlegezné, ahol a német írót fehérek közt európainak nevezi az őt köszönteni kívánó költő. Azután, mintha egy szelídített Ady Endrét olvasnánk, Párizsra veti tekintetét a szerző. Ahogyan Ady az „ember-sűrűs, gigászi vadon” világvárosában is a Bakony erdősége mögé rejti az arcát, József Attila is csak a Dunáról fújó szélre tud figyelni a Szajna partján, de egyúttal – Adyhoz hasonlóan – azt is remélve, hogy egyszer majd a Duna partján is érezheti a Szajna felől fújó szeleket.
„Párizs, szeress, én földemet viszem,
Szép földemet, mely csókjaidra vár,
Mert nem csókolja itten senkisem.”
A Nincsen apám, se anyám kötete két olyan verset foglal magába, amelyek azt dokumentálják, hogy József Attila hazaképe végleg elsötétedett. A Tiszta szívvel mellett erről tanúskodik a Magyar Alföld is. Juhász Gyula nyomán magyar tájat fest – magyar ecsettel:
„Magyar Alföld – gond a dombja;
temploma cövek;
talaja mély aludttej, de benne
hánykolódnak szögletes kövek.”
De József Attila nem áll meg a magyar táj bemutatásánál. Bár ez a tömör metaforákkal megrajzolt táj jól jellemzi az itt élő embereket is, a második versszakban mégis rátér a táj lakóira:
„Magyar ember – rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!”
A vers zárlatában még a jegenyék is némán kivándorolnak az országúton, mint az a bizonyos „másfél millió emberünk” Amerikába.
A Magyar Alföld és a Hazám között már alig találunk olyan verseket, ahol közvetlenül hazáról és magyarságról van szó. Viszont az érett József Attila megalkotott egy összetéveszthetetlenül magyar költői hangot, amit leginkább a Bánat, A Hetedik, A kanász, a Medvetánc, az Öt szegény szól vagy a Regös ének című versekben figyelhetünk meg. A legősibb magyar népköltészet, a ráolvasások hangja érződik az ilyen sorokból:
„Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
üznek vala szivemben.
Agancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.”
József Attila olyan mélységéig magáévá tudta tenni a népköltészetet, mint előtte senki. Még Petőfi sem. Csoóri Sándor írja Tenger és diólevél című esszéjében: „Milyen messzire eltávolodott ez a népiség Petőfi és a Petőfit utánzók népiségétől! A reszkető bokrok és reszkető lelkek valóságosan is megremegő ágától olyan mítosz mennyboltja alá, ahol az ember nemcsak társadalmi lény, nemcsak megvetett hangyája a társadalomnak, hanem élet-alapozó, teremtő, varázslásra alkalmas teremtmény. Mindenség-gyökerű, vagyis forradalmár.”
Hangkörét tekintve ide sorolható A csodaszarvas is, ami 1933-ban, az illegális kommunista párttal való – szervezeti és ideológiai – szakítása után jelent meg, de kötetben a költő haláláig nem látott napvilágot. Az első versszakok egyértelműen az Arany János-i hagyományhoz nyúlnak vissza:
„Ükös ükünk, ősök őse,
ázsiai puszták hőse,
vágyat nevelt csodavadra,
szarvast űzött napnyugatra.
Űztön űzte kis sereggel,
éjten éjjel, reges reggel,
át az éren, át az áron,
fegyveres népű határon.”
József Attila versszakai a Rege a csodaszarvasról hangján szólnak, és Arany Jánoshoz hasonlóan az ősi magyar mítoszok világához nyúlnak vissza, azon belül is nemzeti eredetmondánkat igyekszik aktualizálni. A szarvas itt új tartalmak hordozójává válik. Ahogy a Duna habjaiban megnyílnak a dolgozó ember, a mosónő édesanya és a dülöngő temetők képei a rakodóparton ülő József Attila előtt, s ahogyan az Óda első soraiban a köveken elfutó Szinva-patak vetíti elé a kedvese fogain fakadó tündér nevetést, úgy hazaszerzésünk ősi jelképének, a csodaszarvasnak „aranyszőre, mikor illan, / gyári füstön általcsillan.” Arra hívja fel a magyarokat, hogy ne űzzék többé azt a szarvast. A csodaszarvas békében legel immár a Tisza és a Duna partján. „Aki hajtja, belepusztul / asszonyostul, csapatostul.” Egyértelmű üzenet ez a harmincas évek szarvasűző, árvalányhajas, turulmadaras Magyarországának, még akkor is, ha éppen ennek a Magyarországnak a szókincsét és jelképrendszerét használja versében. A negyediket tekinthetjük a költemény kulcsversszakának:
„Az az előd nem volt boldog.
Nem boldogok az utódok.
Az ős haza odaveszett,
de a vágy nem emlékezet.”
József Attila a nagy Hazán belül felfedezett magának egy szűkebb hazát is. Helyesebb lenne, ha azt mondanánk: beleszületett egy szűkebb hazába. Ezt a hazát olyan versei örökítik meg, mint a Külvárosi éj, A város peremén vagy az Elégia. Szerb Antal írta 1938-ban, egy évvel a költő halála után: „Az ő tája a város szélén fekszik. Nagyon is emberi táj, a természet igen kevés színnel ékesíti, emberi színekből tevődik össze, az emberi szürke sokféle árnyalatából. Ember alkotta tárgyakból áll, csupa merev, szúrós és kellemetlen tárgyból, falakból és palánkokból. (…) Iszonyatos az ő tája. Az emberi szegénység változott itt tájjá.” József Attila szűkebb hazája tehát a pesti külváros volt. Az Elégia záró soraiban egyenesen ezt írja:
„Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.”
Ha A Dunánál néhány soráról a Himnuszra asszociálhatunk, ezek a sorok mi másra utalnának vissza, mint Vörösmarty Szózatára? Rendkívül fontosnak érzem Kassák Lajos vallomásának egyik mondatát József Attiláról: „Hogy úgy mondjam, én világ proletárja lettem, ő pedig magyar proletár volt.”
József Attila hazaélményének nagy, összefoglaló költeménye az 1937-es Hazám. Ennek a versnek közvetlenül a Himnusz, a Szózat vagy a Nemzeti dal mellett van a helye költészetünkben. Alapigazságot fogalmazott meg Illyés Gyula, amikor megállapította, hogy jó hazafias költészetük általában rossz hazájú népeknek szokott lenni. József Attila verse úgy illeszkedik Illyés megállapításához, mint egy matematikai tételhez a bizonyítása. A Hazám, hasonlóan A Dunánál című ódához, szintén felkérésre készült: a Szép Szó 1937-es könyvhéti különszámához, melynek címe Berzsenyire utalt vissza: „Mi a magyar most?” Idézzük föl erre Berzsenyi válaszát:
„Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének (…)”
József Attila válasza a kérdésre még a Berzsenyiénél is keserűbb. A hét szonettből álló költemény első részében, a többi nagy gondolati költeményhez hasonlóan, a csöndes, meditáló, helyzetleíró személyesség uralkodik. A költő, kinek a lelke „nagy, álmos dzsungel”, hazafelé tart egy éjszaka, amikor „bársony nesz inog”, és „a szellőzködő, lágy melegben / tapsikolnak a jázminok”. Az utcán háló emberek láttán egyszerre csak megcsapja, amiből eszmélt, és amiből a nyelve is táplálkozik: „a nemzeti nyomor”. Nem a proletárok és nem a munkások, parasztok nyomora, mint korábbi verseiben, hanem a nemzet nyomora.
A második szonettől egészen a hatodikig ennek a nemzeti nyomornak a versbe szedett leltárát olvashatjuk. Ezek a magyar sorskérdések a népi írók műveit idézik. Az első fogalmazványban Veres Pétert néven is nevezi. A harmadik szonett második versszaka eszerint így hangzott volna:
„De férfit, mint a Veres Pétert,
ki gondra bátor és okos,
és nem szorongva fal be ételt,
a közigazgatás botoz.”
A tényanyagot leginkább Kovács Imre Néma forradalom című szociográfiájából meríti. Mindent össze tud sűríteni öt szonettben, ennek ellenére mégsem lesz a Hazámból verses formában megírt szociográfia. Igazi, megrendítő költemény marad. Népbetegségek, csecsemőhalál, árvaság, egyke, elmebaj, öngyilkosság, a földesurak által szétvert faluk és tanyák, a törvényhozók közönye afelett, „hogy mint pusztul el szép fajunk”, az állatként szavazni terelt férfiak, az Amerikába kitántorgó „másfél millió emberünk”, a munkás, akinek a béréből csak annyira telik, hogy ne haljon éhen, mert sohasem az ő védelmére „gyámolítják a gyáripart”, a cukros ételekről álmodó szövőlány, az egymástól rettegő szegény és gazdag… De mindez már „nem elegendő, hogy kitessék: / föl kéne szabadulni már!”
Az utolsó szonettben mintha a messzi útról hazatérő Tékozló Fiú beszélne szülőhazájához:
„S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad –
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!”
Az egész vers kulcsmondatai ezek:
„Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.”
József Attilának ez az utolsó közéleti verse. Éppen ezért úgy is tekinthetünk rá, mint végső véleményére, végső akaratára. A második szonettben írja, hogy “föl kéne szabadulni már”. Az utolsóban pedig ezt: „hogy mi ne legyünk német gyarmat”. Akár egymás mellé is tehetnénk a két sort ilyenképpen:
„Hogy mi ne legyünk német gyarmat:
föl kéne szabadulni már!”
Csakhogy ebből éppen a lényeg hiányzik, vagyis ez a sor:
„Adj magyarságot a magyarnak”
A felszabadulásnak tehát ez lett volna a feltétele. Nem az, amitől Németh László is tartott, hogy kívülről fognak ránk megváltókat kinevezni. Nekünk kellett volna megváltani saját magunkat, hogy ne legyünk részei Hitler fasiszta birodalmának és ne legyünk „megszállottjai” később a Szovjetuniónak sem. És a német szót (a gyarmat előtt) ma is ki tudjuk váltani különböző megnevezésekkel. Ma is szüksége lenne több emberségre az embernek és több magyarságra a magyarnak. Ezt üzeni nekünk, mai embereknek és mai magyaroknak József Attila, valamint azt, hogy a nemzet: közös ihlet.
Utolsó, megírt költeményének első sora így hangzik: „Ime, hát megleltem hazámat”. Hát mégis? – tenné föl az ember a kérdést, ha nem tudná, hogy mi lesz a folytatás: „a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.”